Beleolvasó - Donna MacMeans: Nászéjszaka

Fülszöveg:

Francesca a tizenkilencedik századi Amerika egyik leggazdagabb családjának örököse, de nehezen viseli az ezzel járó kötöttségeket: úgy érzi, az illemszabályok gúzsba kötik az életét. Ráadásul gyerekkora óta irtózik a tömegtől, és arról ábrándozik, hogy csendesen él választottja, egy hétköznapi ügyvéd oldalán. Törtető anyja azonban a vagyon mellé címet is akar szerezni a családnak, ezért egy elszegényedett angol herceget szemel ki a lánya jövendőbelijének. Nem elég, hogy szegény Francescát elszakítják a szerelmétől, még a rideg Angliába is el kell költöznie. Arra azonban végképp nem számít, hogy a nászéjszakáját olvasással fogja tölteni. Újdonsült férjét ugyanis a szerelemnél láthatólag jobban érdekli, hogy neje alaposan megismerje leendő családja történetét és az angol etikettet. Szerencsére a családfán kívül más olvasnivalót is talál: egy kurtizán naplója kerül a kezébe, amelyből megtanulhatja, hogyan csavarhatja el a szigorú herceg fejét.

Donna MacMeans szenvedélyes és egyben szellemes regényének szereplői, az újgazdag amerikai örökösnő és a konzervatív angol herceg első ránézésre nem is különbözhetnének jobban egymástól. Minél több időt töltenek azonban együtt, annál inkább rájönnek, hogy közelebb állnak egymáshoz, mint először gondolták.

 

Részlet a regényből:

Prológus

1880. április

 

Kétségkívül nem ez volt Párizs legelegánsabb utcája: a kereskedők láthatóan a kevésbé tehetős és finom ügyfelekre szakosodtak, és nem a Winthropokra meg a Vanderbiltekre. Szürke, viseltes köpenybe burkolózó alakok siettek végig a sugárúton, mintha nem is a tavaszi szellő, hanem téli, jeges szél kergette volna őket. Az egyik öreg könyvesbolt előtt csillogóra politúrozott bérkocsi állt meg, amely a környéken igen ritka látványosságnak számított. A járművet szinte körüllengte a gazdagság illata, ezért a közeli kapualjban őgyelgő zsebes is azonnal felkapta a fejét. A sarkon álldogáló prostituált még habozott, mert nem látta, hogy ki ül benne, de amikor egy kíváncsi tekintetű, bájos, fiatal hölgy arcát és fitos orrát pillantotta meg az ablakban, inkább továbbhaladt.

A kocsiból Francesca Winthrop, a világ egyik leggazdagabb örökösnője szállt ki. Láthatóan élvezte a szabadság lopott perceit. Az anyja valószínűleg hosszú hetekig szobafogságra kárhoztatná, ha rájönne, hogy egyedül utazott a kétes hírű környékre, ám jelenleg annyira elmerült legújabb házuk bebútorozásának gondjaiban, hogy valószínűleg fel sem tűnt neki, amikor lánya elhagyta a bérelt lakásukat.

Fran lelkét öröm járta át, és még e kissé elhanyagolt utcát is az egyik legszebbnek látta az egész városban. A levegőben édes illat terjengett, csodás volt a nap. E mámorító érzés mosolyt csalt az arcára, és kedvesen odabiccentett két nőnek, akik megálltak, hogy alaposabban szemügyre vegyék.

Örömének forrása egy név volt, amelyet azonban csupán a boltban tartózkodó hölggyel oszthatott meg. Anyja képes volt áthajózni az Atlanti-óceánon, hogy az haute couture fellegvárában, a Worth áruházban szerezze be a legdivatosabb ruháit, Fran azonban nem ezért utazott vele. Ő Madame Aglionbyval szeretett volna találkozni, hogy tanácsot kérjen tőle.

Belépett a félhomályos könyvesboltba. Egy pillanatra megállt, hogy beszippantsa a régi, bőrkötéses és agyonolvasott könyvek kissé dohos illatát, és elfogta az irigység, hogy korábbi nevelőnője itt élheti az életét, történetek és mesés kalandok között.

– Francesca, te vagy az? – A tulajdonos felesége, egy vékony, elegáns hölgy lépett elé, sötét haját ezüstös hajszálak szőtték át, és szélesre tárt karral üdvözölte. – Annyira régen láttalak! Gyere, öleld meg öreg nevelőnődet!

Fran elegáns ruhájában óvatosan lépkedett a polcok között. Az új, divatosan szűkebb szabásvonalú öltözékben ugyan könnyebben elfért a keskeny utcácskákon, de mivel a szoknya alatt fenékpárnát viselt, az anyag pedig hátul dús redőkben hullott alá, egyetlen rossz mozdulattal könnyen lesodorhatott volna jó néhány könyvet. Végül boldogan simult Madame Aglionby ölelő karjába, és élvezte, hogy olyan figyelemben van része, amilyenben otthon csak nagyon ritkán.

– Hadd nézzelek meg alaposabban! – tolta el magától az asszony régi kedves tanítványát. – Határozottan sugárzol! – állapította meg végül sokat sejtető mosollyal. – Azt hiszem, ennek csakis egy férfi lehet az oka, oui?

Az izgatottságtól Frannek elakadt a szava. Végre beszélhet valakinek Randolphról, és meg is őrzik majd a titkát! De most még barátja és nevelőnője előtt is csupán egy igenlő biccentésre futotta tőle.

– Már feltettem a teavizet. Gyere! Ülj le, és mesélj el mindent erről a fiatalemberről! – Azzal Madame Aglionby bevezette az üzlet hátsó részébe, félretolt néhány idegen nyelvű könyvet, majd kérdő pillantással fordult Fran felé. – De mondd csak, az édesanyád is rábólintott már?

A kérdés azonnal kijózanította a fiatal lányt. A mosoly lehervadt az arcáról, miközben halványlila ernyőjét az asztalnak támasztotta, és leült a felkínált székre.

– Randolph megtiltotta, hogy beszéljek róla a mamának. Úgy véli, bölcsebb, ha egyelőre csak barátoknak tartanak minket. Attól fél, a mama nem fogadná jól. – Fran megszorította az idősebb asszony kezét. – De ön biztosan kedvelné Randolphot. Bárcsak találkozhatna vele! Olyan okos! Annál az ügyvédi irodánál dolgozik, amelyik a papa számláit kezeli. Rengeteget utazott, imádja a lovaspólót. – Csak úgy ömlöttek belőle a dicsérő jelzők, olyan nagyra tartotta kedvesét. A levegőt kapkodva beszélt, a vágyakozástól alig tudta türtőztetni magát. – Alig várom, hogy megcsókoljon!

