Főkép

Micsoda cím, micsoda borító… micsoda könyv! És milyen nehéz írni róla. Persze dicsérni könnyű, meg nagy vonalakban elmondani, miről is szól, mi van benne. Végül is elég lenne ennyit írnom: ha megdobban a szíved a cím és/vagy a borító láttán, vedd meg, nem fogsz csalatkozni.

 

Azért én meglepődtem. Nem voltak különösebb elvárásaim, mert sajnos nem ismerem túl jól Szabó T. Anna írásait (pedig az általam ismert néhány gyerekverse nagyon tetszik), a borító alapján mégsem számítottam arra, hogy a történet a pusztán játszódik, és hogy egy pásztorlegény lesz az egyik főszereplője. Tátos alakja a magyar népmesékből lép elénk – míg a borítón látható japán lány távol-keleti legendákból érkezik. Merőben szokatlan találkozás, még ha a történet egyszerre végtelenül ősi és valahogy nagyon mai is. Mai, mert az identitás, a ki vagyok én, ki vagy te, mennyire lehetünk egyek és hasonló kérdések ma talán erősebben vannak jelen, mint ahogy teszem azt nagyanyáink idejében lehettek – vagy legalábbis más árnyalatokkal. (Aztán ha ebbe belegondolok: akár a nagyszüleimről is szólhat ez a könyv…)

 

A Senki madara, ha úgy tetszik, mese. Hiszen A kis herceget, a népmeséket, a mítoszokat is fel lehet fogni mesének. A szerelemről szól, és a művészetről, és arról, hogy végül is mindig egyedül vagyunk. Arról, hogy „ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka”. Nem is sorolom tovább, ez mindenkinek a saját, személyes élménye kell, hogy legyen, nem valami, amit belébeszélek.

 

 

A könyvet Rofusz Kinga éteri szépségű, egyszersmind furcsán idegen festményei díszítik. Mind képi-, mind színvilágban a Máté Angi által írt Az emlékfoltozókra emlékeztet leginkább, ott is hasonló barnás-pasztell árnyalatokat használt az ezer közül is felismerhető stílusú művész. Képei, illetve a könyv egész kialakítása, minden részlete páratlan élményt nyújtanak jószerével minden érzékszervnek.

 

S maga a történet, a szépséges, tiszta nyelvezet is valahol rokona Máté Angiénak. Úgy látszik, az Erdélyből jött írók olyasmit hoznak magukkal, nyelvben, stílusban, érzékenységben és mondanivalóban, amilyet csak ők tudnak. Nem szeretnék bővebb összehasonlítgatásba menni, de annyit még, hogy Anna ritkásabban alkot sajátos szavakat, talán bizonyos értelemben fegyelmezettebben ír, viszont ez a szöveg alapból is inkább prózavers, és sokszor dallama, ritmusa, tánca, belső rímei vannak a soroknak.

 

Rövid kis könyv ez, de azt hiszem, azt remélem, hosszú-hosszú élete lesz. Attól a perctől fogva, hogy valakiben elkezd nyiladozni a nemiség, addig, míg utolsókat lélegez ez életben, a Senki madara minden embernek mondhat, adhat valamit. Újra meg újra elő lehet majd venni, hogy az olvasó megnézhesse magát a tükrében: most hogy érez minderről, amit Szabó T. Anna leírt. Nekem épp horzsoló élmény, de úgy is, ahogy hosszú bezártság után az ember tüdejébe áramlik a hideg, friss levegő.