Főkép

Különösebb túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Joker a legnépszerűbb, legismertebb, leghírhedtebb ellenfele Batmannek. Már jóval a lassan kultikus státuszba érő filmek (főként Tim Burton Batmanje és persze A sötét lovag) előtt sok történet főszereplője volt ez az állandóan vigyorgó pszichopata, számos „meccset” lejátszott Gotham védelmezőjével – ám mindig visszatért, újra és újra megpróbálta a mélybe rántani Batmant. Joker eredettörténetét lényegében megismerhetjük A gyilkos tréfából (ami már csak aranyárban kapható itthon, úgyhogy szerintem sokan örülnénk egy újrakiadásnak...), de vajon miként zajlott az első találkozásuk?

 

Az esemény elsőként 1940 tavaszán, a Batman #1-ben jelent meg, alig pár oldalon, úgyhogy az elmúlt évtizedek Joker-láza miatt nem olyan nagy meglepetés, hogy újra feldolgozták. Ráadásul kétszer is: elsőként a Batman: Legends of the Dark Knight széria 50-es számában, Dennis O’Neil és Bret Blevins hozta elő újra az első nagy találkozást (ami egyébként magyarul is megjelent, még a Semic Kiadó Superman és Batman füzetének 34-35-ös számában, „Joker első tréfája” néven). De 2005-ben újra elővette a témát az akkorra már több Batman-történetet is megíró Ed Brubaker – a legnagyobb örömünkre, hiszen végre igazi mélységében olvashatjuk a hihetetlenül hosszúra nyúló ellenségeskedés kezdeti pillanatait, amikor is Joker úgy dönt: egész Gothamet őrületbe kergeti.

 

A nevető ember valahol ott indul, ahol Az első év befejeződik. Bruce Wayne éjszakánként denevérjelmezt ölt, és sötét sikátorokban próbál rendet tenni. Gordon felügyelő egyre kevésbé érti, hogy mi történik a városában, ahol a maszkos igazságosztó után mintha a bűnözők is elkezdtek volna álruhába bújni. Joker pedig... nos, Jokerről senki nem tudja, hogy létezik. Egészen addig, amíg a rendőrség nem talál egy tucatnyi holttestet, akik fehérre festett, halálvigyorba torzult arccal léptek át a túlvilágra, hogy aztán a feltételezhető elkövető élő adásban gyilkoljon meg valakit. A holtakhoz hasonlóan torz férfit Jokernek nevezni el a közönség, és miután egyesével gyilkolni kezdi a gothami elit tagjait, nemcsak a rendőrség, de Batman is elkezd utána nyomozni...

 

Azt talán mondanom sem kell, hogy A nevető ember tökéletesen tudja mindazt, amit elvárunk egy ennyire híres Joker-történettől. Egy vigyorgó gyilkos rettegésben tart egy egész várost – Batman és vele együtt a rendőrség egyre tehetetlenebbnek érzi magát, Joker pedig tökéletesen megtestesíti azt az őrületet, amit az ember már képtelen ép ésszel felfogni. Jó ütemben peregnek az események, nincs túlhúzva a sztori, de nem is túl rövid; működik a feszültség és az izgalom, egészen a nagy rejtély leleplezéséig kiválóan szórakozunk. Mégis, közben rá kellett döbbennem valamire: én már unom Jokert. Akármennyire hibátlan ellenpontja Batmannek, valahogy úgy érzem, már túl sokat olvastunk róla. Pontosan tudjuk, hogy mit fog lépni, nem lepnek meg igazán a beteg agyszüleményei, és hát persze azt is tudjuk, hogy a végén mi fog történni. Ez pedig, legalábbis nálam, egyértelműen nem tesz jót az élménynek.

 

Hogy ilyen általános érdektelenség ellenére se bánjam meg azt, hogy a kezembe vettem az idei Batman különszámot, az három elemnek köszönhető. Egyrészt Jim Gordon narrálásának: sosem titkoltam, hogy a felügyelő az egyik kedvenc karakterem Gothamből, itt pedig további réteget tud hozzátenni az, hogy az események jelentős részéről az ő gondolatain keresztül értesülünk. Hiszen ő egy egyszerű rendőr, aki hiába cimborál denevérekkel, még mindig egy szuperképességek nélküli, hétköznapi alak marad, aki teljesen tehetetlen tőle ennyire távol álló erőkkel szemben. Másrészt nagyon izgalmas volt figyelni, hogy milyen is ez a kezdeti Joker. Bizonytalan, még nem ismeri Batmant – aki egyébként még szintén elég „zöldfülű” a bűnüldözésben. Épphogy csak nem becsülik egymást alá: viszont most alakul ki az a legendás kapcsolat köztük, amire később olyan sokan építenek.

 

Harmadrészt pedig számomra kifejezetten felüdülést jelentett a grafikai megvalósítás. Talán nem annyira szép, mint a tavalyi különszám (hiába, Lee Bermejo festett képeit azért nehéz felülmúlni), de Doug Mahnke igen jó munkát végzett: Jokere talán az egyik legjobb, akit valaha láttam (még az alkalmankénti túlzások ellenére is), profi panelkezelése pedig sokat hozzátesz a gördülékenységhez. És itt kell még megemlítenem David Baron színezését: ugyan hozzászoktunk, hogy a Batman történetek csak sötétek és sötétek meg talán még sötétek lehetnek, Baron és Mahnke azért mert kicsit harsányabb (nyilván főleg Jokernél) és világosabb is lenni. Kifejezetten hangulatos képek születtek így, a visszaemlékezéseket és a hallucinációkat különösen szerettem.

 

Most sem kellett csalódnunk tehát a Kingpin Kiadó választásában, és karácsony előtt újfent egy igen érdekes különszámmal örvendeztettek meg minket. Joker-rajongóknak egyenesen kötelező, de a többiek is bátran kézbe vehetik: részleteiben sokáig el lehet merülni, még akkor is, ha hozzám hasonlóan más is kezd kiszeretni a „nevető emberből”. És közben nem elfeledni, hogy mostanság már Scott Snyder és Greg Capullo mindenki által az egekbe magasztalt sztoriját, a Baglyok Bíróságának történetét találjuk kéthavonta az újságosnál. Azzal kihúzzuk a következő különszámig...