Főkép Az emlékfoltozók két tündérrigólány: egy limonádéhajú és egy faodúbarna. Megkeresik egy öreg kék roller, egy tölgyfa és egy fiú elveszett emlékeit, visszavarrják azokat a postán kapott kendőkre, hogy öröm legyen, hogy emlékezhessenek azok.
 
Máté Angi korábbi könyvei valahogy pont ezt tették velem is. Ez a csodaszép mesekönyv azonban nem csak a múltról, az emlékekről szól. Szinte mint valami kettős, vagy még többes látás, úgy látom benne Angit és lányát, de önmagamat is, most is, nem csak a múltban. Bár Angi nyelvezete, képei gyönyörűek, hogy a gyerekeket is megérintik, most úgy érzem, legutóbbi könyvénél, a Kapitány és Narancshalnál is inkább szól a felnőtt olvasókhoz is. Egy része legalábbis. Amikor mondjuk a tündérrigólányok átússzák az udvaron a fűtengert, vagy arra késztetik a villamost, hogy a plakáton látott lovakat utánozva kivágtasson a városból, vagy a szekrényben harmonikáznak, akkor az mind arra emlékeztet, hogy az élet apró csodákkal van tele, és ez az, amit szeretnék megmutatni a gyermekeimnek. De amikor a bánatról, magányról, gyászról, változásról mesél, akkor azt felnőtt fejjel sokkal inkább értem, mint gyerekként. Akkor még nem voltak erre szavaim, de éreztem akkor is. Aztán lehet, hogy ha majd ezekről kell mesélnem a fiaimnak, pont ez a könyv fog segíteni. Annál is inkább, mert mesél a testvéri, illetve szülő-gyermeki kapcsolatról is.
 
Van valami misztikus, mitikus, titokzatos és emelkedett Angi írásaiban, ugyanakkor végtelenül közeli és meghitt is. Olyanok, mint a levegő vagy a vér, az ember oda sem figyel rájuk a hétköznapokban, ám a hiányukat nyomban megérzi. Meglehet, ennek a könyvnek minden fejezete valami hétköznapiról szól a legkevésbé sem hétköznapinak tűnő módon, ám a maga költői módján mindenben a csodát, a valóságosabbat érinti meg, mutatja meg. Ugyanolyan jó lenne mindezt emberinek nevezni, mint isteninek. Ha a hétköznapi valóság felől nézem, nyomban ráaggathatnám mindre a nevét, de Angi valami gyermekekre meg szentekre jellemző tisztánlátással mesél, s ez nem tűr neveket, csak a valót. És talán ez a varázslat maga, látni, amit hiszünk, s hinni, amit látunk.
 
Angi könyvei, legyen bennük bármennyi szomorúság, homlokot ráncba gyűrő gond és baj, engem mindig helyre tesznek. Felébresztik bennem azt, ami nekem fontos meg szép, olyasmiket, amikért születtem erre a világra. Kitisztítják az érzékelésemet, emlékeztetnek, hogy van értelme élni, de arra is, hogy véget ér majd egyszer, s még ennél is többre. S mindeközben szép és kedves mesék. Gondolom, volt idő, amikor senki nem gondolta, hogy mindez nem történhet meg egyetlen történeten belül.
 
Mikor Angi elküldte nekem néhány fejezetét e könyvnek, hasonlóan régies, ódon hangulatú képek ébredtek bennem a nyomán, mint Rufusz Kinga illusztrációi. Szinte csak vörös és barna árnyalatokat használt most a festőnő, a rá jellemző, ezer közül is felismerhető, szürreális, éteri finomságú stílusban. Szinte, mint a két lány a borítón, szöveg és kép kéz a kézben jár, kiegészíti egymást. Egyedül az nem tetszik, hogy a lányok szeme sokszor ijesztően élettelennek hat, de lehet, hogy csak a szomorúság tükröződik bennük.
 
Nem szeretném, ha bárkit elijesztenék ezzel a cikkel. Vannak benne vidám, derűs, felszabadult, kacagó pillanatok, de azok ellentétei is, mert az élet ilyen, és nem Angi az, aki bármit elhallgat. Ő, azt hiszem, gyógyítani szeretne, vagy talán csak gyógyulni, mert úgy érzem, ezek a kis történetek nem csak az olvasónak segítenek, de az írójuknak is. És azért ajánlom szívesen mindenkinek, mert amiről szól, az közös élménye minden élőnek, legyen bár gyermek vagy felnőtt, és érteni, érezni fogja mindenki, akkor is, ha sosem látta még az őszi leveleket fákon háló rókáknak, ha még sosem szelídített erdőt, hogy valakit jobb kedvre derítsen.