Főkép

A vörös sátor egy negyven éves író és újságíró(nő) megújulás, illetve új kihívás utáni vágyának terméke. Anita Diamant, bár zsidónak született, felnőtt fejjel tért meg igazán a zsidó valláshoz. Rendszeresen forgatta a Bibliát, így nem csoda, hogy talált olyan szereplőket és témákat, amik lángra lobbantották a fantáziáját. Először a Lea és Ráhel közötti kapcsolatról akart írni, ám mielőtt elkezdte volna, rátalált Dína drámai történetére, amit csupán pár szóban említ Mózes I. könyve (34.1-31.).

Miután megvolt az alapötlet, az ókori Közel-Keleten élő nők mindennapi életét kezdte kutatni. Fókuszpontba a kor társadalmát, építészetét, hitrendszerét, a férfi-nő közötti kapcsolatot, az élelemmel, az öltözködéssel, a higiéniával, a születéssel, a halállal és a gyógyítással kapcsolatos szokásokat állította. Semmiféle bizonyítékot, de még csak említésre méltó nyomot sem talált arra vonatkozóan, hogy a vörös sátor valóban létezett-e, bár a menstruációs sátrak és kunyhók ismert dolgok voltak az ősi kultúrákban szerte a világon (pl. Amerikában és Afrikában).

Első pillantásra meglepő a regényben, hogy Lábán házában ősi istenekhez és istennőkhöz imádkoztak, mi több, bálványokat imádtak. Bár, ha jobban belegondolunk, és figyelembe vesszük, hogy a történet még a Tízparancsolat kinyilatkoztatása előtt játszódik, máris helyére kerül a dolog. Mint ahogy azt korábban is említettem, Dína története csupán pár szóban bukkan fel Mózes I. könyvében. Akkor és ott Sekhem herceg tényleg erőszakot vesz Dínán, ám utána rájön, hogy szereti a lányt, és megkéri apját, hogy kérje feleségül neki (a regényben a felek kölcsönösen vágynak a beteljesülésére).

Anita Diamant regényét olvasva mi, a XXI. századi nők döbbenten olvassuk, hogy valamikor régen a nőknek nem csak hogy jogaik nem voltak, de az is elfogadhatatlan volt, ha saját akaratuk volt. Hát még ha ezt az akaratot érvényesíteni is akarták. Éppen ezért csodálatos, ahogy a szerző, azáltal, hogy regényének nőalakjait aktív, nem pedig szenvedő, áldozati szerepben láttatja, felhívja a figyelmet arra, hogy bár nem volt könnyű egy patriarchális társadalomban élni, azért nem is volt reménytelen. Ahogy a múlt értékrendje (szereplők) és napjaink felvilágosultsága (befogadó) közötti ellentét feszültsége a rengeteg szenvedés és kín során kibontakozik, majd szépen lassan feloldódik a személyiség gazdagabbá válásában, az valami katartikus. Olvasás közben ugyan ott lappang az emberben a szánalom és a sajnálat, mégis a tisztelet és az elismerés érzése az, ami kibontja szirmait az olvasó lelkében.

Ha kicsit elvonatkoztatunk a Bibliától, Anita Diamantművét egyfajta nőtörténeti műnek is felfoghatjuk, amelyben a szerző a női viselkedésformák és értékrendek bemutatásával igazolja a női nézőpont létjogosultságát. Ha azonban elvonatkoztatunk a feminizmustól, és visszatérünk a Bibliához, akkor a regényt úgy is tekintjük, mint a legősibb szerelmi történetet, amelyből kiderül, hogy bár évszázadok teltek el azóta, máig ugyanazok a kérdések, érzések és szenvedélyek határozzák meg az életünket. Döbbenetes, csodálatos, katartikus – nem csoda, ha szerte a világon meghódította az olvasók, különösen a hölgyek szívét. Nem kell hozzá ismerni a Bibliát. Hiszen ismerjük az embereket. És - bizonyos szempontból - az emberek mindenhol ugyanolyanok.

 

Nagyon szeretem ezt a regényt, mert újra és újra magával ragad, újabb és újabb önvizsgálatra késztet, vagy éppen beborít az olykor túláradó érzelmekkel, és mert mindig megmutatja, valójában milyen szerencsés vagyok - hiszem, hogy egyszer az életben minden nőnek el kellene olvasnia. Mindezek után talán érthető, hogy nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy a bibliai asszonyok története a filmeseket is megihlette, így aki szeretne, már nem csupán regény, de egy kb. 200 perces minisorozat formájában is beléphet ebbe a különleges világba.