Madame Aglionby hátradőlt, és kérdőn nézett rá.

– Még sosem tett rá kísérletet? Egyáltalán tudja, hogy ez a ­vágyad?

– Nem... nem vagyok benne biztos. – Fran hirtelen elpirult saját kijelentése hallatán. Zavartan babrálni kezdte az esernyő csontfogantyúját, hogy ne kelljen a nevelőnőjére néznie. – Attól tartok, nem tudom, hogy kellene csinálnom. Nem sok férfi próbált... tudja. Akiket mama választott nekem, mind olyan öregek voltak. – Fran megvonta a vállát. – Őket sosem akartam bátorítani.

A francia hölgyre nézett; tudta, hogy ő az egyetlen, akire rábízhatja a titkát.

– Sajnos, fogalmam sincs, hogyan hívjam fel magamra a férfiak figyelmét.

Egy pillanatnyi habozás után Madame Aglionby hitetlenkedve felnevetett. Pillantásában azonban Fran melegséget és szeretetet látott, és már nem is érezte magát annyira zavarban.

– Kedvesem, hiszen máris felhívtad magadra egy fiatalember figyelmét! Csak légy önmagad, s így mindenki látni fogja a csodálatos tulajdonságaidat, és hogy milyen nagyszerű teremtés vagy!

Bárcsak így lenne! – futott át Fran fején.

– Nem hinném, hogy rendelkezem ilyen tulajdonságokkal – szólalt meg inkább. – Legalábbis nem olyanokkal, amelyekkel bátoríthatnám a férfiakat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Fogalmam sincs a flörtölésről – bökte ki, mert ez volt a legfőbb oka, hogy a régi tanítóját meglátogatta. Félénken nézett rá, amikor feltette a kérdést, amely egész úton nyomasztotta az átkelés alatt az Atlanti-óceánon. – Megmutatná, hogyan csináljam? Mama szerint ön különösen ért a férfiakhoz.

A nevelőnő hátradőlt a székében. Ajkát összeszorította, arckifejezése hirtelen fagyossá, kimértté vált.

– Sajnálom – bukott ki Franből. Azonnal megbánta, hogy szándéka ellenére megbántotta Madame Aglionbyt. – Elfelejtettem, hogy a mama micsoda buta vádakkal illette a papával kapcsolatban.

Az asszony egy pillanatig a lány arcát nézte, majd éles vonásai lassan megenyhültek.

– Semmi baj, kedvesem. Ha édesanyád nem ragaszkodott volna annyira ahhoz, hogy távozzam, sosem ismerem meg Aglionby urat, és nem költöztem volna ide vele. – Szeretettel nézett végig a plafonig érő könyvespolcokon, amelyek minden irányból körülvették őket. – Az életemet öreg barátaim társaságában tölthetem, így elégedett vagyok. Valójában... – Hirtelen Franre emelte a tekintetét. – Remélem, azért te sem felejtettél el franciául?

– Egy ideje gyermekmeséket fordítok – felelte Fran. – Tudom, nem valami nehéz szövegek, de élvezem...

A tanítónő ekkor felemelte a kezét.

– Azt hiszem, van valamim, ami talán segíthet rajtad. A férjem bizonyos lapokat vásárol egy úriember megbízásából, akinek, hogy úgy mondjam, elég különös... ízlése van. Mostanában tett szert egy jól ismert kurtizán naplójára.

Fran szeme elkerekedett, és még a lélegzete is elakadt. Egy jól nevelt úrilánynak még arról sem lenne szabad tudnia, hogy léteznek ilyen nők – bár a legtöbb jól nevelt ifjú hölgy élete jóval harmonikusabb volt az övénél.

– A napló írója bemutatja a csábítás és flörtölés azon módszereit, amelyeket a szolgálatait igénybe vevő férfiaknál vet be.

– És erről ön honnan tud? – kérdezte Fran. Az előkelő társaságok ugyanis sosem vettek tudomást e másik világ létezéséről. És még egy ilyen napló is létezik!

Madame Aglionby szája mosolyra húzódott.

– Lehet, hogy férjhez mentem, de a kíváncsiság azért nem halt ki belőlem. Azzal felállt, és végigsimított a szoknyáján. – Antoine-t persze sokkal jobban izgatja, mennyiért tudja eladni a naplót, mint az, hogy ki olvassa.

– Az ára nem jelent gondot – mondta Fran, és alig várta, hogy belenézhessen a titkos napló lapjaiba.

– Nem is gondoltam – felelte a tanítónője halványan elmosolyodva. – A könyv hátul van a lakrészünkben. Némi időbe telik, amíg megkeresem, de addig is... – körülnézett a helyiségben, majd megakadt a szeme a pulton álló fehér dobozon. – Talán elkezdhetnéd a fiatalember bátorítását azzal, hogy küldesz neki egy levelet.

– Gyakran írok neki – vetette ellen Fran. – Mesélek neki arról, merre jártunk, milyen az időjárás...

– Nem ilyen levélre gondoltam, kedvesem. – A tanítónő levette a dobozka tetejét, amely alatt papír és íróeszközök rejtőztek. – Azt kell elmondanod a te Randolphodnak, hogyan érzel iránta. – Azzal előhúzott egy finom levélpapírt. – Írd le, mennyire vágysz az ölelésére és a csókjára.

Fran szája kiszáradt ennek hallatán. Sosem említett ilyen dolgokat a Randolphnak írt levelekben.

– Nem fogja azt gondolni, hogy az ilyen beszéd... illetlen?

– A férfiak szívéért folytatott csatát ritkán lehet illendő viselkedéssel megnyerni. Tanulmányozd át alaposan a naplót, és meglátod, Randolph nemsokára könyörögni fog, hogy az ajkadat megpillanthassa. Kezdd csak el a levélírást, én pedig megkeresem a könyvet.

Azzal elindult a folyosón a magánlakosztályukba vezető lépcső felé, útközben azonban megtorpant.

