Főkép

Lassan három év is eltelt, mióta Steven Spielberg legutóbbi rendezését láthattuk a mozikban, és miközben a Kémek hídja vetítésére tartottam, leginkább az kavargott a fejemben, hogy mire is számítsak. Ezúttal nagyon tudatosan szűrni próbáltam a filmről szóló információkat: nem tudtam többet a történeténél, mint hogy a hidegháború alatt játszódik; egyedül Tom Hanks nevét jegyeztem meg a stáblistából; nem figyeltem, hogy külföldön mit írnak róla… vagyis kifejezetten úgy szerettem volna beülni a vászon előtti székbe, hogy teljesen Spielbergre bízom magam. Három éve ugyanis talán pont ez vezetett félre: egy komoly, nehéz témát feszegető történelmi dráma helyett valami mást kaptam a Lincolntól – és hát közben Spielberg stílusa is csak idegesíteni tudott. Ezúttal nem elvárásokkal akartam filmet nézni: arra voltam kíváncsi, hogy tud-e rajtam működni Spielberg profi mesélőkéje. És, ki hitte volna, működött.

 

Pedig az már nagyon hamar egyértelművé vált, hogy a Kémek hídja is elsősorban az amerikai népléleknek szól. A gyakorlatilag kettéosztható film első fele ugyanis leginkább egy gyorsan lezavart tárgyalótermi krimire emlékeztet, ami közben el lehet sütni olyan szólamokat, hogy mit is jelent amerikainak lenni. Főszereplőnk, Jim Donovan, a New York-i (leginkább biztosítási és hasonló ügyekben utazó) ügyvéd már az első percek után erkölcsi fölénybe kerül, miután elkezd védeni egy szovjet kémet, akit az egész Egyesült Államok egyöntetűen gyűlöl. Így aztán Jim sem kerülheti el a nyilvánosság utálatát, ám végül megmutatja, hogy mit is jelent az, ha minden ember számít, és minden emberre egyaránt alkalmazni kell a törvényt és az Alkotmányt.

 

Furcsa egy ennyire patikamérlegen kimért filmet nézni 2015 Magyarországán (ahol a helyzet még látszatra sem ennyire idilli, mint a filmbéli Amerikában), de bizonyos szempontból mégis varázslatos, mert Spielberg képes mindezt úgy elmesélni, úgy előadni, hogy tényleg hihető legyen, ne zavarjon a naivitása és egyáltalán: szeressem ezt a kicsit patetikus álmot. És ezért mondom, hogy mindez inkább az amerikai népnek, életstílusnak és gondolkodásmódnak szól: nekik ez a lételemük, identitásuk szerves részét képezi. Pont ezért még felemelőbb, amikor elérkezik a film második fele, ami az éppen (még jobban) szétszakadó Berlint helyezi középpontba egy nem épp szokványos túszdráma és túszcsere kapcsán – mert még inkább magunkévá tehetjük azt a nézetet, hogy minden ember számít.

 

Minden naivitása ellenére a Kémek hídja szerencsére mégsem fordul át valamiféle blőd-giccses szenvedéssé (mint mondjuk a Hadak útján), épp ellenkezőleg: Spielberg remek arányérzékkel dolgozik, nem lendül át a ló túlsó oldalára, és képes úgy élővé tenni egy történelmi eseményt, hogy szinte csak párbeszédeket hallunk (nincs szó semmiféle kémfilmbe illő pillanatról, itt nincs golyók elől szaladgálás és kötélhágcsón való átsiklás Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe). A Matt Charman és talán még inkább a Coen-testvérek nevéhez fűződő forgatókönyv ilyen téren lenyűgözően jól teljesít: nagyszerűen tartja fent a fesztültséget, a kicsit túlhúzott játékidő sem válik unalmassá, ráadásul képes Tom Hanks-nek egy olyan karaktert adni, amiben megint lubickolhat. Nem mintha kétségeim lettek volna afelől, hogy majd nem tud megbirkózni az ügyvéd figurájával, de ezúttal határozottan visszafogottan, stílusosan, elegánsan játszik, jól áll neki a humor és a dráma.

 

Rajta kívül még muszáj megemlíteni Mark Rylance-t, aki az öregedő, kissé apatikus szovjet kém figuráját tölti meg valódi élettel – nélkülük jóval kevesebb lenne ez a film. Mert hogy a Kémek hídja tényleg egy olyan alkotás, amit szívesen néz az ember: nem fogja megváltani a világot, de ha mondjuk egy vasárnap délutáni kikapcsolódást keresünk, egyértelműen jó választás lesz. Kicsit feldob, kicsit visszaadja a hited az emberekben – hiába, Steven Spielberg mesélőkéje még mindig jól működik.