Főkép

Körülbelül egy hónapja jelent meg Dragomán György legújabb regénye, a Máglya, ami egyértelműen betetőzése az eddigi életműnek. Amíg a harminc éves kora előtt megjelent, A Pusztítás könyvét nem igazán tudtam szeretni – valódi regénynek sem tartottam, hanem csak egy túlságosan felduzzasztott novellának –, addig az igazi ismertséget elhozó, több tucat nyelvre lefordított A fehér király már sokkal inkább kedvemre való volt. Elolvasása után vártam is az új Dragomán-regényt, vártam és csak vártam… egész pontosan kilenc évet. Mielőtt bármilyen konkrétumot leírnék róla, nemcsak azt kell kijelentenem, hogy a Máglya egyértelműen az év hazai regénye, hanem azt is, hogy véleményem szerint új magyar klasszikus született.

 

A Máglya sok szempontból folytatása A fehér királynak: mindkét műben gyerekszereplő szemén keresztül látjuk a világot, mindkettő egy félig-meddig fiktív Erdélyben játszódik, de míg A fehér királyban az egyik fő kérdés az, hogyan lehet élni egy zárt diktatúrában, hogyan őrizheti, hogyan élheti meg az egyes ember az egyéniségét, a szabadságát az elnyomásban, addig a Máglyában már az, hogy mit kezd magával az ember, mikor elméletileg (papíron legalábbis mindenképpen) beköszöntött a szabadság, de az előző rendszer romjai, emlékei, képviselői még mindenütt ott vannak.

 

A Máglya narrátora Emma, aki szülei halála után állami gondozásba, árvaházba kerül, majd rövidesen az addig sosem látott Nagymamához egy vidéki kisvárosba. Dragomán tökéletesen választotta ki főszereplőjét, ugyanis így bármiféle erőltetettség nélkül vonhat párhuzamot a kamaszodó gyermek és a változó társadalom között: Emma, a diktatúra roncsai, romjai között bolyongva (a cím többek között egy halom elégetett Ceaucescu kép maradványaira is utal) fokozatosan érik felnőtté, illeszkedik be a többiek közé, követ el csínyeket, szerez barátokat és ellenségeket, ismeri meg az első szerelmet és az első csalódást is – mondhatni kezd el élni, kezdi felfedezni saját szabadságát és annak korlátait a többi emberhez hasonlóan. Ám a saját egyéni múltjától (jó és rossz emlékeitől egyaránt) nem tud szabadulni, ahogy a többiek sem. Ezek visszaemlékezések formájában kerülnek a könyvbe, és ami azt illeti, tökéletes beágyazottsággal: sosem tűnnek feleslegesnek, és sosem akasztják meg a jelen idejű események menetét.

 

A regény szintén fontos kérdése az, hogy mit kell tennünk (mit lehet egyáltalán?) az egyéni, illetve a nemzeti traumáinkkal. Fent kell-e tartanunk a legrosszabb dolgok emlékét, beszélnünk kell-e róla – vagy inkább bölcsebb, ha hallgatunk és felejtünk? Élhetünk-e normális, teljes életet akkor, ha nemcsak országszerte, de még otthon is a múlt szellemeit látjuk? A Máglyában nemcsak Emma, de több ismerőse, és főleg a hihetetlenül emlékezetesen megrajzolt Nagymama történeteit is megismerhetjük: ezek az emlékek visszavezetnek minket egészen a második világháború legsötétebb időszakába. Ez az egész regényen végigkígyózó történetfolyam legalább olyan izgalmas és érdekfeszítő, mint az, ami Emmával történik, és (már elnézést a feltételezésért) itt nem volt egy pillanatig sem olyan érzésem, hogy a holokauszt egy kötelezően beiktatandó részként jelenik meg – mint oly sok szépirodalmi műben korábban.

 

Dragomán stílusa, nyelvezete, mondatai sokat csiszolódtak még A fehér királyhoz képest is: bár nem használ túl sok jelzőt vagy kacifántos mondatszerkesztést, ráadásul ez az írásmód nem feltétlenül az a fajta, amiből néhány idézett sor elolvasása után elalélunk, de garantálom, hogy ha nekikezd az ember, nem igazán tudja abbahagyni, szó szerint magába szippant a szöveg. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a negyvenkét fejezet (melyeket az előző regényhez hasonlóan szintén olvashatunk akár önálló novellákként is) majd’ mindegyike olyan erős, olyan hangulatos, olyan jól felépített, hogy az első döbbenet után, amikor azt érezzük, hogy itt aztán most feltétlenül szünetet kell tartatnunk, gondolkodnunk, esetleg újraolvasnunk, azonnal felülkerekedik rajtunk a tudásvágy, az olvasáséhség. Bevallom, velem ez így, ilyen formában csak ritkán esik meg.

 

Egyszerűen nem tudok komoly negatívumot felhozni a könyvvel kapcsolatban, legfeljebb az első száz oldal után volt egy olyan érzésem, hogy nem tudok mit kezdeni a Nagymama által képviselt és a szerzőtől eddig szokatlan mágikus realista szállal, ami hol a realista ábrázolásmód felé mozdul el, hol elbukik vele szemben, de a több mint négyszáz oldalas könyv végére annyira szerves egészet alkotott egymással a kettő, hogy igazi, hamisítatlan jellemzőjévé vált a Máglya világának. Ezen túl a feledhetetlen történetek, illetve a rendkívül pontos, aprólékos, szinte filmszerű leírások, valamint az érezhetően egyre egyedibb stílus igazi nagyregénnyé teszik ezt a művet, és – bár még ülepednie kell az élménynek, és természetesen idővel újra kell majd olvasnom a regényt – évek múlva vélhetőleg egy polcon lesz a helye A nyugalommal, a Sátántangóval vagy az Emlékiratok könyvével.