– Francesca, azt hiszem, ezt a könyvet alaposan el kell rejtened édesanyád elől. Attól tartok, nem örülne, ha tudomást szerezne róla.

– A mamát nemigen érdekli, mit olvasok. Nem hinném, hogy feltűnne neki eggyel több könyv.

– Sose becsüld alá az édesanyád! – intette óva a nevelőnő. – Nem sok minden kerüli el a figyelmét. Csak a nyelve élesebb a szeménél és a hallásánál, ezek az érzékei pedig nagyon jók. – Az asszony szeme összeszűkült, és arcáról eltűnt a vidámság. – Légy nagyon óvatos!

 

Első fejezet

Három hónappal később

Rhode Island, newporti tengerpart

 

Francesca Winthrop minden rosszindulatát beleadva ütötte meg a falabdát a krokettütővel, mire a labda szélsebesen végiggurult a gondozott gyepen, majd a sziklaperemen átesve egyenesen az Atlanti-óceán haragosszürke vize felé vette az irányt. Kár, hogy nem az anyja fejének jutott ez a sors.

– Francesca Winthrop, semmi szükség ekkora indulatra! – Alva Winthrop intett a közelben csak e célból várakozó tucatnyi szolga egyikének, hogy keresse meg a labdát a sziklaperem alatt, mielőtt a meccset néző helyi előkelő asszonyok gúnyosan mosolyogni kezdenek. – A hölgyek többsége határozottan lelkesedne, ha épp egy herceghez készülne férjhez menni.

– Azok a hölgyek legalább találkozhattak azzal, akihez az életüket kötik, sőt talán még a választásba is volt beleszólásuk – suttogta Fran maga elé, mosollyal az arcán. Soha ne mutasd ki az érzéseidet, különben gúnyos megjegyzéseket kapsz. Éppen eleget hallotta már e kioktató szavakat. Egyedüli gyerekként, hatalmas jólétben nőtt fel egy magányos palotában, és alaposan megtanulta a leckét. Ha egy könnycseppet hullatott, ha egy rossz szót ejtett ki a száján nyilvános helyen, számíthatott rá, hogy amint egyedül maradnak, az anyja pofonja csattanni fog. A külvilág szemében Francesca Winthrop maga volt a megtestesült hidegvér, belül azonban legszívesebben üvöltött volna haragjában.

– Nem megyek hozzá a herceghez, mama! – jelentette ki, és félrenézett. Próbált felkészülni a szidásra. – Én... én másba vagyok szerelmes.

– Butaság! – vágott vissza anyja, és végigsimított fehér muszlinszoknyáján. – A szerelemnek semmi köze a kötelességhez, amivel a családodnak tartozol. Születésedtől fogva az a feladatod, hogy rangot szerezz a Winthrop családnak. Az apád pénze és a jövendő férjed rangja mindkét földrész legelőkelőbb házainak ajtaját megnyitja majd előtted.

– Nem, mama, hála újdonsült vejed befolyásának, éppenséggel te leszel az, aki bejut a legelőkelőbb szalonokba! – vágott vissza Fran dühösen. Igyekezett nem foglalkozni a fájdalommal, amelyet anyja érzéketlensége okozott. Pedig nem lepődött meg rajta. Az ő véleménye sohasem számított a saját jövőjéről. A keserűségtől elszorult a torka, alig tudott megszólalni. – De nekem kell férjhez mennem egy olyan emberhez, akit nem ismerek és nem szeretek!

– Mindannyiunknak kell áldozatokat hozni, drágám. Majd te is megtanulsz alkalmazkodni. Jövendőbelid egyébként két nap múlva érkezik, szombaton pedig a jelmezbálon bejelentjük az eljegyzésedet.

Három nap! Az anyja már két hónapja tervezgette a bált, Fran pedig legalább ennyi ideje élt rettegésben miatta. Most már nemcsak attól félt, hogy be kell mennie egy zsúfolt helyiségbe, hanem az ismeretlen vőlegénytől is. A szorongástól egyre hatalmasabb gombócot érzett a gyomrában.

Egy eltévedt méh zümmögött az anyja kalapja mellett, talán összetévesztette a tetején ülő selyemrózsákat a valódiakkal. Alva ijedten csapkodott a kesztyűjével, hogy elűzze.

– Nem értem, miért ragaszkodsz ezekhez a nevetséges méhekhez! Nekem aztán egyáltalán nem fognak hiányozni, ha Londonba költözöl!

London! Fran még meg sem tudta emészteni a híreket közelgő eljegyzéséről, de máris újabb csapás érte. Hamarosan Londonba kell költöznie, idegenek között fog élni. Véget ér a kényelmes magány, amely eddigi életét jellemezte. A gombóc a gyomrából hirtelen feljebb kúszott a mellkasába, alig kapott levegőt. Szédült, és rosszul érezte magát.

Alva rosszalló pillantást lövellt felé, majd a távolba meredt, és arca azonnal felderült.

– Nézd, Simpson megtalálta a labdámat! Megyek, megnézem, hogy megfelelő helyre teszi-e.

Fran végre meg tudott szólalni. Szavai rekedten csengtek, még mindig nem tért magához a jövőjét megpecsételő csapástól.

– De miért most, mama? Biztosan tudtad már korábban is! Miért nem beszéltél róla, amikor kettesben voltunk?

Alva Winthrop megállt, és megfordult, szigorúan a lányára nézett.

– Próbáld a jó oldalát nézni, kedvesem. A győzelem számít, nem pedig az odavezető út.

Fran bénultan állt előtte. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy egyenesen az anyja sarkát célozza meg a krokettlabdával. A seb talán elgondolkodtatná, mekkora fájdalmat okoz neki. Szíve mélyén azonban tudta, hogy hiábavaló lenne, anyja ugyanis tökéletesen érzéketlen volt mások iránt.

Alva nemcsak azt nem kérdezte tőle, kibe is szerelmes, de az sem tűnt fel neki, milyen nehezen beszél Fran az érzéseiről. Egyetlen lánya vágyai kevésbé érdekelték, mint az, hogy tökéletesen találja el a krokettlabdát.

Fran felnézett, és az Atlanti-óceán nyugodt hullámait figyelte. Néhány vitorlás bukdácsolt a Narragansett-öbölben, a Fall River-i gőzös pedig csupán apró pontnak látszott a mélykék horizonton, ahogy pöfékelve haladt mindennapos útján Newport és Long Island között.

