Főkép

Mindenekelőtt a könyv fizikai megjelenését tartom szükségesnek kiemelni. Itt nem csupán a könyvborítóra gondolok, bár tagadhatatlan, hogy nagyon „beszédes” és illeszkedik a regényhez. Ám ha a két német szerző, Jochen Schmidt és David Wagner könyvét fellapozzuk, szokatlan megjelenési formával találkozunk. „Két német gyermekkor”, ez a regény alcíme, melyből két dologra gondolhatunk: a) egy kétszerzős regényt kapunk, párhuzamos fejezetekkel, vagy b) egymást követően két kisregényt olvashatunk. Jelen esetben az utóbbi az igaz, bár nem egymást követik: meg kell fordítani a könyvet és „hátulról” kell kezdeni – ott kezdődik ugyanis a másik regény. De mondhatjuk úgy is, hogy a könyvnek tulajdonképpen két első borítója van.

 

A regényekben két fiatal fiúról olvashatunk, egyikük az NSZK-ban, a másikuk az NDK-ban él. Én az „endékás” történettel kezdtem, és mélyebb nyomott is ez hagyott bennem – ha beszélhetünk egyáltalán történetről. Vannak ugyan kisebb „sztorik”, de valójában a regény maga egy hatalmas leltár – végigjárja a lakás minden zegzugát, hogy bemutassa nekünk, hogyan éltek ott és akkor. Persze ezt a leltározósdit nem kell szó szerint érteni, nem unalmas felsorolások ezek, inkább nevezhetnénk Jochen környezetének aprólékos (és egyébiránt nagyon szórakoztató) bemutatásának. Rengeteg dolog ismerősnek tűnhet a saját gyermekkorunkból: például amikor arról mesél, hogy a rádió mellett ült készenlétben, várva a popzenei összeállítást, keze a magnó felvételgombján, és mennyire boldog volt, amikor sikerült valami igazán használhatót rögzítenie. Vagy amikor az egyik osztálytársa elsőként kapott digitális karórát, és a lányok percenként kérdezték meg tőle az időt. Mosolyogva olvastam a fekete-fehér televíziókészülékről, amihez a főhős fémépítőből akart távirányítót csinálni, mert menő dolog, ha valakinek távirányítós tévéje van (gyerekként ez szerintem többünknek eszünkbe jutott abban az időben). És ma már hihetetlen dolognak tűnik, hogy az egész országban nem lehetett videomagnót kapni (most meg ott tartunk, hogy nem is kell már senkinek). Nagyon jól esett elmerülni az ezekhez hasonló, gyermekien nosztalgikus anekdotákban.

 

Nagy várakozással telve futottam neki a másik beszámolónak. Vajon milyen lehetett akkor, abban az időben felnőni egy Rajna-menti kisvárosban, nyugaton, a „jó” oldalon. Ennek a regénynek a főszereplője, David azonban elgondolkodtató kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban: „Talán nem is mi voltunk a jók? Azok a másik oldalon talán nem voltak meggyőződve róla, hogy ők a jók? De tényleg azt gondolták, hogy nekik van igazuk? Hogyhogy nem látták, hogy nálunk szinte minden jobb volt, nem tökéletes, de legalábbis jobb. Nem látták ezt minden este a tévében?” Végig olyan érzésem volt, mikor a sorait olvastam, hogy az NDK-s oldalon mintha igazibbnak, reálisabbnak látták volna a valóságot. Ott volt ugyan a mindent elválasztó Fal, de Jochenben ez semmi rossz érzést nem váltott ki. A nyugati rokonaik révén megkapták a márkás dolgokat, folyamatosan értesültek az odaát történtekről, „képben voltak”. Ezzel szemben David mintha nem túlzottan lett volna tisztában a dolgokkal: meglepődve, talán kicsit csalódottan tapasztaltam, hogy mintha nem is akart volna tudni a másik oldalról.

 

Mindent összevetve remek ötletnek tartom e két gyermekkor szembeállítását, mert eddigi olvasmányaimból és filmélményeimből jobbára csak a keleti oldal volt ismert a számomra. Úgy vélem, azok az olvasók, akik a „szockóban” nőttek fel, hozzám hasonlóan kiválóan fognak szórakozni. Mert bár a kor, amelyben játszódik, eléggé vészjósló – diktatúra, besúgások, Stasi és minden rossz, ami hirtelen eszünkbe jut –, annak köszönhetően, hogy gyermekek az elbeszélők, nyoma sincsen semmiféle karhatalomnak vagy negatív érzésnek. Örülök, hogy mindezt Jochen Schmidt és David Wagner szemüvegén keresztül láthattam, mert rávilágítottak, hogy mégsem volt annyira borzalmas ott az élet, mint ahogy azt gondolnánk. Talán ha egyszer újraolvasom a kötetet, próbát teszek a fordított sorrenddel is: előbb az „ideát”, aztán az „odaát”…