Főkép

Tisztában vagyok vele, hogy Horthy Miklós személyének és a mintegy 24 esztendős kormányzóságának megítélése a mai napig elég erősen megosztó hazánkban és talán nemzetközileg egyaránt. Úgy vélem azonban, ahhoz, hogy némiképp tisztábban lássunk, mi sem természetesebb annál, mint hogy nemcsak különböző kordokumentumokból, történészek által írt könyvekből, hanem az érintett, illetve valamely családtagja visszaemlékezéseiből is igyekszünk információkat meríteni. Pontosan ebből a célból olvastam el néhány éve Horthy Miklós Emlékirataim című memoárját, hogy tisztább képet alakíthassak ki róla önmagam számára. S amikor tudomást szereztem arról, hogy Horthy Miklósné három rövid naplót is hagyott az utókor számára, és a Libri kiadásában ez meg is jelenik, izgatottan vártam, hogy a feleség, a „Főméltóságú Asszony” szemszögéből is megismerhessem a Horthy-család életének szeletkéjét. A kötet külső megjelenése egyébként nagyon exkluzív: magából az eredeti kéziratból is vannak benne (fotó)részletek, ezen kívül családi képek tucatjai tarkítják.

 

A kötet előszava a még élő unoka, Horthy István, Sharif nevéhez fűződik, s magát a naplót pedig két történész írása fogja közre, s mindenekelőtt egészíti ki fontos információkkal. Ez tulajdonképpen jó hír azok számára, akiknek hiányosak az ismereteik a kormányzó életéről, családjáról, mert tulajdonképpen a Bern Andrea történész által írt „A napló a korszak kutatójának szemével” című fejezet egy rövid történeti összefoglaló, illetve a Zeidler Miklós által jegyzett „Utószó” is nagy értékkel bír.

 

A napló első bejegyzésének dátuma 1944. november 6. Miután Horthy Miklóst a nyilasok zsarolással kikényszerítették, hogy mondjon le a kormányzóságáról, a családot a bajorországi Waldbichlbe hurcolták. Alig telt el három hét és Magdolna, aki mindaddig még sosem írt naplót, belekezdett hát a napi események papírra vetésébe. Nem mindennap írt és sokszor nem hosszan, hiszen, mint írja: „Olyan egyformán és egyhangúan telnek a napjaink, hogy néha zavarba jövök, mit is írjak.” S ha három szóban kellene összefoglalnom, akkor az a szeretet, a család és a haza lenne. De ha játszunk egy kicsit a szavakkal, akkor csupán kettőre redukálhatjuk: családszeretet és hazaszeretet. Horthyné írásaiból tisztán kitűnik, hogy számára ezek voltak életében a legfontosabbak: hogy a családját biztonságban tudja (ekkor már csak Miklós fiuk élt, de ő is fogságban, sokáig nem is tudtak róla semmit), s még a jóízű falatok, amiket „vendéglátóiktól” kaptak sem esett jól, mert közben arra gondolt: Magyarországon a honfitársai bizonyára éheznek.

 

„Nagyon szép, egészséges vidéken vagyunk, 700 méter magasságban, fenyő- és bükkfaerdő közepén, egy minden kényelemmel, mondhatnám luxussal és ízléssel felszerelt kastélyban, gyönyörű kilátással magas hegyekre, melyek már most is hóval vannak borítva. Az ellátásunk is elég jó és bőséges, ami kis István tekintetében nagyon fontos. Szinte túl nagy a kényelem és luxus, ha meggondoljuk, hogy rokonaink, barátaink mennyi nélkülözésen, szenvedésen esnek át.”

 

Érthető okokból a napló hangulata szinte mindvégig szomorú, az egyéves időszakban, mikor íródott, nem túl sok vidám dolog történt a családdal. „Az idei ünnepek különösen telítve vannak bánattal, keserűséggel. Távol szegény hazánktól, mely már úgyszólván romokban hever, távol a családtól, kiknek sorsáról semmit sem tudunk, és távol drága egyetlen gyermekünktől, ki fogságban sínylődik, és kinek sorsáról teljes bizonytalanságban vagyunk!”Annak ellenére, hogy természetesen nem azzal a szándékkal készült ez a napló, hogy nagy nyilvánosság elé kerüljön, s semmiféle költői vagy regényírói ambícióval nem rendelkezett a szerzője, mégis minden sorát élvezettel olvastam, aggodalma, félelmei átjártak engem is, s abban a bizonyos megítélésben, amit a cikkem elején említettem, nos, abban is jócskán megbillentette nálam a mérleg nyelvét.

 

„Azzal a forró kéréssel és imával fordulok ma a mindenható Úristenhez, hogy mire ezek a lapok megtelnek, egyesítsen bennünket örömben, boldogságban, engedje meg,  hogy a még megmaradt kis családunkkal, ha akármilyen szerény körülmények között is, de együtt lehessünk harmóniában, szeretetben, egy kis örömben, és hogy ebből a szörnyű khaoszból biztosítson számunkra egy kis csöndes helyet, hogy életünk utolsó napjait befejezhessük. Amen.”