Főkép

Fülszöveg:

A Trónok harca tévésorozat alkotójának, producerének és forgatókönyvírójának, New York Times bestseller, díjnyertes, közel negyven országban kiadott regénye.

 

A nácik kegyetlen ostromgyűrűjében vergődő Leningrádban Lev Benyovot letartóztatják fosztogatásért, és egy cellába kerül Koljával, a jóképű fiatal dezertőrrel. Kivégzés helyett azonban elképesztő ajánlatot kapnak, hogy megmenthessék az életüket: egy tucat tojást kell keríteniük a Belbiztonság nagy hatalmú ezredesének, leánya lakodalmi tortájához. Mivel a városba már jó ideje nem jut be semmilyen utánpótlás, lakói elképzelhetetlen mértékben nélkülöznek, éheznek. Lev és Kolja nekivág a lehetetlennek – Leningrád kíméletlen poklában, sőt még az ellenséges vonalakon túl is kutatják a felbecsülhetetlen kincset.
Ebben a megindító, ugyanakkor mulatságos, egyszerre sziporkázó és hátborzongató regényben a második világháborúban átélt kalandok során egy fiú férfivá érésének ízig-vérig modern története is kibontakozik előttünk.
A kötetet a neves műfordító, Gy. Horváth László (Gépnarancs, Pi élete, Széthullott birodalom trilógia stb.) ültette át magyar nyelvre.

 

David Benioff a könyvek mellett forgatókönyveket ír. Első regényéből, Az utolsó éjjelből Spike Lee rendezett emlékezetes filmet Edward Norton főszereplésével. A Tolvajok tele a második és eddig utolsó regénye, mert a megjelenése után Benioff egy olyan projektbe fogott bele, ami mellett nincs ideje másra: ő az utóbbi évek egyik legsikeresebb tévésorozatának, a Trónok harcának alkotója, producere és forgatókönyvírója. A feleségével, Amanda Peet színésznővel és lányukkal Los Angelesben él.

 

Részlet a könyvből:

Nagyapám, a késharcos még tizennyolc éves se volt, amikor megölt két németet. Nem emlékszem rá, hogy valaki mesélt volna erről - olyasmi ez, amit mindig is tudtam, mint ahogy tudom, hogy a Yankees hajszálcsíkos mezben játszik otthon, és szürkét visel idegenben. De persze nem ezzel a tudással születtem. Ki mondhatta el? Nem apám, aki titkokról sohasem beszélt, nem anyám, aki mindentől irtózott, ami kellemetlen, véres, rákos vagy torz. Nem a nagyanyám, aki az óhaza összes népmeséjét kívülről fújta - a legtöbbje borzalmas: farkasok falnak föl, boszorkányok nyakaznak le gyerekeket -, de a háborút az én fülem hallatára sose hozta szóba. És biztos, hogy nem a nagyapám, legelső emlékeim mosolygós őre, ez a csöndes, fekete szemű, vékony ember, aki a kezemet fogta, ha átmentünk a sugárúton, és az orosz nyelvű újságját böngészte egy padon, miközben én a park galambjait hajkurásztam, vagy hangyákat kínoztam egy törött faággal.

Kétsaroknyira nőttem fel a nagyszüleimtől, szinte mindennap láttam őket. Volt egy kis biztosítótársaságuk, a Bay Ridge-i lakásuk volt az iroda, a kuncsaftok pedig általában a hozzájuk hasonló orosz bevándorlók közül kerültek ki. Nagyanyám folyton a telefonon lógott: ő volt az üzletkötő. Senki sem tudott neki ellenállni. Elbűvölte őket, halálra rémisztette őket: így is, úgy is meg voltak fogva. Nagyapám az asztalnál ült, ő intézte a papírmunkát. Kicsi koromban a térdén lovagoltatott, és én csak bámultam a bal mutatóujja csonkját: szép simán le volt gömbölyítve, az első két bütyök olyan tisztán leszelve, mintha csak úgy született volna. Ha nyár volt, és éppen játszott a Yankees, mindig szólt a rádió (a hetvenedik születésnapja után meg a színes televízió, amit aputól kapott). Sohasem vetkőzte le az akcentusát, sohasem szavazott, sohasem hallgatott amerikai zenét, de fanatikus Yankees-szurkoló lett.

