Főkép

Többek szerint a legjobb Usagi-történet címet az istenek által kovácsolt kard körüli eseményekről szóló két kötet (12. és 15.) érdemli meg. Sakai nem bánik szűkmarkúan a témával, hiszen a Fűvágó (Kuszanagi-no-Curugi) „előéletéről” megtudunk minden fontosat, így olvasóként képben vagyunk azt illetően, miért olyan fontos ez a penge, és miért hajlandó nagyjából mindenki mindent feláldozni, aki akár csak futólagosan kapcsolatba kerül vele. Az előző kötet végén újra összejött a kardhordozó hármas (Usagi, Gen és Szansobó), hogy számukra megnyugtató módon végre megszabaduljanak a Fűvágótól, ezért elindulnak az acutai nagyszentélybe.

 

A múltidéző prológus és a tulajdonképpeni történet felvezetése után hirtelen egy véres akciófilm/western/harcművész film közepében találjuk magunkat, ahol a főszereplőknek nincs más dolguk, mint eljutni A-ból B-be, mindezt úgy, hogy menet közben nem ölik meg őket. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat, mivel a bőrükre pályázó csoportok a jelek szerint több mint elegendő fegyveressel rendelkeznek ennek megakadályozására, így erősen kétséges hőseink jövője. Mert mit ér a mesteri kardforgatás és botvívás, ha az ellen egyre csak támad, és hiába vágja őket halomba a trió, előbb-utóbb kifáradnak, az apró sérülések összeadódnak, az út pedig napokig tart. Azért egy pillanatig se aggódjunk, nemcsak látványos vagdalkozásból áll a történet: váratlan találkozás, alkalmi szövetség, árulás, önfeláldozás egyaránt megtalálható benne. Usagi erkölcsi szilárdsága, illetve néha bonyolultnak tűnő kapcsolatrendszerének kidolgozottsága újfent kivívta csodálatomat.

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem Stan Sakai nagyon sokat fejlődött az 1984-es első kötet és a mostani, eredetileg 2002-ben megjelent 15. rész között, mind a mesélés, mind a rajzolás terén. Te jó ég, hiszen akkor idén már több mint harminc éves a nyúl testőr! Visszatérve az előző gondolathoz, ha valaki figyelmesen olvasta az utolsó három részt, akkor nyilvánvaló, hogy Sakai egyszerre foglalkozik a jelennel és a jövővel. Még a pár oldalas rövid epizódokon is érződik az átgondoltság, az időnként elhintett utalások, melyek későbbi eseményeket vetítenek előre (például kíváncsi leszek, miként zajlik majd Csizu és Kagemaru találkozása, amely során számos kérdést kell rendezniük), elsőre fel sem tűnnek (gondolok itt a mesterének kihívójára, ez a párbaj még várat magára), de legalább ennyire tervszerűnek érzem azokat a találkozásokat, melyek múltbéli történések fényében befolyásolják Usagi aktuális helyzetét.

 

Rajzok. Minden alkalommal megemelem képzeletbeli kalapomat a rajzoló Sakai előtt, mert nemcsak a sztori vezetésben remek, hanem például ahogyan az állatfigurák arcán érzékelteti az érzelmeket, ahogyan Usagi elpirul egy puszi után, a düh Szaru arcán, Szansobó meglepődése – mind-mind bizonyság a mesterségbeli tudására. Azt pedig talán már mondanom sem kell, hogy a harcjelenetek mozgalmasságára, megkomponálására sincs egy rossz szavam, az pedig még mindig tetszik, hogy hiába a rengeteg erőszakos halál, akárcsak korábban, most is úgy sikerült megoldania, hogy a 10-12 éves korosztályt sem tiltanám el tőle.

 

Ugyan nem ismerem a folytatást, ennek ellenére úgy gondolom, a sorozat egyik kiemelkedő pillanatán vagyunk túl, ez a két-három kötet (a köztes, 14-est is ide számolom) nálam mindenféle szempontból a magasra helyezte a képzeletbeli lécet. Ennek ellenére nincs kétségem, a színvonal később sem csökken, és persze nyúl testőrünk élete sem lesz kalandmentesebb.