Főkép

A 11. Harry Hole-történet ott kezdődik, ahol a 10., a Police befejeződött, csak közben eltelt négy év, ami nem csupán arra volt jó, hogy kellően feltüzelje a rajongókat, hanem arra is, hogy lehiggadjak egy kicsit, és elfogadjam, a sorozat bizony folytatódik, akár tetszik nekem, akár nem.

 

A tények ismeretében azt azért már itt az elején szeretném leszögezni, hogy ez a regény elsősorban fekete öves Nesbø-rajongóknak való olvasmány, éppen ezért semmiképpen sem ajánlom azoknak, akik most szeretnének megismerkedni ennek a meglehetősen felkapott és irgalmatlanul tehetséges norvég fickónak az írásaival. Tessék szépen rászánni az időt, és az elejéről elkezdeni a sorozatot, különben van rá esély, hogy a részletek nem fognak megfelelően illeszkedni egymáshoz, rosszabb esetben pedig egyes utalások elkerülik a figyelmet vagy értelmetlenek maradnak, és ez bizony sokat ronthat az összképen. Ahogy rengeteget javíthat az élvezeti értéken az, ha minden szükséges információval rendelkezünk. Igen, tudom, közhelyesen hangzik, de ebben az esetben tényleg így van, ez a pofa ugyanis úgy tud bevinni a málnásba, ha nem figyelünk oda eléggé, hogy észre sem vesszük, talán csak akkor, amikor már csupa égő-viszkető karcolás a testünk, és a kellemetlen érzésen még a gyümölcs édes íze sem fog segíteni. Tudom, mert megtapasztaltam.

 

A történetről magáról most kivételesen nem ejtenék szót, a lényeg úgyis elolvasható a borítón, spoiler nélkül ennél nem is nagyon lehetne többet mondani. Ami viszont mindenképpen megér néhány gondolatot, az az, ami az egész mögött van – szerintem. Kezdjük rögtön a címmel, ami a borítóképpel együtt lehet ugyebár a vámpír szomjúsága, esetleg tudás- vagy szeretetszomj, de ugyanígy lehet Harry alkohol vagy Bellman hatalom utáni vágya, ahonnan már csupán egy lépés a szenvedélybetegségek és függőségek világa, legyen az kapcsolati-, játék-, testedzés-, nyomozás- vagy bármi egyéb függés, a lényeg, hogy kényszeres viselkedési mintákat generál, amik – ha jobban belegondolunk – legalább annyira ijesztőek, mint maguk a bűncselekmények.

 

És mindezek kapcsán, vagy ezek mellett sokat elmélkedünk az élet értelméről, a jóról és rosszról, arról, mi mozgatja az embert, meg persze arról is, mitől hasznos és jó az életünk, vagy éppen haszontalan és rossz, a szépséghiba talán csak az, hogy nem a saját nézőpontunkból, hanem külső szemszögből. De vajon mennyiben számít a körülöttünk lévő emberek és a társadalom véleménye erről? Kell, hogy szentesítse egy külső erő az álláspontunkat vagy megáll önmagában is? Létezhetünk-e egyáltalán önmagunkban, vagy csak mások visszatükröződésében? Vajon az apró gonoszságok, a nem látványos rosszak ugyanolyan súllyal bírnak, mint a nagyok vagy látványosak? Van olyan indok, ami miatt elbagatellizálható a kegyetlenség, mások megalázása és kihasználása vagy a korrupció? És mennyiben játszik mindebben szerepet az empátia, vagy éppen annak hiánya? És vajon a függőségeink mi magunk vagyunk, vagy függetlenek nélkülünk?

 

Nem tudom, mik a helyes válaszok, de azt tudom, hogy Nesbø regénye számomra azt sugallja, hogy megalkuvást nem ismerve, örökké harcolni kell – az mindegy, hogy valakiért vagy valamiért, mert nem ez a lényeg, hanem a harc maga. Bár ha jobban belegondolok, éppenséggel az is lehetne egy olvasata ennek az egésznek, hogy csak addig lehetsz igazán profi, amíg nem válik fontossá valaki, attól kezdve ugyanis talán az átlagosnál is sebezhetőbbé válsz. Nem így volt a Leon, a profiban is?

 

Mindeközben nem hagy nyugodni az érzés, hogy ez itt nem más, mint egy, az átlagosnál is súlyosabb társadalomkritika, a mohó, mások vérére szomjas, csak a saját problémáival foglalkozó, manipulatív, korrupt és érzelmileg megnyomorító nyugati világ kritikája. De vajon mit mond el az egészről az, hogy a reflektorfényben egy olyan figura lubickol, vagy éppen vergődik (ez csupán nézőpont kérdése), aki többször is megjárta már a pokol legmélyebb bugyrait, mégis újra és újra feltámad, mintha ezzel is csupán bosszantani akarna valakit vagy valamit? Nem éppen ettől lesz annyira esendő és emberi?

 

Szerettem volna hinni, hogy Harry figurája kész, de most mégis úgy érzem, Nesbø egy szemét alak, aki az ápoló tejes-mézes pakolás után képes volt központi figuráját üvegszilánkokba hempergetni, csak azért, hogy lássa, mi sülhet ki belőle. Nos, azt nem tudom, meddig fokozható mindez, de egyre erősödik a meggyőződésem, miszerint Harry Hole valójában mi vagyunk. De vajon jó ez így nekünk? És vajon kigyógyulhatunk belőle? Remélem, egyszer kiderül. Addig is kíváncsian figyelem, hogy a csökkenő emberi kapcsolatok és a technika révén beszűkült terek merre tartanak…