A kilencvenes évek vége felé egy nagy biztosítóvállalat ajánlatot tett a nagyszüleim cégére. Mindenki szerint igen szép summát kínáltak, így hát a nagyanyám a dupláját kérte. Nyilván sokáig ment a huzavona, bár én előre megmondhattam volna annak a biztosítóvállalatnak, hogy a nagyanyámmal alkudozni teljes időpocsékolás. A végén persze megadták, amit kért, nagyszüleim pedig az amerikai hagyománynak hódolva eladták a lakásukat, és Floridába költöztek.

Az öböl partján vettek egy kis házat, egy lapos tetejű, 1949-es építészeti műremeket, amelynek a tervezője biztosan híres emberré vált volna, ha még abban az évben vízbe nem fúl. Rideg, fenséges vasbeton csoda, egy magányos szirten áll, kilátással a Mexikói-öbölre: nem az a fajta ház, amelybe nyugdíjas házaspárt képzelne az ember, de persze ők nem azért költöztek délre, hogy szépen elhervadjanak a napon és meghaljanak. Nagyapám többnyire a számítógépe előtt ücsörög, online sakkozik a régi barátaival. Nagyanyám, aki pár héttel a leköltözés után már halálra unta magát, szerzett valami állásfélét egy sarasotai főiskolán: orosz irodalmat tanít sötétre barnult diákoknak, akiket (abból az egy alkalomból ítélve, amikor beültem az órájára) kétségbe ejt a mocskos szájával, a gúnyos modorával és azzal, hogy betéve tudja Puskin összes költeményeit.

Nagyszüleim mindennap a házuk teraszán költik el a vacsorát, és közben a Mexikó felé távolodó fekete vizet nézik. Nyitott ablaknál alszanak, pillék verdesik szárnyukkal a szúnyoghálót. A többi nyug-díjassal ellentétben, akikkel Floridában találkoztam, egyáltalán nem izgatja őket a bűnözés. A bejárati ajtó szinte sosincs zárva, riasztójuk meg egyáltalán nincsen. Az autóban nem kötik be magukat, naptejet nem használnak. Úgy döntöttek, őket csak az Isten teheti el láb alól, őbenne pedig nem hisznek.

Én Los Angelesben élek, forgatókönyveket írok mutáns szuperhősökről. Két évvel ezelőtt egy forgatókönyves magazin önéletrajzi esszét kért tőlem, és a fogalmazás közepe felé rádöbbentem: káprázatosan unalmas életem volt. Ezt nem panaszképpen mondom. Még ha létem summája unalmas olvasmány is - középiskola, főiskola, alkalmi munkák, egyetemi továbbképző, alkalmi munkák, újabb továbbképző, mutáns szuperhősök -, azért elég élvezetesen éltem. De az esszével küszködve rájöttem, hogy nem akarok az életemről írni, még ötszáz szóban sem. Én Leningrádról akarok írni.

Nagyszüleim kijöttek elém a sarasotai repülőtérre; lehajoltam, hogy megpusziljam őket, ők meg felmosolyogtak rám: egy kicsit mindig zavarba esnek óriás termetű amerikai unokájuk láttán (a száznyolcvanöt centimmel óriás vagyok hozzájuk képest). Útközben vettünk pompanót a helyi halpiacon, és a nagyapám meggrillezte: nem adott hozzá semmi mást, csak vajat, sót meg friss citromot. Mint minden fogás, amit készített, hihetetlenül könnyűnek látszott, nem vett igénybe tíz percnél többet, és jobb ízű volt, mint bármi, amit abban az évben L. A.-ben ettem. Nagyanyám nem süt, nem főz: ő arról híres a családban, hogy egy tálka kukoricapehelynél komplikáltabbat sohasem üt össze.

Vacsora után nagyanyám cigarettára gyújtott, nagyapám pedig kitöltött három pohár saját főzésű ribiszkevodkát. Hallgattuk a kabócák meg a tücskök kórusát, néztük a fekete öblöt, és hessegettük a moszkitókat.