– Randolph – suttogta Fran. Szíve majd megszakadt a vágytól. – Hol lehetsz most? Miért nem írsz? – Ha valamikor, hát most valóban szüksége lett volna a vigasztalására és a tanácsára. A rövid idő alatt, amely aközött telt el, hogy Fran hazatért Párizsból, a férfi pedig Németországba utazott, csak két röpke csókot váltottak; egyébként hosszú, vágyakozó pillantásokat vetettek egymásra. Randolph megígérte, hogy mindennap ír, amíg apja vállalkozásának ügyében utazik. Három hónappal ezelőtti távozása óta azonban egyetlen levél sem érkezett tőle. Most Fran kénytelen szembenézni anyja terveivel, miközben a férfi egyetlen alkalommal sem biztosította a rajongásáról. Vajon sejti Randolph, hogy mit főzött ki Mrs. Winthrop? Bárcsak utána utazhatna, hogy beszéljen vele!

A végtelen óceánt nézve az apjától örökölt magassága ellenére is aprónak, jelentéktelennek és tökéletesen magányosnak érezte magát. Három nap! Mi lesz, ha ki nem állhatja az angolt? Az anyja egyáltalán nem törődik ezzel, de nem is neki kell együtt élnie vele! Sürgősen tennie kell valamit! Ki kell ötölnie egy tervet!

– Francesca, ne bambulj már! Mindenki rád vár! – szólt oda az anyja a gyep széléről.

A felszólításra összeszedte magát, és visszatért a játékhoz. Az ütője fölé hajolt, ahogy utasították, és célba vette a krokettkaput. Gondolatban azonban már máshol járt, az óceán túloldalán.

 

 

William Chambers, Enon márkija – és újabban már Bedford her­cege is – a Fall River-i gőzös elegáns szalonjában üldögélt egy ­óriási cserepes pálma alatt, és várta a közeli halált. Az legalább véget vetne a gyomrában uralkodó háborgásnak, amely a hajó himbálózásával egyre csak erősödött. Már az Atlanti-óceánon át nyolc napig tartó utazás is igazán kellemetlen volt, de a bajokat csak tetőzte, hogy utána még erre a gőzösre is feltessékelték, így arra sem maradt ideje, hogy kissé erőt gyűjtsön. A gyomra ismét felkavarodott, érezte torkában az epe kesernyés ízét. Vajon tényleg megér egy nő annyit – még ha annyi is a kincse, mint Midasz királynak –, hogy az ember ilyen pokoli kínokat álljon ki érte a tengeren?

– Chambers! Chambers! Öreg harcos, valóban maga az?

William minden erejét összeszedte, kinyitotta az egyik szemét, és meglátta maga előtt Henry Twiddlebody testes alakját. Amikor már azt gondolta, ennél nem lehet rosszabb, az élet mindig megcáfolta, most éppen Twiddlebody képében rúgott bele még egyet. Mozdulni sem mert, mivel akkor a gyomra tartalmától egész biztosan megszabadult volna, így csak odabiccentett Henrynek. Ám az ostoba férfi sajnos felhívásként értelmezte a mozdulatot, mert azonnal William térdéhez húzott egy széket.

– Öregem, maga határozottan rosszul néz ki! Fogadjunk, hogy sosem szolgált őfelsége hadiflottájában!

A fenébe! Twiddlebody túszul ejtette, ő pedig túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy megszökjön. Ennél rosszabb már tényleg nem lehet! Szorosan összezárta az ajkát, miközben a másik a saját viccén kacarászott.

– Sajnálattal hallom, hogy elhunyt az édesapja, öregfiú. Jó ember volt. – Kérdőn nézett Williamre, ravaszkás bajusza alatt azonban mosolyra húzódott a szája. – Talán mostantól illendőbb lenne kegyelmes úrnak szólítanom önt, hiszen már önre szállt a birtok.

William tudta, mi következik most. Mióta rájött, hogy apja kártyaadósságai teljesen felemésztették a családi vagyont, a legkellemetlenebb alakok szólították meg.

– Nem gondoltam, hogy Londontól ilyen távol botlok magába, de igazán szerencsésnek tartom a találkozást. – Twiddlebody kissé közelebb hajolt hozzá, mire a szék is megnyikordult alatta. – Tudja, nekem is van néhány az apja adósságleveleiből. Normális körülmények között nem hozakodnék elő velük, de mivel az idősebb herceg megboldogult, arra gondoltam, talán ön kiegyenlíthetné a tartozását. A feleségem, tudja, mostanában nincs túl jól, és...

– Elég! – vágott a szavába William. – Az ügyvédeim megnyugtattak, hogy minden adósság hamarosan ki lesz egyenlítve. Biztos vagyok benne, hogy mire visszaér Londonba, már az ön számláját is rendezik.

Twiddlebody hátradőlt, a szeme elkerekedett a meglepetéstől.

– Szóval szert tett némi pénzre, ugye? Én meg azt hittem... – Szeme összeszűkült, és ismét közelebb hajolt, bűzös leheletét a herceg arcába fújta.

– És mégis mit csinál ilyen messzire az otthonától, kegyelmes úr? Nem az apja által önre hagyott felelősség elől akar megszökni, igaz?

Williamet elöntötte a harag, ami talán az arcán is tükröződött, mert Twiddlebody rémülten hátrahőkölt.

– Bocsánatát kérem, uram! Nem állt szándékomban arra ­célozni, hogy... csak azt akartam mondani, nincs Londonban tiszteletre méltóbb, felelősségteljesebb ember önnél, aki minden porcikájában úriember, a lovas klub tagja, akit mindenki a nagylelkű adományairól ismer. Ezt még az apja is elismerte. Ha tehát ön azt mondja, hogy kiegyenlíti az adósságot, akkor mérget vehetek rá, hogy úgy is lesz.

Ha a gőzös ekkor nem dőlt volna kissé balra, William talán megkísérelte volna bizonytalan lábán faképnél hagyni ezt a gazembert, aki sértegette. De ha most feláll, jó eséllyel Twiddlebody ölébe zuhan, és ezt végtelen megaláztatásként élte volna meg.

