Főkép

Elérkeztünk a sorozat 14. kötetéhez, amelynél azzal a kérdéssel szembesültem, hogy vajon Sakai a hosszabb sztorikhoz ért jobban, amelyek kis túlzással napról-napra követik nyúl testőrünk életét, vagy azokhoz a pár oldalas rövidkékhez, amelyek általában nem kapcsolódnak egymáshoz Usagi jelenlétét leszámítva. A válaszadáshoz újra elolvastam a sorozat első négy kötetét – és bizony, nem tudom, mit mondjak, mert mindkét esetben tetszik az, amit látok.

 

A Démonmaszk címre keresztelt részben tucatnyinál több rövidebb-hosszabb sztori sorjázik egymás után, melyekben gyakorlatilag minden benne van, amiért szeretem a sorozatot. Miközben testközelből figyelhetjük meg Sakai alternatív Japánját, az otthonosság meghittségével követjük választott hősünket vándorlásában. Útszéli fogadók, városok, rendőrök, banditák, földművesek, kézművesek, nindzsák, múlt és jelen váltakoznak a képeken, csak egyvalami nem változik: Usagi erkölcsi rendíthetetlensége. Ami apróságokban kellőképpen pragmatikus (gondolok itt például az első, „Fogadó a Holdárny-dombon” című sztorira – amelyben az igazság rugalmas értelmezésével leszünk gazdagabbak), de egyébként ragaszkodik a busidóhoz.

 

Nekem legjobban azok az epizódok tetszettek a legjobban, amelyek a gyerek Usagiról szóltak. Érdekes volt látni a meggondolatlanul szaladgáló gyerkőcöt, akinek valós tudásánál sokkal nagyobb a szája, és ennek megfelelően nézi a világot. Kacuicsi mesternek évekbe telt mire harcost faragott belőle, és bár régen különváltak útjaik, a jelek szerint sorsuk időnként kapcsolódik.

 

Természetesen a természetfeletti epizódok sem maradhatnak ki a kedvencek felsorolásából, elvégre a szörnyek legalább annyira elválaszthatatlanok Usagitól, mint a fejvadász Gen. Ebben a kötetben vélt és valós bestiák lesnek a roninra, többek között pókokkal és szellemekkel gyűlik meg a baja. Szaszuke személyében újabb érdekes figurával gyarapodik a sorozat, mert bár igazából nem derül ki, pontosan ki vagy mi ő (ronin, varázsló, démon?), abban biztos vagyok, a jövőben még találkozni fogunk vele.

 

A legmeglepőbb történet címet ezúttal egyértelműen az „Egy fazekas meséje” érdemelte ki nálam, mégpedig azzal az aprósággal, hogy Usagi leült a fazekaskorong mellé és saját kezűleg készített el egy agyagedényt. Ennyire messzire úgy vélem, egyetlen szamuráj sem ment, mert ugyan nem ártott, ha valaki a fegyverfogatáson kívül máshoz is értett, de eszükbe sem jutott bármely iparosmesterséggel foglalkozni.

 

A sok rövidke között van egy, amely a következő kötetre utal, jelesül a „Találkozás”: azzal ér véget, hogy Usagi, Gen és Szansobó másnap reggel elindulnak a mágikus katanával az Atsuta szentélybe. Na ez az utazás lesz a 15.  album témája. Egyébként pedig örvendetes tény, hogy (a tervek szerint) magyarul évente két rész jelenik meg, mert így előbb-utóbb utolérjük az amerikai kiadásokat, ahol évi egy kötettel haladnak előre.