- Hoztam magammal egy magnót. Gondoltam, beszélgethetnénk a háborúról.

Úgy rémlett, nagyanyám a szemét forgatja, miközben a fűbe pöckölte a hamut.

- Mi van?

- Negyvenéves vagy. Most kezd érdekelni?

- Harmincnégy vagyok. - Nagyapámra néztem, ő meg rám mosolygott. - Mi a gond? Talán nácik voltatok? A náci múltatokat rejtegetitek?

- Nem - felelte, még mindig mosolyogva. - Nem voltunk nácik.

- Tényleg azt hitted, hogy negyvenéves vagyok?

- Harmincnégy, negyven... - Nagyanyám megvetően fújta ki a levegőt, és legyintett, mint aki az ostobaságot akarja elhessenteni. - Kit érdekel? Keress magadnak feleséget.

- Minden floridai nagyanya ezt hajtogatja.

- Bah! - Egy kissé meg volt sértve.

- Tudni szeretném, hogy milyen volt. Miért olyan rettenetes ez?

Nagyanyám bólintott a nagyapámnak, miközben a cigarettája parázsló végével rám bökött.

- Tudni szeretné, hogy milyen volt.

- Édesem - mondta a nagyapám. Csak ennyit mondott, semmi mást, de a nagyanyám megint bólintott, és elnyomta a cigarettáját az asztal üveglapján.

- Igazad van - mondta felém fordulva. - Ha írni akarsz a háborúról, hát írjál.

Felállt, megpuszilta a fejem búbját, szájon csókolta nagyapát, és bevitte az edényeket a házba. Pár percig szótlanul ültünk, hallgattuk a hullámok robaját. Nagyapa újratöltötte a poharunkat: örült, hogy kiittam az első adagot.

- Van barátnőd?

- Aha.

- Az a színésznő?

- Igen.

- Tetszik nekem.

- Tudom.

- Orosznak is elmenne - mondta. - A szeme. Ha Leningrádról akarsz beszélgetni, akkor beszélgessünk.

- Nem beszélgetni akarok. Azt akarom, hogy mesélj róla.

- Jó. Rendben van. Mesélek. Majd holnap.

Megtartotta a szavát. Egy héten át mindennap ott ültünk a betonozott teraszon, és magnóra vettem a történeteit. Pár óra délelőtt, aztán ebédszünet, és délután megint - nagyapám, akiből rendszerint két egybefüggő mondatot nem lehetett kihúzni vegyes társaságban (vagyis nem a felesége társaságában), egyik minikazettát a másik után töltötte meg a szavaival. Túl sok is lett egy könyvhöz - lehet, hogy a valóság furcsább a fikciónál, de jobb szerkesztő kell hozzá. Életemben először hallottam a nagyapámat káromkodni és nyíltan beszélni a szexről. Mesélt a gyerekkoráról, mesélt a háborúról, arról, hogy hogyan jöttek át Amerikába. De a legtöbbet egyetlen hétről mesélt, 1942 első hetéről, amikor megismerkedett a nagyanyámmal, szert tett egy jó barátra, és megölt két németet.

Amikor a történeteivel végzett, különféle részletkérdésekről kezd-tem faggatni - nevek, helyszínek, bizonyos napok időjárási viszonyai. Egy darabig tűrte, aztán előrehajolt, és lenyomta a magnó Stop gombját.

- Régen volt - mondta. - Nem emlékszem rá, hogy milyen ruhában voltam. Vagy hogy sütött-e a nap.

- Csak azt szeretném, hogy minden klappoljon.

- Nem fog.

- Ez a te történeted. Nem akarom elszúrni.

- David...

- Pár dolog még mindig nem világos.

- David - mondta a nagyapám. - Te vagy az író. Találd ki.

 

1.

Sohasem éheztünk még annyit; sohasem fáztunk annyira. Alvás közben, ha egyáltalán sikerült elaludnunk, azokról a lakomákról álmodtunk, amiket olyan könnyelműen költöttünk el hét hónappal azelőtt - az a sok vajas kenyér, krumplinudli, kolbász, amit oda se nézve faltunk be, ízlelés nélkül nyeltünk le, óriási morzsákat, zsírcafatokat hagyva a tányér szélén. 1941 júniusában, mielőtt a németek bejöttek, azt hittük, szegények vagyunk. De télen már paradicsominak láttuk azt a júniust.