– Így aztán nem marad más hátra, mint hogy újra megkérdezzem, mit keres a tengeren? – folytatta a férfi. – Azt mondja, elegendő pénz áll a rendelkezésére, hogy az apja tartozásait rendezze. – Hirtelen a szája elé kapta a kezét, mintha erősen gondolkodna, bár William ebben őszintén kételkedett. – Ez a gőzös Newport felé tart, ami a gazdagok jól ismert üdülőhelye, és távol van New Yorktól, az amerikai üzleti élet központjától. – Twiddlebody szeme felcsillant, ahogy hátradőlt, és széles vigyor terült szét az arcán. – Csak nem egy gazdag arát akar magának fogni?

Ismét kuncogni kezdett a saját tréfáján, a herceg azonban mélyen megalázva érezte magát. Zavarában elvörösödött, amit azonban zöld arcszíne miatt senki sem láthatott.

– Alig várom, hogy beszámoljak róla az asszonynak! – locsogott tovább a kellemetlen alak. – London legpartiképesebb férfiúja vastag női pénztárcák után kajtat Amerikában! Otthon minden nő szíve megszakad majd, ebben biztos lehet! – nevetett fel harsányan, miközben William legszívesebben azonnal elsüllyedt volna szégyenében. – Tudom, hogy mindig maga volt a lelkiismeretesebb. Eredetileg arra gondoltam, hogy az öccsének mutatom meg a papírokat, de inkább az ön ügyvédjeihez viszem el, ahogy visszaértem Londonba. – A férfi felállt, hogy távozzon. – Alig várom, hogy elmeséljem az asszonynak!

William a homlokát ráncolta a gondolatra, hogy ez az ember beszámolt volna Nicholasnak az apjuk adósságairól. Micsoda mulatság lett volna! Azután, hogy éveken át prédikált  az öccsének – a család fekete bárányának – a kötelességről és a felelősségtudatról, milyen megalázó lett volna, ha Twiddlebodyhoz hasonló alakok kezdik el üldözni Nicholast, hogy azonnal fizesse ki az apjuk által felhalmozott adósságot. Nyilván bölcsebben tette volna, ha öccse helyett az apjuknak prédikál a felelősségről, mert a fiú nemrégiben rátalált a múzsájára egy tanítónőben, s magánéleti sikere megkérdőjelezte William alkalmasságát a családfői szerepre. Egyre mélyebbre süppedt a rosszkedvében: még egy tétel a hiányosságai hosszú listáján.

Nem mintha nem örült volna öccse boldogságának, hiszen Nicholas tulajdonképpen az ő lépéseinek köszönhette, hogy felfedezték. Öccse azonban nem értékelte a módszereit, ahogyan neki sem volt tudomása Nicholas vonzalmáról a tanítónő iránt. William arca megrándult. Ha tudott volna a kapcsolatukról, semmiképpen sem javasolta volna azt, amit tett.

Nicholas azonban láthatóan boldog volt új és tiszteletre méltó életében, holott apjuk adósságai miatt neki egy kisebb vagyonba került öccse életmódjának fenntartása. E mostani drasztikus lépés megtételére is csupán a csőd fenyegető árnyéka vette rá. Felesége halála után ugyanis megfogadta, hogy sosem házasodik újra. De hála az öreg herceg meggondolatlanságának, mégiscsak elszánta magát e komor és fájdalmas lépésre.

Megtapogatta a vállán azt a pontot, amely mindörökké emlékeztetni fogja arra a fájdalmas eseményre. Ha a deerfeldi kastélyt el kell árverezni, abba biztosan belepusztul a családja is, és akkor a bukás Nicholast is magával rántja. A család legidősebb tagjaként William büszkesége nem bírta volna ki ezt a csapást.

Ezért hozza meg azt az áldozatot, hogy feleségül veszi a nőt, akit az ügyvédei javasoltak, mert így talán elkerülheti, hogy a hitelezői lerohanják az öccsét. Hogyan is emlegette őt Twiddlebody? Azt mondta róla, hogy felelősségteljes. Vajon valóban felelősségtudattól hajtva vesz el egy vadidegen nőt kizárólag a vagyonáért, vagy inkább lustaságból? Dicséretes tett, hogy feláldozza saját boldogságát a családjáért, vagy csupán ostobaság, és egyáltalán nem becsülendő, amit tesz? Volt idő, amikor természetesnek számított, hogy megszervezik a házasságokat, ezáltal is gyarapítva a családi vagyont. Akkor miért érzi most, hogy ezzel mélyebbre süllyed, mint... Twiddlebody?

A gőzös végre kikötött, mielőtt William még jobban elkeseredett volna. Bár elborzadt, mikor meglátta, hogy egy korlát nélküli keskeny pallón kell végigegyensúlyoznia a partra, a szárazföld mozdulatlansága mindennél jobban vonzotta. Csatlakozott hát a többi utashoz, és lassan elindult a móló felé.

A nagy tolongásban észrevett egy rövidnadrágos kisfiút, akinek könnyek záporoztak a szeméből, és ijedten tapadt a vékony deszkafalhoz, amely mellett a kiszálló utasok úgy haladtak, mint a juhok, amikor karámba terelik őket. William gyorsan végigpillantott a rámpa aljánál állókon, és észrevett egy rémült nőt, aki egyre csak egy nevet kiabált. Nem törődve háborgó gyomrával, felkapta az elveszett fiúcskát, és a hóna alá csapta, mint egy újságot. A gyermek rémülten ordított és rúgkapált, sok utas fel is figyelt rájuk, de William ennek ellenére levitte a fiút a hajóról, és letette az anyja elé. De alig hallotta az asszony hálálkodó szavait, mert a kikötőben várakozókat kémlelte. New Yorkban egy öreg, hajlott hátú jogász fogadta a Britannic tövében, hogy átkísérje a Fall Riverbe tartó gőzösre. Most azonban senkit sem látott, aki rá várt volna.

– Kegyelmes uram! – hallotta a háta mögött.

William megfordult, de a gyors mozdulat nem tett jót a rendetlenkedő gyomrának. Miközben végigmérte a fehér vászonöltönyt viselő, magas férfit, hirtelen úgy érezte, a fejéből minden vér a lábujjába áramlik.

– Lassan a testtel! – ragadta meg a karját a férfi. – Kis időbe telik, míg az ember megszokja, hogy nem mozog alatta a talaj.

Nem a lába jelenti a legnagyobb problémát, futott át William fején komoran. De nem bánta, ha az idegen mégis így gondolja.

– Ígérje meg, hogy nem tesz fel egy újabb hajóra! – sóhajtott William.

