Főkép

Hölgyeim és Uraim! Köszöntöm önöket a bárban!

Kérem, foglaljanak helyet, a csinos felszolgálók hamarosan meghozzák a frissítőt (pezsgő megfelel? Vagy esetleg whisky-re vágyna az úr?), addig is kérem, élvezzék a könnyed muzsikaszót. A zenészünk személyesen Scott Joplin tanítványa, így különösebb elfogultság nélkül állíthatom, hogy senki más nem játszik nála jobban ragtime-ot a városban. Jól láttam egyébként, hogy az új T-modellel érkeztek? Hogy mit ki nem talál az a Ford! Nem, uram, négerek nem léphetnek be a bárba, de biztos vagyok abban, hogy a sofőrje feltalálja majd magát a többi négerrel együtt, amíg önök például Houdini előadását figyelik. Így van, személyesen Harry Houdini látogat el ma hozzánk, s egy egyedülálló produkcióval készül, mely bizony, ha rosszul sül el, akár a bűvész életébe is kerülhet! Most bocsássanak meg, de megérkezett J. P. Morgan, muszáj fogadnom. További jó szórakozást!

 

Azt hiszem, valahogy így érezheti magát a gyanútlan olvasó, aki kezébe veszi E. L. Doctorow Ragtime című könyvét. Mintha hirtelen kitárulna előtte az 1900-as évek Amerikája, mintha belepillanthatna egy kaleidoszkópba, amelyben a századforduló utáni időszak tükröződik, ezer és ezer képben, árnyékban, fényben. Egyszer Houdini tűnik fel, de rögtön át is adja a helyét Fordnak, hogy őt Freud vagy Stanford White kövesse, miközben szépen lassan kirajzolódik előttünk a háború előtti New York, melyben ragtime lüktet, ahol a szegények éheznek, és a gazdagok még gazdagabbá válnak, s amely egyszerre gyűjtőhelye, olvasztótégelye és süllyesztője ezernyi gondolatnak, ideológiának, elméletnek. És persze embereknek, akik rettentően különbözőek, mégis ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni azzal a valamivel, amit életnek nevezünk.

 

Apa például hiába jár távoli felfedezőtúrákra, hiába segített Peary-nek megtalálni az Északi-sarkot (vagy annak közelítőleges helyét), valahogy nem tud igazán boldog lenni. Legfeljebb elégedett, de meglehetősen hideg kapcsolata Anyával és a kisfiúval sem lendíti át a holtponton. Anya is a boldogságot keresné, pedig látszólag békésen éldegél kis családjával, köztük a betegeskedő Nagyapával, ám amikor talál egy néger csecsemőt, hirtelen mintha célt is találna az életében. Pedig Sarah, a baba anyja csupán fél, hogy férj nélkül milyen sorsa lehet neki és gyerekének – bár amikor betoppan a család életébe Coalhouse Walker, a néger zenész és autótulajdonos, sok minden rendeződni látszik. De nem Anya Öccsének, aki menthetetlenül szerelmes Evelyn Nesbitbe. Ám Evelyn már milliomos férje mellett tart szeretőt, nem is akárkit, hanem Stanford White-ot, a híres építészt – aki természetesen a férj pisztolyától leli halálát. S még mindig csak 1906-ban járunk…

 

Néha lassabban, néha kicsit gyorsabban szól a zene, a gépzongora billentyűin önfeledten játszik a zenész, miközben belekap a keze egy-egy hangba, olykor ismerős dallamtöredékek tűnnek fel, hogy aztán valami egészen újat fedezhessünk fel: a Ragtime olyan, mintha tényleg egy zenedarabot élveznénk. De nem ám Mozartot vagy Beethovent, hanem igazi ragtime-ot, a néger zongoristák legjobbját, amit mire felfedez a közönség, már át is alakult valami mássá. A névtelen család köré írt epizódok csupán az alapját adják a kor hangulatának, de folyamatosan fel-feltűnnek szereplők, híresebb emberek vagy csupán mellékalakok, akik „dallamtöredékként” becsatlakoznak egy fejezet erejéig, hozzátesznek egy-egy hangot a „nagy egészhez”, a hangulathoz, a korképhez, aztán szinte nyomtalanul eltűnnek, s ezalatt az olvasót is átjárhatja a századelő különös légköre.

 

Amibe ugyanúgy beletartoznak a négerekkel történt igazságtalanságok, a spirituális elméletek térnyerése, a mozgókép tömegvonzása, Ford gépszalagon gyártott autói, Emma Goldman anarchista tevékenysége – hogy Houdini mutatványairól, Freud módszereiről vagy Woodrow Wilson politikájáról ne is beszéljek. Ebben pedig verhetetlen Doctorow: felvillantja előttünk a korszakot, valamennyit átad a hangulatból, s közben csak ámulhatunk, hogy milyen izgalmas időről olvashatunk. Ám pont annyira merülünk el benne, hogy még szívesen olvassunk róla, de már ne kívánkozzunk vissza az időben száz évet: elvégre ott is ugyanolyan problémákkal küszködnek az emberek, mint mi magunk. Legfeljebb más környezetben, más hatások alatt, de mégis ugyanaz, hiába minden újdonság és izgalom. Viszont ott lehettek a ragtime és a jazz születésekor, ez azért mégiscsak valami…