Éjjelenként olyan hangosan, olyan sokáig fújt a szél, hogy az ember összerezzent, amikor elállt; a kiégett sarki kávézó zsalupántjai pár baljós pillanatig nem nyikorogtak, mintha valami ragadozó közeledne, és az apróvadak összebújnának ijedtükben. A zsalukat még novemberben leszaggatták tüzelőnek. Semmi hulladékfa nem maradt már Leningrádban. Az összes cégér, a parki padok lécei, a leomlott épületek padlódeszkái - mind elégett valakinek a kályhájában. Nem voltak galambok sem, összefogdosták és megfőzték őket a Néváról olvasztott jégben. A galambok leölését senki sem kifogásolta. A kutyák meg a macskák már problémásabbak voltak. Októberben hallottuk, hogy valaki megsütötte és négyfelé osztotta a családi ölebet vacsorára; jót röhögtünk rajta, és a fejünket ráztuk, mert nem hittük el, azon tűnődtünk, milyen íze lehet a sózott kutyának - só még volt, só még akkor is volt, amikor már mindenből kifogytunk. Januárra aztán valóság lett ezekből a pletykákból. Akinek nem voltak összeköttetései, már nem tudta táplálni a kedvencét, úgyhogy a kedvencek tápláltak minket.

Született két teória a kövérekről meg a soványakról. Egyesek azt mondták, aki a háború előtt kövér volt, annak jobbak a túlélési esélyei: ha egy hétig nem eszik, akkor se lesz belőle csontváz. Mások szerint a soványak hozzá vannak szokva, hogy keveset egyenek, ezért könnyebben megbirkóznak az éhezéssel. Én merő önérdekből az utóbbi nézetet vallottam. Születésemtől fogva vakarcs voltam. Nagy orrú, fekete hajú, a bőröm csupa pattanás - szóval nem egy leányálom. De a háború vonzóbbá tett. Mások sorvadoztak, amint a fejadagokat egyre csökkentették, jóformán megfelezve a súlyát azoknak, akik a megszállás előtt úgy néztek ki, mint a cirkuszi erőművészek. Nekem viszont nem voltak elveszteni való izmaim. Én pont ínségre születtem, akár a cickányok, amelyek vígan falták a döghúst, miközben a dinoszauruszok sorra kidőltek mellőlük.

Szilveszter éjjel fenn ültem a Kirov nevű bérház tetején, ahol ötéves korom óta laktam (bár neve csak `34-ben lett, amikor agyonlőtték Kirovot, és aztán róla nevezték el a fél várost); néztem a kövér, szürke záróléggömböket, amelyek a felhők alatt nyüzsögtek, a bombázókra várva. Abban az évszakban a nap összesen hat órát tölt az égen, úgy iszkol horizonttól horizontig, mint aki kísértetet látott. Minden éjjel ott ültünk végig egy háromórás műszakot, mi négyen, homokosvödrökkel, vasfogókkal és lapátokkal felszerelkezve, minden ingünket, pulóverünket, kabátunkat magunkra húzva, és lestük az eget. Mi voltunk a légós tűzoltók. A németek úgy döntöttek, túl sokba kerülne nekik lerohanni a várost, ezért inkább körülzártak bennünket, hogy kiéheztessenek, kibombázzanak, kiperzseljenek.

A háború előtt ezeregyszázan laktak a Kirovban. Szilveszterre ez a szám közelebb volt a négyszázhoz. A kisgyerekek zömét evakuálták, még mielőtt a németek szeptemberben befejezték a bekerítést. Anyám és a kishúgom, Taiszja Vjazmába költözött a nagybátyámhoz. Az indulásuk előtti estén összevesztem anyámmal, életemben először. Azt akarta, természetesen, hogy menjek velük, én is meneküljek el a megszállók elől, be az ország szívébe, ahol a bombázók nem találnak ránk. De én nem akartam otthagyni Pityert. Én férfi voltam. Feltettem magamban, hogy megvédem a városomat. Én leszek a huszadik századi Alekszandr Nyevszkij. Na jó, ennyire talán nem voltam nevetséges. Az érv, amit felhoztam, komoly volt: ha minden életerős lélek megfutamodik, Leningrádot beveszik a fasiszták. Márpedig Leningrád nélkül, a Dolgozók Városa nélkül, amely tankokat és puskákat gyárt a Vörös Hadseregnek, mivé lenne Oroszország?

