Főkép

Nem jönnek a barbárok, hiába is várjuk őket. „Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan dolgainkra holmi megoldásfélét” – szól Konsztantinosz Kavafisz versének utolsó sora Faludy György fordításában. Hiszen tényleg erről van szó: az ember mindig azt hiszi, hogy majd a másik ember oldja meg helyette a problémáit. Ez uralja minden lépését, minden cselekedetét, minden apró, már-már észrevétlen tettét. Ez nem csupán lustaság, ez több, mint jóra való restség: egyszerűen kényelmesebb, ha az ember problémáit mások oldják meg. Mert akkor nem nekünk kell erőlködni, akkor nem nekünk kell felelősséget vállalni, akkor nem nekünk kell vitatkozni, harcolni, fáradozni a sikerért: megteszi ezt helyettünk más. Mondjuk a barbárok, akik Godot-val ellentétben nem reményt vagy megváltást hoznak magukkal: mindössze megoldást jelentenek. Lehet, hogy nem tökéleteset, lehet, hogy nem jót, de legalább megoldást. És már az is valami.

 

A bíró is így van ezzel. Éli gondtalan életét valahol a semmi közepén, a nagy Birodalom határán, körülvéve sivataggal és hegyekkel, irányítja a várost, segít az apró-cseprő ügyek megoldásában, s persze tartja a kapcsolatot a feletteseivel, akik egyébként viszonylag keveset törődnek a határvárossal. Azonban újra és újra felbukkan a barbárok híre, akik talán meg akarják támadni a várost – s vele a Birodalmat. A „civilizált” emberiség ugyanis az ő földjükből harap ki egyre nagyobb és nagyobb darabokat, ami félő, hogy egy idő után nem marad megtorlatlanul. Tudja ezt a Birodalom tökéletesen, ezért a városba küldi Joll ezredest, hogy számolja fel a barbárok jelentette problémát. Még akkor is, ha ez rengeteg áldozattal jár, és a város gondtalan, békés életének a végét hozza el.

 

A bíró persze azt is látja, hogy a barbárok semmiféle komoly veszélyt nem jelentenek a Birodalomra. A nomád nép mindössze kereskedik néha, egyébként nem különösebben izgatja őket a városi emberek hada, akik amúgy is meghúzzák magukat a falaik mögött. A Birodalomnak azonban szüksége van a barbárokra: a külső ellenség által ugyanis saját léte is legitimitást nyer. A város láthatóan boldogan megvan a Birodalom nélkül is, ez fordítva azonban nem mondható el – így hát nélkülözhetetlenné teszi magát, hogy mindenki a hadsereg segítségére szoruljon. A bíró mégsem tesz semmit az egyre erősödő hatalom ellen, mint ahogyan a többi városi ember sem. Jobban örülnének annak, ha az ezredes és csapata egyszerűen csak visszatérne a Birodalom szívébe, s ezáltal minden úgy lenne, mint korábban. Ám tenni ezért már nem hajlandóak: még jó, hogy közelednek a barbárok, s talán elintézik helyettük az összes problémájukat…

 

Névtelen bírónk még akkor sem hajlandó cselekedni, amikor saját szemével látja (és fülével hallja) az irreális kegyetlenkedéseket. Nem hajlandó szembenézni az ezredessel, inkább a homokba dugja a fejét. Még amikor megismerkedik élete asszonyával, ám mégsem találja lelkéhez az utat, akkor is inkább a barbárok segítségére vár. Mi kell ahhoz, hogy összetörjön egy láthatóan értelmiségi, intelligens, komoly, s közben humánus férfi, aki ugyan már túljutott fiatalkorán, mégis most ért hatalmának csúcsára a város vezetőjének szerepében? Milyen eseményeket kell elszenvednie ahhoz, hogy összeomoljon, hogy ne tudjon lábra állni a bűntudattól, hogy teljesen megtagadja a korábban rendkívül kedvelt polgári elveit? Milyen hatások következtében adja fel teljesen civilizált emberi életmódját, s süllyed le az állat szintjére? A legfontosabb kérdés mégis az: mikor fog végre cselekedni? Fog egyáltalán? Vagy társadalmunkba véglegesen belekódolták, hogy majd mindent megoldanak helyetted?

 

S ha már azt sem lehet rólunk elmondani, hogy képesek vagyunk a saját problémáinkat megoldani, vajon „civilizált emberek” vagyunk még? Mit is jelent civilizált embernek lenni? Vagy megfordítva: mit jelent barbárnak lenni? Amikor az emberek egymást ütik, verik, éheztetik, kínozzák, gyilkolják, akkor vajon ki is valójában a „barbár”? A bírónak előbb-utóbb szembe kell néznie a saját gondjaival: hogy az emberek körülötte úgy viselkednek, ami már nem illik bele a saját „ember” fogalmába. Fel lehet azt ép ésszel dolgozni, hogy az emberek megszűntek embernek lenni? Nem mintha olyan sokat számítana mindez. A bíró érzi magán a történelem súlyát: mindez jottányit sem számít az egész emberiség történelmében. Az emberek el fognak feledkezni egy kisvárosról a határon – így vajon van értelme egyáltalán küzdeni? Semmi sem lesz már olyan, mint régen, semmi sem lesz már gondtalan és békés, a változás immár bekövetkezett. Mit ér hát a harc, a lázadás? Vagy elég, ha megtörténik, nem kell „értelmének” lenni?

 

A bíró erre már nem tud felelni. Sem szavaival, sem életével. Néha mindenkinél eljön az a pont, amikor már úgy érzi, nincs tovább értelme kérdéseket feltenni, s feleslegesen válaszokat keresni. Coetzee-nél nem tudom, hogy mikor fog ez bekövetkezni, de remélem, hogy minél később. A barbárokra várva ugyanis olyan remekműve a Nobel-díjas dél-afrikai szerzőnek, amit mindenkinek el kellene olvasnia egyszer az életében. Nem azért, mert olyan korszakalkotóan zseniális lenne, ezt nem hiszem: viszont Coetzee tökéletesen ismeri az emberi lelket, és nem fél egészen a legmélyebb sötétségig lemenni. Ennek ellenére furcsállva tapasztaltam, hogy néha mennyire szélsőségesen ír: olykor nagyon finoman elhelyezett szimbólumokkal dolgozik, máskor mintha közel didaktikusan nagy, patetikus szólamokat hirdetne a mondanivalójával – ám valahogy az egész könyvet átlengi egy nagyon erős, feszült légkör, ami alól közel lehetetlen kibújni. „Itt az est, s a barbárok nem jönnek. Néhányan, kik a határról érkeztek, azt állítják: barbárok nincsenek” – szól megint Konsztantinosz Kavafisz. Barbárok talán nincsenek, mi, emberek viszont nagyon is vagyunk. És Coetzee-t olvasva közelebb jutunk ahhoz, hogy ne is legyen szükségünk barbárokra.

 

A szerző életrajza