Főkép

Már régóta foglalkoztat a keletnémetek története, emiatt figyelem a témában megjelenő köteteket. Korábban volt szerencsém Jochen Schmidt és David Wagner könyvéhez, az Odaát és odaáthoz, amely egy kelet- és egy nyugatnémet gyermek szemüvegén keresztül mutatta be azt a korszakot, amikor még állt a berlini fal. Maxim Leo könyve azért keltette fel az érdeklődésemet, mert rögtön látszott, hogy itt nem egy átlagos család történetéről van szó. Gerhard, az anyai nagyapja hit- és elvhű kommunista volt, az NDK hőse, aki részt vett a francia ellenállásban. Élete végéig hű maradt az államhoz, a párthoz. Így nevelte a lányát, Anne-t, aki szintén valóban hitt abban, hogy a párt a legjobbat akarja, és kievickélve a háborúból egy tökéletes államot sikerül majd felépíteni. Idővel aztán egyre inkább meglátta a rendszer igazságtalanságait, nem is rejtette véka alá a véleményét, de még mindig úgy érezte, nem az elvekkel, a párttal van a probléma, hanem bizonyos emberekkel a pártban, akik rossz irányba tartanak. Maxim apja, Wolf pont az ellentétje volt: igazi művészlélek, lázadótípus, már az is csoda, hogyan találtak Anne-nel egyáltalán egymásra. Werner, az apai nagyapa náciból vált később sztálinstává, akivel Maxim csakis a regény megírása végett vette fel újra a kapcsolatot.

 

Az egész családkutatás ötlete akkor merült fel Maximban, amikor Gerhard súlyosan megbetegedett és beszédképtelenné vált. Nagyapja egész gyerekkorában rengeteg történetet mesélt, ám később Maxim felmenői elidegenedtek egymástól. Ennek a múltidézésnek a célja tehát az volt, hogy a szerző közelebb kerülhessen hozzájuk, hogy megérthesse, mi történt a nagyszüleivel, a szüleivel. Kutatásához naplók, levelezések, iratok, korabeli fotók nyújtottak segítséget, illetve külön-külön elbeszélgetett szüleivel, nagyszüleivel. „Ha Anne ma mesél nekem ezekről a dolgokról, olykor elsírja magát. Talán dühében, hogyan lehetett ilyen naiv, vagy talán a csalódása miatt, hogy nem sikerült. Amiért ez az állam, ez a párt, amibe olyan sok energiát ölt, egyszerűen semmivé vált. Azt hiszem, anyám kapcsolata ehhez az államhoz olyan volt, mint egy boldogtalan kamaszkori szerelem. Fiatal lány korában belezúgott az NDK-ba, és egy élet kellett hozzá, hogy aztán megszabaduljon tőle. Nehezemre esik megérteni, és látni, hogy az én okos, hűvös anyám még húsz évvel az NDK megszűnése után is gyászolja első nagy szerelmét.”

 

Engem egy kissé meglepett, hogy Gerhard, Anne, Wolf és Werner történetei kissé különálló blokkot képeznek a regényben. Szívesebben vettem volna, ha nem különülnek el annyira egymástól, hanem a szerző szinte észrevétlenül szövi egybe az eseményeket. Ettől kicsit inkább publicisztikának hat, látszik, hogy a szerző maga is követte nagyapja és anyja újságírói mesterségét. Másrészről a megfogalmazás módja közel sem mondható szikár, dokumentarista stílusúnak, inkább hajlik a szépirodalom felé, rendkívül élvezetes és lendületesen olvasható. 

 

Nekem személy szerint a Gerhardról és Anne-ról szóló részek tetszettek a legjobban, talán mert érdekelt, honnan gyökerezik az elvhűségük. Hihetetlen, hogy két (illetve sok-sok) értelmes embert ennyire az orránál fogva lehetett vezetni. Én emlékszem még gyerekkoromból, amikor azzal próbáltak átverni, hogy „...öt év múlva az embereknek az NDK-ban már nem lesz pénzük, mert mindenki egyszerűen csak elveszi majd a boltban azt, amire szüksége van.” És a legrosszabb az egészben, hogy el is hittük, hogy ez lehetséges.

 

Majd 30 év telt el a berlini fal lebontása, az NDK összeomlása óta, és hozzám hasonlóan bizonyára sokakat kíváncsivá tesz, mi lehet ennek az eszmének a gyökere, a követők cselekedeteinek mozgatórugója. Ha minden kérdésemre nem is kaptam hiánytalanul választ, mégsem maradt hiányérzetem, mert Maxim Leo nagyon jól festi le az NDK-t egy értelmiségi család történetén keresztül. Joggal nyerte meg 2011-ben az Európai Könyvdíjat.