Anyám azt mondta, hogy ez hülyeség. Alig vagyok tizenhét. Nem hegesztek a Kirov Művekben, még egy évig katonának sem állhatok. Leningrád védelmének semmi köze hozzám, én csak eggyel több éhes száj leszek, amit be kell tömni. De leperegtek rólam a sértései.

- Én önkéntes tűzoltó vagyok - mondtam, és ez igaz is volt, mert a városi tanács elrendelte, hogy tízezer tűzoltóegységet kell szervezni, és én lettem a Kirov negyedik emeleti brigádjának büszke parancsnoka.

Anyám még negyvenéves se volt, de már őszült. Ott ült velem szemben a konyhaasztalnál, a két kezébe vette a kezemet. Igen kicsi asszony volt, alig százötven centi, és én világéletemben rettegtem tőle.

- Te egy hülye vagy - mondta. Lehet, hogy ez itt, nálatok durván hangzik, de anyám mindig az ő „kis hülyéjének" nevezett, úgyhogy addigra már inkább becézésnek tekintettem. - A város teelőtted is megvolt. Teutánad is meglesz. Taiszjának és nekem viszont szükségünk van rád.

Igaza volt. Egy jobb gyermek, egy jobb testvér velük ment volna. Taiszja imádott engem, a nyakamba ugrott, amikor hazaértem az iskolából, felolvasta a bugyuta versikéit, amiket a forradalom mártírjainak tiszteletére írt, karikatúrákat rajzolt nagy orrú profilomról a jegyzetfüzetébe. Legszívesebben megfojtottam volna. Eszem ágában sem volt végigvándorolni az országon az anyámmal meg a kis pisis húgommal. Tizenhét éves voltam, tele hősi álmokkal. Molotov rádióbeszédét a háború kitörésének napján (ügyünk igaz! az ellenséget leverjük! győzni fogunk!) plakátok ezreire nyomtatták, és kiragasztották a város falaira. Én hittem az ügyünkben; azért se fogok elmenekülni; nem hagyom ki a győzelmet.

Anya és Taiszja másnap reggel felkerekedett. Egy darabig busszal mentek, aztán katonai teherautókra kéredzkedtek fel, majd hosszú kilométereket gyalogoltak vidéki utakon, szakadt talpú bakancsban. Három hétbe telt, de sikerült, végre odaértek, biztonságban voltak. Levelet küldött, amelyben leírta az útjukat, a sok rettegést, kimerültséget. Talán bűntudatot akart ébreszteni bennem, amiért cserbenhagytam őket, és ez sikerült is, ugyanakkor tudtam: jobb, hogy elmentek. Közeleg a nagy csata, és nekik semmi keresnivalójuk a frontvonalban. Aztán október hetedikén a németek elfoglalták Vjazmát, és nem jött több levél.

Szeretném azt mondani, hogy hiányoztak, és tényleg voltak éjszakák, amikor nagyon egyedül éreztem magam, és mindig hiányzott anyám főztje, másrészt viszont már egészen kicsi korom óta fantáziálgattam arról, hogy magamra maradok. Legkedvesebb népmeséimben leleményes árvák találtak ki sötét erdőkből, éltek túl veszélyeket a problémamegoldó képességüknek köszönhetően, tették lóvá ellenségeiket, jártak szerencsével vándorlásaik során. Azt nem állítanám, hogy boldog voltam - túl éhesek voltunk ahhoz, hogy boldogok lehessünk -, de végre előttem lebegett a Cél. Ha Leningrád elesik, Oroszország is elesik; ha Oroszország elesik, a fasizmus az egész világot leigázza. Mindnyájan hittünk ebben. Még ma is hiszek benne.