A férfi elnevette magát.

– A túloldalon áll a lovas kocsim. Ha már megtalálta a csomagját...

– Nincs csomagom – szólt közbe William, és lassan kezdte újra embernek érezni magát. – Azaz, nincs velem a poggyászom. Valami gond adódott az utazóládám lepakolásával a Britannicnál, így az emberem ott maradt, hogy biztonságban utánam tudják hozni Newportba.

A férfi bólintott. Most, hogy végre másra is tudott figyelni, mint a rossz közérzetére, William látta, hogy az idegen nem sokkal lehet idősebb, mint egy diák. Langaléta kölyök volt, és jóval könnyedebbnek tűnt világos öltönyében, mint William a zsakettban és az elegáns kabátban.

Az idegen a kezét nyújtotta.

– Stephen Young a nevem. A Whitby és Essex Ügyvédi Irodától küldtek, hogy köszöntsem önt Newportban, kegyelmes uram!

William elfogadta a felé nyújtott kezet, de közben elhúzta a száját.

– A „kegyelmes úr” megszólítás túlságosan az apámra emlékeztet. – Nem tette hozzá, hogy azt is eszébe juttatta, milyen kínos és megalázó helyzetet hagyott rá az apja, amelyben most egyedül kénytelen helytállni. – Talán mellőzhetnénk e titulust, amíg itt vagyok. Itt-tartózkodásom alatt tegyünk úgy, mintha én is amerikai lennék.

Stephen pillantása azt sugallta, a titulus mellőzése kevés ahhoz, hogy amerikainak tűnjön, a hivatalos hangnem elhagyása azonban megkönnyítette a dolgukat. William örült volna, ha minden gondja ilyen gyorsan megoldódik. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, de legalább egy kis időre úgy tehet, mintha az lenne.

– Láttam, hogy segített annak a kisfiúnak – jegyezte meg a fiatalember. – Igazán nagyon figyelmes volt öntől.

William percről percre jobban érezte magát a szilárd talajon, és most már alaposabban is körülnézett. Egy nyüzsgő kis kikötőt látott, ahol azonban közel sem folyt olyan intenzív kereskedelem, mint Londonban a Temze-parti Cheapside-on. Ebben a kikötőben – öltözékükből ítélve – különféle társadalmi osztályokba tartozók adták és vették az árucikkeket. A levegő olyan friss volt, hogy szinte harapni lehetett, így inkább a vidéket juttatta William eszébe, semmint az angol fővárost. A dombok és a fák láttán öccse york­shire-i otthona jelent meg lelki szemei előtt. Nicholasnak biztosan tetszene ez a hely.

– Az a kisfiú elveszítette az édesanyját – szólalt meg William, továbbra is a környéket pásztázva. – Eléggé rémisztő érzés, amikor az ember hirtelen rájön, hogy minden eltűnt, amit addig ismert. – Ekkor Stephen Youngra pillantott, aki különös tekintettel figyelte. – Indulhatunk?

– Erre parancsoljon, kegy... uram.

William elindult a fiatalember mögött az egyszerű lovas kocsi felé, amely elé egyetlen lovat kötöttek, és felkapaszkodott rá.

– És mondja csak, fiatalember! – pillantott rá mosolyogva. – Miből jött rá, hogy engem kell keresnie a tömegben?

– Az öltözékéből, uram.

– Á, értem – pillantott végig William a nadrágján. – Talán kissé valóban gyűröttnek látszom. Az inasom New Yorkban maradt, hogy idekísérje a ládámat, ha végre kipakolnak a hajóból.

A fiatalember arcán némi zavar suhant át, mielőtt megszólalt.

– Nem, uram, a ruhájával semmi baj, ellenkezőleg, talán túlságosan is elegáns az itteniekhez képest.

– Ó! – motyogta a herceg, és zavartan körbenézett. Egy ­csoport munkás kivételével az arra haladó férfiak és a mellette lévő fiatalember is vékony, világos színű vászonöltönyt viselt, amely sokkal megfelelőbb öltözet volt a júliusi hőségben, mint az ő hosszú zsakettje. Láthatóan elütött a helyiektől. – Akkor hát induljunk! Útközben pedig megállhatna egy alkalmas férfiruha­üzletnél.

Az út nem tartott sokáig. Ahogy visszanézett a víz felé, William úgy érezte, akár gyalog is elsétált volna ide, ha nem emelkedőn kellett volna jönnie. Útitársa megállt a kocsival egy széles verandájú hatalmas hotel előtt a Bellevue Avenue-n. Az épületen tábla hirdette a nevét, amely a szobáiból feltáruló csodás kilátásra utalt: Ocean View.

Mr. Young már éppen le akart ugrani az ülésről, amikor William a karjára tette a kezét.

– Mielőtt itt hagyna, csak még egyet mondjon meg: tudja, hogy miért érkeztem Newportba?

A fiatalember elmosolyodott.

– Természetesen, a Whitby és Essex irányítja a tárgyalásokat.

– Értem... – felelte William, és elgondolkodott, mi is legyen a következő kérdése. Végül is mindegy. Minden tőle telhetőt meg fog tenni a gazdag amerikai kisasszony mellett, ahogyan egy tiszteletre méltó úriemberhez illik, de mégis... Előrehajolt, és szinte suttogva kérdezte útitársától: – És ismeri azt a fiatal hölgyet, akit eljegyzek?

Széles vigyor jelent meg Mr. Young arcán, amint a ló feje fölött a semmibe bámulva ezt felelte:

– Fagyos Frannyt? Mindenki ismeri őt is, a mézét is.

De hirtelen lehervadt róla a vigyor, amikor észrevette William borús ábrázatát. A fiatalember a feje búbjáig elvörösödött.

– Ne haragudjon, uram. A helyi lapok szokták így nevezni. Nem valami... – Hirtelen megköszörülte a torkát. – Miss Winthrop a neve, igen, uram, tudom, ki a hölgy.

