Főkép

Cloonoila írországi kisváros – olyan, mint bármely csendes, apró település szerte a világban. Lakosai mind ismerik egymást, hiszen nap, mint nap találkoznak: ugyanabban a boltban vásárolnak, ugyanabba a templomba járnak misére, ugyanannak a könyvklubnak a tagjai. Ugyanazt az eseménytelenséget, unalmat szenvedik el, és ugyanabba a kocsmába járnak mindezt feledni. Cloonoila kicsit mégis más. Megbúvik benne az ír szépség, a természet bűvölete, a festőiség, amit mások csak képeslapokon tapasztalhatnak, és ettől időnként mégsem olyan nehéz itt élni.

 

Ebbe világba, egy ilyen közösségbe csöppen egy messziről jött idegen. Vlad doktor tekintélyt parancsoló és elbűvölő, hosszú, fehér szakállával és hajával olyan, mint egy bölcs, vagy akár egy szent ember. Hamar megveti a lábát a kisvárosban, és amikor kibérel egy üzlethelyiséget, és kristályenergiával gyógyító természetgyógyászként praxist nyit, könnyedén félresöpri azt a kicsinyke gyanakvást is, ami egy-két lakóban felébredt. A közösség életének részévé válik, a nőket pedig leveszi a lábukról.

 

A legjobban mégis Fidelma McBride gabalyodik a hálójába: a negyvenes éveiben járó nő egy gyermektelen, szokásokból felépült házasságban tengődik, az egzotikus doktor személye pedig kézenfekvő megoldást kínál a problémáira. A vészterhes igazság Vladról pedig csak akkor derül ki, amikor már késő, és Fidelma már egy háborús bűnös gyermekét hordja a szíve alatt.

 

Szinte kötelezőnek érzem, hogy ezen a ponton megfogalmazzam a kérdéseket, amelyekkel a regény fő problémaköre könnyen összefoglalható. Valahogy így hangzanak: milyen erkölcsi következményekkel jár egy nő számára saját maga és a társadalom részéről, ha egy háborús bűnöst fogad az ágyába, magába? Ha a gyermekével teherbe esik? Felmenti-e, hogy semmit nem tudott a bűnös múltjáról?

 

Bár elsősorban valóban ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat a történet, ezt kevésbé egyértelműen teszi, mint azt az olvasó várná. O’Brien regénye ízig-vérig szépirodalmi mű, ami nem csupán azt jelenti, hogy lassan, komótosan bontja ki a szerző a cselekményt, hogy bőkezűen bánik az utalásokkal, a szimbólumokkal, irodalmi eszközökkel, hanem egyedi, merőben szokatlan elbeszélői megoldásokat is alkalmaz. Előszeretettel bizonytalanítja el olvasóit például abban, hogy a főszereplő Fidelma: játszik a karakterekkel, új nézőpontokból mutatja be az eseményeket – sokszor első olvasatra teljesen logikátlanul –, történeteket rejt a történetbe, hogy aztán hirtelen visszakanyarodjon a kiindulópontra. Elbeszélői stílusa azonban olyannyira magával ragadó, már-már meseszerű, hogy az élesnek tűnő váltások megkérdőjelezése legtöbbször eszébe sem jut az embernek – mígnem egyszer csak elfogynak a könyv lapjai, és minden a helyére kerül.

 

A cselekményben ugyanakkor kevés a hagyományos értelemben vett feszültség. Vlad doktorról hamar lehull a lepel (ezért mertem elárulni én is, milyen szerepet játszik a történetben), sőt, egy idő után karaktere háttérbe is szorul. Az izgalmakat inkább az adja, hogyan dolgozzák fel az igazságot mindazok, akikkel az áldoktor kapcsolatba került. Bár időnként én is úgy éreztem, hogy szívesen bizonytalankodtam volna még, így is akadnak azért váratlan fordulatok a regényben.

 

Számomra a legérdekesebb, legélvezetesebb olvasmány mégis a könyv második fele volt, amely filozófiai, erkölcsi szempontból elemzi a az átélt traumák feldolgozásának lehetőségeit, vagyis egy kérdést boncolgat: hogyan tovább? Éppen ezért sajnálom, hogy a könyv fülszövege kissé félrevezetőre sikerült. Edna O’Brien ugyan elismert szerző az angolszász irodalom világában, de itthon kevéssé ismert, így aki csak a borítóra hagyatkozva kezd bele a könyvbe, jó eséllyel csalódik, hiszen egy könnyed olvasmány helyett egy komoly, filozófiai mélységekbe bocsátkozó művet kap. O’Brien viszont – a Kis piros székek alapján ítélve – mindenképpen megérdemli, hogy megtalálja a maga olvasóközönségét Magyarországon is.