Főkép

A pihenés után egy kis újítással jelentkezünk. Az elmúlt években megismertétek azt, hogy adott keretek közül, egy bizonyos költőtől, milyen verseket választanék. Megosztottam veletek, hogy milyen mű milyen érzelmeket, gondolatokat váltott ki belőlem. Néha tudtatok vele azonosulni, máskor nem, egy-egy vers sok figyelmet kapott, mások némileg elfelejtődtek, de akkor is itt maradtak az oldalon, és sokan újra és újra felfedezték őket. Ezúttal arra gondoltunk, csavarunk a dolgon, az én választásaim helyett találkozhattok az ekultura.hu tagjainak, íróinak, szerkesztőinek kedvenceivel, mégpedig azért, hogy kicsit jobban megismerhessétek őket is. Hiszem, hogy semmi sem annyira személyes, mint átadni valamit a lelkedből, márpedig egy kedvenc költő, egy kedvenc vers megosztása legalább annyira belsőséges, mint a naplóink részletének hangos felolvasása. Fogadjátok szeretettel, és legalább annyi örömmel, amennyivel mi osztjuk meg veletek.

 

Galgóczi Tamás nevével minden ekultura-olvasó találkozott már. Nemcsak azért, mert ő az egyik alapítónk, jelenlegi főszerkesztőnk, tehát mondhatjuk, nála futnak össze a szálak, hanem azért is, mert meglehetősen sokoldalú zenei ízlését sem rejti véka alá. Az elmúlt években hozott néhány olyan bandát, amitől már-már szuicid gondolataim támadtak, de számos olyat is, amit azóta is hallgatok. Persze írt sok mást is az oldalra, méghozzá számtalan témában, stílusban, szóval ha szerettek kalandozni, bátran írjátok be az oldal keresőjébe a nevét. Tamás sokakhoz hasonlóan abban hisz, hogy minden hangulathoz megvan a megfelelő vers. A mostani kedvencéről csak annyit írt: mert néha, amikor az embernek mehetnéke van...


John Edward Masefield (1878 – 1967) költő, író, újságíró, és 1930-tól az Egyesült Királyság udvari költője. Gyerekként tengerész szeretett volna lenni, tizenöt évesen elszegődött matróznak, majd New Yorkban élt néhány évig. Hazatérése után újságírónak állt, ezután már Londonban kezdett publikálni. Egyaránt írt gyermekeknek szóló regényeket, esszéket, drámákat és verseket is. Huszonhárom évesen feleségül vette az akkor harmincöt éves Constance de la Cherois Crommelin matematikatanárt, aki rajongott a klasszikus angol irodalomért. Felesége 93 éves korában bekövetkező halálig szüntelenül szerette, két gyermekük született. A tengerhez, tengerészethez fűződő rajongása élete végéig elkísérte, gyakran visszaköszönt műveiben, hétköznapi nyelvhasználata néha megdöbbentette olvasóközönségét. Verseit gyakran dalba foglalták, különösen népszerűek azok, melyeket az első világháború alatt írt.

 

Nehéz megfogalmazni ezt az érzést, de mind átéltük már, csak menni, cél nélkül, bátran, nem eltervezve, csak úgy, spontán. Autóval, busszal, gyalog, hajóval, mindegy, csak kiszakadni a mindennapokból. Valami mást tenni, amitől kiürül az ember feje, ami után újra értékelni tudja az életét. Eltávolodni, csak egy pillanatra, hogy érezzük, érezhessük a világ nagyságát és határtalan szabadságát.

 

John Masefield: Tengerláz


Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég,
s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég:
ráng a kormány, szél zúg, reng a vitorlák vászna
s ködös nap ragyog a tenger ködös arcára.

Megyek, hívnak a tengerek, torlódik, fut a dagály,
a hívás vad hang s tiszta hang, parancsol s visszavár:
amit kérek, csak egy szeles nap és sok gyors, fehér felleg
és sirályszó és röpke hab és porló permet.

Megyek, hívnak a tengerek, a cigányélet, a veszély,
a sirályok útja, a bálnák útja, ahol késel a szél:
s amit kérek, csak egy vidám mese, igazi matróz-féle,
és béke és édes álom a nagy út végére.

Fordította: Szabó Lőrinc