William bólintott, de komorsága nem múlt el. Nagyon nyugtalanította, hogy fogalma sincs a menyasszonya külsejéről. Alva Winthrop levele, amelyben leánya alkalmasságát ecsetelte, a legváratlanabb pillanatban érkezett, így arra sem maradt idő, hogy fotográfiákat cseréljenek. De mégis, a gúnynév és az utalás, amiről csak remélni merte, hogy nem a női erényeire vonatkozik, mélyen elgondolkoztatta, vajon jó döntést hozott-e, nem lett volna-e bölcsebb várni egy ideig, mielőtt ekkora fába vágja a fejszéjét. Nagy szüksége volt a pénzre, de vajon megéri-e, hogy örök életére egy olyan nőhöz láncolja magát, akit a háta mögött kinevetnek? Egy asszony korábban már bolondot csinált belőle, az az élmény elég volt neki egy életre.

– Newportban mindenki ismeri Miss Winthropot – ismételte meg Stephen mentegetőzve. – Igazán szerencsés az úr, hogy eljegyezhette.

A fiatalember elfordította az arcát, így William nem tudta pontosan megállapítani, hogy a kijelentése mennyire őszinte. De ahogy Stephen arcát figyelte, látta, hogy hunyorít.

– Ha nem tévedek – intett Young a fejével az utca túloldala felé –, úgy látom, az ott éppen a menyasszonya.

– Hol? – Ha nem szigorú illemszabályok szerint nevelkedett volna, a herceg azonnal félrelökte volna kísérőjét, hogy alaposabban szemügyre vehesse a sétálgató hölgyeket, akik a sugárúton a szilfák árnyas ágai alatt a kirakatokat nézegetik. Előrehajolt, de ekkor émelygő gyomra ismét tiltakozni kezdett. – Melyik az?

Stephen leugrott a kocsiról, hogy William lásson tőle. Előrement, hogy kikösse a lovat a szálloda előtti lámpaoszlophoz.

– Felfelé halad a sugárúton az üzletek irányában.

Rövid csengőszó hallatszott. William a hang irányába fordult. Az utca túloldalán egy hirdetést pillantott meg, amelyen díszes aranybetűk reklámozták a butikokat. Az egyik üzletbe éppen belépett egy kisebb csoport, két hölgy lassan követte őket.

– Melyik az? – kérdezte William ismét, és azt kívánta, bárcsak megfordulna a két nő, hogy a profiljuknál többet lásson belőlük. De mivel nem kapott választ, ő is lecsúszott az ülések között, és megállt az úton. Az elegáns hintókat kerülgetve átvágott a sugárúton, és a fiatal hölgy után vetette magát, aki hamarosan a menyasszonya lesz. Bárcsak kideríthetné, melyik is az!

 

 

Fran csendesen átkozta magában a bejárat feletti csengettyűt, és zavarba jött a pillantásoktól, amelyek rászegeződtek, mikor belépett. Gyorsan a dohánybolt kirakatának a széléhez surrant – ahol színes szivarosdobozok sorakoztak –, hogy óvatosan kikukucskáljon az ablakon. Amikor két nappal ezelőtt megtudta a rossz hírt, hogy hamarosan eljegyzik, az anyja megbízta a barátnőit, hogy minden mozdulatát figyeljék, azóta sosem távolodtak el tőle hallótávolságnál messzebbre. Szerencsére számított rá, hogy az események ilyen fordulatot vesznek, ezért megszervezte, hogy az anyja tudta nélkül elutazik a Fall River-i gőzössel. Jó lenne azonban minél gyorsabban megszabadulnia a nyomában szaglászó két vérebtől, ha mielőbb találkozni akar Randolphfal.

Szobalánya, Mary remélhetőleg már felcsempészett egy kis táskát a gőzös rakodóterébe, benne az utazóruháival. Ha sikerülne észrevétlenül eljutnia a hajóhoz, megvehetné a jegyét az Atlanti-óceánon keresztül Németországba. Ott aztán megkeresné Randolphot. Még nem tudta, hogyan, de biztos volt benne, a szívében érzett szerelem majd elvezeti a férfi ajtajáig. Akkor végre összeházasodhatnak, ő pedig mindörökre megszabadulhat az anyjától és a kényszerházasságtól.

Először azonban Mrs. Kravitzet és idegesítő lányát kell leráznia, akik remélhetőleg gyanútlanul továbbsétálnak a sugárúton, és ő észrevétlenül kisurranhat ebből az illatos szentélyből. Beszippantotta a dohányboltot betöltő gazdag, férfias illatot, és elmosolyodott. Sosem jutna eszükbe, hogy ebben a boltban rejtőzött el. Mrs. Kravitz nyilván inkább a szomszédos kalapszalonban keresi majd. De az is lehet, hogy egyszerűen folytatják útjukat tovább a széles utcán abban a hitben, hogy a következő sarkon úgyis megpillantják. Fran nyugtalanul nézett az ablak felé.

Mrs. Kravitz ekkor hirtelen megállt az üzlet előtt, a festett indián faszobornál, és végignézett az utcán. Lánya, Phoebe a kirakatra támaszkodott, és benézett a dohányboltba. Fran gyorsan a falhoz préselődött, még levegőt sem mert venni, amíg tovább nem haladnak.

– Miss Winthrop, micsoda meglepetés, hogy itt találom! Talán az édesapjának kíván venni valamit?

Frannek majd kiugrott a szíve az ijedségtől. Az érdes hang tulajdonosa szinte hozzáért a karjához, olyan közel állt. Alig kapott levegőt a férfi közelségétől. Háta a falhoz szorult: már nem tudott hova menekülni. Egyik, kesztyűbe bujtatott ujját a szájára tette, így jelezve a férfinak, hogy maradjon csendben, és lassan megrázta a fejét.

A boltos a kirakat felé nézett, majd az arcán elégedett kifejezés jelent meg.

– Értem már! Mrs. Kravitz elől bujkál? – Azzal halványan elmosolyodott. – Vagy talán a különös ruhát viselő úriember elől?

Úriember? Fran érezte, hogy pulzusa felgyorsul a meglepetéstől, de sikerült megőriznie látszólagos nyugalmát. Miféle úriember?

Pillantása az ablakra siklott. Észrevett egy férfit, aki a tulajdonos leírásának megfelelően elegáns esti öltözéket viselt, és éppen útját állta a Frant követő két nőnek. Elég jóvágású úriember volt. Csinos, nőtlen és gazdag, ha jól értelmezte Mrs. Kravitz és lánya viselkedését.