Szóval, a katonáskodáshoz túl fiatal voltam, de ahhoz nem, hogy nappal harckocsiárkokat ássak, éjjel meg a háztetőt őrizzem. Legénységemet negyedik emeleti barátaim alkották - Vera Oszipovna, a tehetséges csellista, meg a vörös hajú Antokolszkij ikrek, akiknek egyetlen tehetsége abból állt, hogy összhangban tudtak fingani. A háború első napjaiban még cigarettáztunk a háztetőn, úgy téve, mintha katonák volnánk; bátrak, erősek és szögletes állúak, akik az eget kémlelik, ellenség után kutatva. December végén már egyáltalán nem lehetett cigarettát kapni Leningrádban, olyant legalábbis nem, ami dohányból készült. Pár elszánt lélek faleveleket tört porrá, papírba sodorta, és elnevezte Őszi Fénynek, azt állítva, hogy bizonyos fajta falevelekből egészen jó ízű cigarettát lehet készíteni, de nálunk, a Kirovban, ahol nyoma se volt fának, ez a lehetőség is ki volt lőve. Szabad perceinkben patkányokra vadásztunk, amelyek biztosan azt hitték, ősi imáik találtak meghallgatásra, amikor a városi macskák szőrén-szálán eltűntek, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy már a szemétben sem maradt semmi rágcsálnivaló.

A hónapok óta tartó bombázások után már a motorhangjukról felismertük a különféle német gépeket. Aznap éjjel Junkers 88-asok jöttek, mint az utóbbi hetekben mindig, ezek váltották fel a Heinkeleket meg a Dorniereket, amelyeket a vadászaink már egész ügyesen le tudtak szedni. Akármilyen nyomorultul festett a városunk nappal, sötétedés után volt valami különös szépsége az ostromnak. Ha sütött a hold, a Kirov tetejéről egész Leningrádot be lehetett látni: az Admiralitás tűhegyes tornyát (szürkére mázolták, hogy a bombázók ne vegyék észre), a Péter-Pál-erődöt (a toronysisakokat álcaháló borította), a Szent Izsák és a Kiontott Vér kupoláit. Láttuk a légvédelmi ütegek tüzéreit is a környező épületek tetején. A Balti Flotta a Néván horgonyzott, a hatalmas szürke őrszemek nagy ágyúi a nácik beásott tüzérségét lőtték.

De a legszebb a repülőgépek közelharca volt. A Ju 88-asok és a Szuhojok a város felett köröztek, csak akkor lehetett őket kivenni, ha a nagy erejű fényszórók csóvája rájuk talált. A Szuhojoknak jókora vörös csillag volt a szárnyuk alá festve, nehogy a légvédelmünk rájuk lőjön. Éjszakánként valóságos kivilágított csatáknak lehettünk tanúi, a nehezebb, esetlenebb német bombázók meredeken bedőltek, hogy géppuskásaik célba vehessék a cikázó orosz vadászokat. Ha egy Junkers lezuhant, égő váza úgy hullott alá, mint a mennyekből lelökött angyal, és szilaj ordítások hallatszottak mindenfelől a háztetőkről, minden légvédelmis és tűzoltó az öklét rázta, úgy tisztelgett a diadalmas pilóta előtt.

Volt velünk a háztetőn egy kis rádió is. Szilveszter éjjel a Szpasszkaja-torony harangjátékát, az Internacionálét hallgattuk Moszkvából. Vera talált valahol egy fél hagymát, és négybe vágta egy napraforgóolajjal megkent tányéron. Amikor a hagyma elfogyott, fejadagke-nyérrel itattuk fel az olaj maradékát. A fejadagkenyérnek nem volt kenyéríze. Még csak ételíze se volt. Amikor a németek szétbombázták a Badajev-raktárakat, a városi pékek rögtönözni kényszerültek. Amit csak hozzá lehetett adni a recepthez anélkül, hogy megmérgeznék a lakosságot, azt hozzáadták a recepthez. Az egész város éhezett, senkinek se jutott elég ennivaló, a kenyeret mégis mindenki szidta: szidták a fűrészporízét, meg hogy mennyire megkeményedik a hidegben. Az embernek beletörött a foga. Még ma, amikor már azoknak az arcát is elfelejtettem, akiket szerettem, még ma is emlékszem annak a kenyérnek az ízére.

