Főkép

Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy én írok az Árnyvadász első részéről, s mivel nemrégiben egy másik sorozatkezdő füzet is a kezembe került, úgy döntöttem, a kettőt együtt veszem szemügyre. No nem mintha sok hasonlóság lenne a kettő között, azon kívül, hogy mindkettő egy hosszabb sorozat indítása (az egyébként biztató, hogy közben A Titkos Társaságból mind az öt tervezett füzet – meglehetősen gyors ütemben – meg is jelent), de miután itthon egészen kevés képregény-széria indul (hát még olyan, amit többre terveznek, mint két-három rész), igazából már ezt is elég fontos közös pontnak gondolom.

 

Az mindenesetre biztos, hogy az Árnyvadász rejt magában annyi lehetőséget, ami akár évekre is kitöltheti az alkotó szabadidejét (hogy ez mennyire egészséges, azt mondjuk nem tudom), ugyanis a koncepció nem kisebbre vállalkozik, mint egyfajta urban fantasy/horror párosításra napjaink Szegedjén. Főszereplőnk, az alkotó alteregójának tűnő Gery ugyanis különleges képességekkel rendelkezik… de hogy mifélékkel, azt még ő sem ismeri igazán. Azonban amikor a Dóm téren egy fotózás közben egy rémisztő-sötét szörny tűnik fel – na, akkor még inkább bonyolódik az élete.

 

Kicsit aggódtam, hogy milyen lesz ez az indító rész, de meglepően kellemesnek bizonyult: ügyesen vezeti fel a történetet, valóban képes felkelteni az érdeklődést, az akciójelenetnek egészen jó a ritmusa (ez persze terjedelmileg majdhogynem az egész füzetet kiteszi), ráadásul a színezés külön plusz pontot érdemel. Az alapból lilás-feketés-szürkés színkombinációt ötletesen vegyíti a varázslatokkal járó piros-fehér kombóval, ami így valóban figyelemfelkeltő lesz. Jól is jön a színekkel való játék, mert bár a rajzok egyáltalán nem rosszak, azért azt sem lehet mondani, hogy annyira lenyűgözőek.

 

Ugyan kicsit lelkesebb lennék, ha a 17 oldal helyett megkaptuk volna a „rendes” 24 oldalt, akkor talán a sok „BOOOM”, „WRHHH” és „BANG” mellett kicsit komolyabb karakterépítésre is maradt volna idő, de ennek gondolom pénzügyi akadályai is voltak… Azért így sem szomorkodhatunk, soha rosszabbat (a szerző egyébként Greg Seed néven jegyzi a képregényt, de hogy miért, az sajnos nem egyértelmű – főleg, hogy a netes jelenlétből elég hamar ki lehet találni, valójában Magony Gergely rejtőzik mögötte). Most már csak azt remélem, hogy hamarosan a folytatást is kézbe vehetjük, és nem kerül egy újabb cím a „hamvába holt sorozatok” süllyesztőjébe.

 

Ez a veszély szerencsére A Titkos Társaságnál nem fenyeget – Koska Zoltánról eddig is sejtettük, hogy képes gyorsan, profin, ügyesen dolgozni, de arra azért nem fogadtam volna nagy tétekkel, hogy egyetlen félév alatt kész is lesz az ötször 24 oldal. Én mondjuk még mindig az első füzetnél tartok, de azért mégis más úgy olvasni, hogy tudom, nem kell a folytatás miatt aggódnom (és azért az sem mindegy, hogy mennyire képes felkelteni az érdeklődést: ha csak egy év múlva jön a folytatás, akkor nem biztos, hogy emlékszem az előző részre, vagy legalábbis lesz kedvem megvenni az újabb részt; míg ha viszonylag hamar kezembe foghatom a következőt, akkor szívesebben megpróbálkozok vele egy esetleg nem is olyan erős első kötet után).

 

Persze A Titkos Társaság #1-gyel az égvilágon semmi gond nincs, leszámítva azt, hogy nagyon erősen támaszkodik Koska legutóbbi kötetére, A halál és az iránytűre. Ettől eltekintve viszont egy izgalmas történet kibontakozását figyelhetjük meg – talán nem lesz olyan nagyívű, mint az Árnyvadász esetében, de ez nem is probléma. Két bűnügy kerül elő: Rigolya Tóbiás folytatja a korábban leleplezett sorozatgyilkossági ügyet (hiszen a valódi felbujtók még nem kerültek elő), míg Spiff és Alfréd egy eltűnt nagyapát próbál megtalálni (egy erdőben… de tényleg, ki hitte, hogy ez jól fog végződni?).

 

A ritmusra itt sincs panasz, legfeljebb mintha soknak tűnne ez a 24 oldal: ha az Árnyvadászra azt mondtam, hogy még bőven lett volna kifejtenivaló, addig most azt éreztem, hogy itt bizony nem volt miről mesélni, ezért helykitöltés gyanánt gegek és amúgy szórakoztató, de a történet vagy a karakterek szempontjából annyira nem releváns pillanatok furakodtak be a cselekménybe. De végülis ezt vehetem stíluselemnek is, úgyhogy már mindjárt szebb az összkép… Koska rajzvilága egyébként még mindig szimpatikus, ezek az egyedi-groteszk-furcsa alakok kétségtelenül izgalmasak, bár bevallom, a borítókat érzem a leghangulatosabbnak a sorozatban – hiába, nehezen barátkozok meg a gyakran még csak nem is szürkeárnyalatos rajzokkal.

 

A magyar képregénypiac sajátosságai miatt nem mondhatjuk sem azt, hogy sok új széria indul, sem azt, hogy ezek rendszeresen, havonta, vagy legalább félévente megjelennek, de legalább annak örülök, hogy vállalkozó kedvben nincs hiány. Hiszen, ha már ez sem lenne, akkor tényleg halott az egész – de amíg még vannak olyan lelkes-érdekes próbálkozások, mint az Árnyvadász, és vannak olyan profibb, de még mindig lelkes sorozatok, mint A Titkos Társaság, addig még van értelme foglalkozni a képregénnyel itthon. Most már csak arra leszek kíváncsi, legközelebb mi kerül a kezembe…