Fran oldalt fordult, hogy jobban láthassa őket. Kravitzék figyelmét annyira magára vonta a széles vállú idegen, hogy nem láthatták az üzletben zajló eseményeket. Sőt, ha egy picit továbbsétálnak, a nagy beszélgetés közepette Fran észrevétlenül kisurranhatott volna. A két nő azonban épp a bejárat előtt állt, és még Phoebe Kravitz potenciális udvarlója sem vonhatta el annyira a figyelmüket, hogy Fran eltűnhessen.

Az idegennek határozott álla volt, amely tekintélyes külsőt kölcsönzött neki, állapította meg Fran. Sajnos éppen ez volt Randolph gyengesége. Kedvese álla ugyanis kissé csapott volt. Bűntudat fogta el, hogy szerelmét egy vadidegennel hasonlítja össze, de gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Ő csupán szemlélődik, nem ítélkezik.

Elképzelhető, hogy Randolph épp azért növesztett pofaszakállat, hogy ellensúlyozza az előnytelen állát. Vajon miért képzelik azt a férfiak, hogy e divathóbort vonzóvá teszi őket? Ennek a férfinak bezzeg nincs szüksége arcszőrzetre, hogy magára irányítsa a figyelmet! Titokzatos mosolya, erős, telt ajka láttán Fran szeme elkerekedett. Igazság szerint már az is izgalmat keltett benne, hogy megfigyelhette, ahogy a szavakat formálja. Szinte féltékeny volt Phoebe-re, aki az idegen osztatlan figyelmét élvezte.

Fran a szemét nézte, ezeket az intelligens, sötétkék szemeket, amelyek mindent észrevettek. Még őt is, döbbent rá, amikor a férfi rápillantott, és elismerően felhúzta az egyik szemöldökét. Szíve hirtelen hangosan zakatolni kezdett, ijedten a falhoz simult. Ó, miért kellett épp most észrevennie?

Ekkor a Fall River-i gőzös sípja hasított a levegőbe, jelezve, hogy hamarosan elindul Long Island felé. Kezd kifutni az időből! El kell érnie azt a hajót, hogy megtalálja Randolphot, és végre az ügyvédfeleségek csendes, nyugodt életét élhesse.

– Miss Winthrop, biztosan nem akarja, hogy megmutassak önnek pár dolgot? – tudakolta az üzlettulajdonos kitartóan. – Éppen most érkezett egy új szállítmány török cigaretta. Az édesapja biztosan örülne egy doboz havannának.

– Van az üzletnek másik kijárata is? – kérdezte Fran, majd ismét az ablak felé hajolt. – Nem akarom megzavarni a bejárat előtt álló hölgyeket.

– Nos, igen, van – felelte a boltos bizonytalanul. – De ehhez előbb át kell mennünk a raktáron, ami kicsit poros. – Fintorogva pillantott végig a kisasszony ruháján. – Nem szoktunk hozzá, hogy ilyen finom hölgyek látogatják a boltunkat, mint amilyen ön is. Attól tartok, hogy a gyönyörű szoknyája...

– Az egy cseppet sem aggaszt... – felelte Fran, és érezte, újra feléledt benne a remény. Ha siet, talán még odaér. – Megmutatná az utat?

Követte a férfit hátra a függönyön keresztül, majd átverekedte magát az egymásra felhalmozott fadobozok és a faforgács között. A padlón vékony réteg hamu és por keveredett a barna forgácsdarabokkal. Mary biztosan idegrohamot kap majd, ha meglátja a szoknyája alját, de ez most nem érdekelte. Kísérője ekkor a hátsó ajtóhoz ért, amely egy kevéssé látogatott, meredek utcára nyílt. Fran kilépett rajta, és elkezdett rohanni lefelé a domboldalon a kikötőhöz.

Jövök, Randolph, jövök! A kalapját valahol félúton elejtette, és az út szélére gurult. Elhagyta egyik lábáról a papucsot is, de egyre csak vágtatott lefelé. Egy papucsot mindig lehet pótolni, de csupán egyetlen lehetősége adatott, hogy a sorsát megváltoztassa. Közeledett a rakpartőr háza felé, a kikötőben egyre több ember nyüzsgött. Hirtelen megállt, s fülében hallotta, ahogy a szíve zakatolt. Mellkasát szorította a fűző, alig kapott levegőt. Mennyi ember! A pánik felerősítette a kétségeit. Vajon meg tudja csinálni? Képes lesz átverekedni magát ekkora tömegen?

A gőzös kettőt sípolt, figyelmeztetve a kikötőben tartózkodókat, hogy elhagyja a dokkot. Fran felkapta a szoknyáját, nehogy elessen, és az emberek közé vetette magát. Megkerülte az épületet, majd lerohant a rámpán, s csak akkor állt meg. Az izgalomtól alig kapott levegőt, hosszú hajából kiestek a hajtűk, tincsei elszabadultak, arca kipirosodott a széltől, és szomorúan látta, hogy a hajó már elindult a kikötőből Castle Rock irányába.

– Elkésett! – kiáltotta Mary, aki a poggyászokkal álldogált valamivel távolabb a parton. – Pedig megpróbáltam beszélni velük, Miss Winthrop, mindent megpróbáltam, de elindultak. Azt mondták, nem tudják megvárni. Legközelebb jöjjön ki időben.

Elkésett! A szó hallatán elszorult a szíve, s könnyek égették a szemét. Elkésett! Elmondhatná Marynek, hogy nem lesz legközelebb. Ha az anyja meghallja, hogyan rohant lélekszakadva végig a belvároson, hogy elérje a hajót, ami végül mégsem várta meg, biztosan újra szobafogságra ítéli. Az anyja nem mutatott kíméletet, ha Fran a nyilvánosság előtt illetlenül viselkedett. Elmondhatná Marynek, hogy kétségbeesésében el akart szökni, de a terve meghiúsult, amikor a gőzös tovapöfögött. Sok másról is szívesen beszélt volna, ha a torkát nem fojtogatja a sírás. Elkéstem! – rebegte maga elé reményvesztetten.

– Miss Winthrop! – lépett hozzá Mary aggodalmas pillantással. Végignézett a kisasszony zilált haján, a ruháján, amely alatt a lyukas harisnyából kikandikált csupasz lába. Suttogva folytatta: – Mi történt önnel?

Hirtelen az elegáns idegen képe jelent meg Fran lelki szemei előtt, ahogy felhúzza a szemöldökét, és arcán gúnyos mosollyal őt figyeli. Hát tényleg megtörtént. A férfi tehet mindenről! Ő pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy megfizessen ezért.