Főkép

Még egy éve sincs, hogy meghalt a kortárs amerikai irodalom egyik legmeghatározóbb alakja, E. L. Doctorow. Nemrégiben (talán ennek apropóján) is az Európa könyvkiadó megjelentette a szerző utolsó előtti, igen nagy kritikai és közönségsikert arató, A vak zongorista című regényét, aminek az eredeti címe azonban nem ez, hanem a Homer & Langley volt. Homer és Langley, vagyis a Collyer-fivérek hazánkban teljesen ismeretlen figurák, míg az Egyesült Államokban igazi kultuszuk van 1947-ben bekövetkezett haláluk óta: ők tekinthetők ugyanis a kényszeres gyűjtögetés legemblematikusabb figuráinak (több száz tonna kacat között, egy elhagyatott házban találtak rájuk – az egyikük betegség következtében hunyt el, míg a másik egyszerűen éhen halt).

 

Doctorownál, a Ragtime-hoz hasonlóan, ezúttal is csak az alapot adják a valós események, de míg a főművében valós és fiktív alakok keverednek egymással, addig itt valódi alakok (a Collyer-fivérek) élnek félig-meddig fiktív életet. A történetet a fiatalabb fivér, a vak Homer meséli el nekünk, aki egyfajta modern Homéroszként vezet bennünket végig a huszadik századi New Yorkon, és aki körül szinte minden megtörténik, ami egy regényhőssel megtörténhet. Ami szinte csoda, hiszen fogyatékossága miatt szinte ki sem mozdul házából, ahol bogaras testvérével, Langley-vel élnek szüleik korai halála óta.

 

Az élet, mint út, utazás. Ezt a metaforát, különösen az amerikai irodalomban, már számtalanszor elsütötték, de Doctorow megmutatja nekünk, hogy nem feltétlen kell úton lennünk ahhoz, hogy az élet elmenjen mellettünk. Hiába élnek többnyire remeteéletet, Collyerék ajtaján néha a történelem (szó szerint) bekopogtat, hol egy bájos és számító magyar cselédlány, hol egy olasz maffiózó, hol egy fekete dzsesszzenész, hol pedig pár hippi személyében. Ennyi ember már önmagában igen sok mindent hagyna hátra maga mögött, ám így sem „érhetnek fel” Langley-hez, aki eleinte meg akarja írni az örökké aktuális újságot (ami miatt persze meg kell venni, majd raktározni az összes New Yorkban kapható papír alapú hírforrást minden áldott nap), majd végleg eluralkodik rajta az egyre irracionálisabb gyűjtőszenvedély (egy Ford T-modell kerül például az ebédlőbe), hogy az egykor ragyogó villából szép lassan lepusztult szemétdomb váljon. A (mellék)alakok fel-, majd eltűnnek, de a hátrahagyott, jelentésüket vesztett kacatok egyre gyarapodó halmaza és a fivérek magánya mindig állandó marad.

 

Bár ez a regény tekinthető a múlt századi Amerika tablójának (vagy akár egy pszichiátriai betegség elhatalmasodása krónikájának is), számomra A vak zongorista mégis inkább a modern kor egyre fokozódóbb és egyre radikálisabbá váló elidegenedésének egyik legragyogóbb szépirodalmi dokumentuma. Felhívja a figyelmet az elmagányosodás veszélyeire, és rezignáltan, de mégis kegyetlenül mutatja be azt a folyamatot, aminek a végén a két jó szándékú, jobb sorsra érdemes fiatal bezárkózva, egy szemétdomb közepén fejezi be dicstelen életét.

 

E. L. Doctorow szerint a huszadik századi történelemben nincs struktúra, nincs igazi fejlődés, csak egy dolog állandó: Langley „pótlás elmélete”. Ami szerint semmi sem új, semmi sem örök, minden és mindenki csak valami régen elfeledett, eltűnt, elpusztult dolog „pótléka” – így az egyes emberek eltűnése a világból is természetes és szükséges. Maga a regény szövege egy, a világból és a történelemből kikopott ember tudatának utolsó lenyomata – de ha egy ilyen élet után képes valaki még ilyet alkotni, akkor talán mindig marad valamennyi remény.