Főkép

„Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.”

 

A holokauszthoz sokféleképpen lehet nyúlni. Lehet úgy, ahogy Roberto Benigni Az élet szép (La vita è bella) című filmben, esetleg ahogy John Boyne  A csíkos pizsamás fiú (The Boy In The Striped Pyjamas) című regényben, de akár úgy is, ahogy Jim Shepard tette: egy zsidó kisfiú nézőpontjából, akinek életét 1936-tól egészen addig kísérhetjük figyelemmel, amíg ki nem gördül vele a vonat a varsói gettóból a treblinkai tábor felé.

 

És hogy közben mi történt? Egy gyerek, akinek nem adatott meg, hogy igazán gyerek legyen, megpróbált legalább ember maradni egy olyan világban, amelyben az embertelenség vette át az irányítást. Amelyben minden elértéktelenedett, ami korábban értékes volt. Amelyben csak azok maradhattak életben, akik képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Vajon te, kedves olvasó, aki kényelmes és biztonságos körülmények között olvasol a rettenetről, és ítélkezel a szereplők cselekedetei felett, mit tennél hasonló helyzetben? Meddig lennél képes életben maradni? És vajon meddig lennél képes ember maradni?

 

Olvasás közben újra és újra ezekhez a kérdésekhez tértem vissza, de sajnos nem leltem a válaszokat. Szeretném hinni, hogy nem aljasulnék el, hogy kitartana mindaz, amiben hiszek, ami fontos nekem, hogy inkább meghalnék, mintsem mások élete árán szerezzek némi haladékot vagy előnyt, de biztos nem lehetek benne, mint ahogy senki más sem, aki nem volt még hasonló helyzetben. És talán éppen ezért fogott meg annyira Aron karaktere, aki gyerekként próbál meg helyes döntéseket hozni egy olyan helyzetben, ahol még a felnőttek sem képesek erre, aki a látszat ellenére is úgy próbál meg alkalmazkodni az önmagából kifordult világhoz, hogy a lehető legkevesebbet ártson. Fura, de éppen ettől lesz annyira emberi, hogy idővel képesek legyünk megkedvelni, megérteni, sőt, egy kicsit talán azonosulni is vele.

 

Azt mondják, manapság nem könnyű átlépni az ingerküszöbünket, éppen ezért úgy gondolom, aminek mégis sikerül, arra egészen biztosan emlékezni fogunk egy ideig. Jim Shepard regénye ugyan nem tépte ki a szívemet, nem szaggatta szét a lelkemet, de befészkelte magát oda, és úgy tűnik, esze ágában sincs távozni. Bevallom, erre nem számítottam.