Főkép

„Harry kilépett a lépcsőre. Összehúzta a szemét az éles júniusi napfényben. Egy pillanatig csukott szemmel állt, és az Oppsal fölött visszhangzó harangot hallgatta. Érezte, hogy minden rendben van, tökéletes az összhang és a béke. Tudta, hogy itt kell végződnie, így.”

 

Haragszom erre a könyvre, mert elkészült. Mert így ért véget. És haragszom magamra, mert tetszett. Annak ellenére tetszett, hogy haragszom rá. Ami egy dolgot jelent: velem van a baj. Mások biztosan örülnek, hogy Harry nem halt meg az előző rész, a Kísértet végén, de én nem. Én jobban szerettem volna, ha akkor és ott meghal. Mert akkor minden úgy ért volna véget, ahogy azt az előzmények ismeretében elképzeltem: mocskosan, de valahogy mégis tisztán. De nem, Jo Nesbø máshogy akarta lezárni a Harry Hole sorozatot. Neki más tervei voltak, ő azt akarta, hogy az emberek ne veszítsék el a reményt, hogy tudjanak hinni valamiben még egy önmagából kifordult, durva és kegyetlen világban is.

 

Egy dolog vígasztal csupán: mindaz, ami történt, nem ad feloldozást a múlt bűnei alól, az árnyak akkor is belopakodnak a mindennapokba, amikor minden rendben van, amikor süt a nap és minden békés, hiszen fény és árnyék nem létezhetnek egymás nélkül. És ezzel számomra máris helyrebillent a világ egyensúlya, hiszen így el tudom fogadni azt, ahová a történet végére eljutottunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem haragszom. Mint ahogy azt sem, hogy nem tetszett a regény, Jo Nesbø ugyanis egy zseni, aki képes még egy számomra feleslegesnek tartott könyvet is úgy megírni, hogy végig fenntartsa a feszültséget, hogy tudni akarjam, mi lesz a következő oldalon, majd a következőn és a következőn mindaddig, amíg véget nem ér a történet. És ami igazán zseniális, hogy olvasás közben eszem ágában sincs bármi máson rugózni, mint azon, hogy ki és miért gyilkolássza a rendőröket, mégpedig meglehetősen brutális módon.

 

A városban – érthető okból – egyre feszültebb a hangulat, amitől a korábbi érdekszövetségek felbomlani látszanak, ahogy egyik vagy másik fél szorultabb helyzetbe kerül, némelyekre a gyanú árnyéka vetül, majd az árulás szele is meglegyint néhány izzadó homlokot, mi, olvasók pedig gyakorta érezzük úgy, hogy az orrunknál fogva vezetnek bennünket. Harry pedig közben éli a hétköznapi emberek hétköznapi életét, és esze ágában sincs aktív szerepet vállalni az eseményekben, bármennyire is érintett, még ha csak közvetve is. Vagy közvetlenül? Nem is tudom… Az mindenesetre biztos, hogy Jo Nesbø nagyon aljas módon rángatja bele az események sűrűjébe a függőségeiből kigyógyult nyomozót, aki bár tisztában van vele, milyen veszélyeknek teszi ki a szeretteit, megy mint a szagot fogott kopó…

 

A norvég szerző elvileg ezzel a kötettel befejezte a Harry Hole sorozatot, de ezt sem a szokványos módon teszi, inkább úgy, hogy ha arra szottyanna kedve, bármikor előkaphassa, akár csak mellékszereplőként is, ami bevallom, nekem azért annyira nem szimpatikus megoldás, én ugyanis sokkal jobban szeretem a határozott lezárásokat, még ha azok általában fájdalmasak is. Ez a megoldás nekem túlságosan biztonságos, pedig Jo Nesbø eddig nem erről volt híres, úgy tűnt, ő akármilyen durvaságot bevállal a legmegfelelőbb hatás elérésének érdekében. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok túlságosan szigorú vele, erről viszont ő maga tehet, az eddigi műveivel ugyanis hihetetlenül magasra helyezte a lécet. Kíváncsian várom, mivel rukkol elő legközelebb…