Egy fél fej hagyma meg egy százhuszonöt grammos cipó - kész lakoma. Hanyatt feküdtünk, pokrócokba burkolózva, néztük a hosszú pányváikon ringó légvédelmi léggömböket, hallgattuk a rádió metronómját. Ha nem zenét vagy híreket adtak, a rádióállomás egy metronóm hangját sugározta, az a végtelenített ketyegés tudatta velünk, hogy a város még nem esett el, a fasiszták még nem jutottak be a kapukon. Ez a metronóm volt Pityer dobogó szíve, és a németeknek sohasem sikerült elnémítaniuk.

Vera figyelt fel először az égből pottyant emberre. Elkiáltotta magát, odamutatott, és mind felugrottunk, hogy jobban lássuk. Az egyik fényszóró egy ejtőernyőst világított meg, aki a város felé libegett, selyemernyője fehér tulipánhagymaként dagadozott fölötte.

- Egy fritz - mondta Oleg Antokolszkij, és igaza volt: jól ki lehetett venni a szürke Luftwaffe-uniformist. De honnan jön? Egyikünk sem hallott légiharcot vagy ágyúdörejt. Bombázó se húzott el fölöttünk már legalább egy órája.

- Lehet, hogy elkezdődött - mondta Vera. Hetek óta híresztelték, hogy a németek egy óriási ejtőernyős egység ledobására készülnek, a végső támadásra, hogy előrenyomuló hadseregük seggéből kihúzzák Leningrád nyavalyás tüskéjét. Minden pillanatban arra számítottunk, hogy nácik ezreit látjuk a város felé sodródni, fehér ejtőernyők hóvihara takarja el az eget, de, bár több tucat reflektor pásztázta a sötétséget, újabb ellenség sehol se bukkant fel. Csak ez az egy volt, és az ejtőernyő hevederén lógó ernyedt testéből ítélve ez is halott.

Néztük, ahogy ereszkedik a reflektor fényébe fogva, és már olyan alacsonyan volt, hogy azt is láttuk: egyik lábáról hiányzik a fekete bakancs.

- Erre jön - mondtam. A szél a Voinov utca felé fújta. Az ikrek összenéztek.

- Luger - mondta Oleg.

- A Luftwaffénak nem Lugerja van - javította ki Grisa. Öt perccel idősebb volt Olegnél, és a náci fegyverek szakértőjének számított. - Hanem Walther PPK-ja.

Vera rám mosolygott.

- Német csokoládé.

A lépcsőház ajtajához rohantunk, hátrahagyva a tűzoltószerszámainkat, és már száguldottunk is lefelé a sötét lépcsőn. Ostobák voltunk, persze. Ha megcsúszunk valamelyik betonfokon, mivel nincs rajtunk se zsír, se izom, hogy tompítsa az esést, máris kész a csonttörés, a csonttörés pedig egyenlő a halállal. De nem törődtünk vele. Nagyon fiatalok voltunk, és egy halott német készült lepottyanni a Voinov utcára, ajándékokat hozva a Vaterland-ból.

Végigszaladtunk az udvaron, és átmásztunk a bezárt kapun. Minden utcalámpa sötét volt. Az egész város sötét volt - részben hogy a bombázók dolgát megnehezítsék, részben mert az áram nagy részét a fegyvergyárakba irányították -, de a hold elég fényesen sütött, hogy látni lehessen. A Voinov utca üresen tátongott: már hat órája tartott a kijárási tilalom. Sehol egy autó. Benzinje csak a hadseregnek meg a kormánynak volt, a civil gépkocsikat pedig már a háború első hónapjaiban lefoglalták. A kirakatokra keresztbe-hosszába papírcsíkokat ragasztottak, mert a rádió azt állította, így nehezebben törnek be. Lehet, bár én sok olyan leningrádi üzlet előtt elmentem, ahol az ablakkeretekben semmi más nem maradt, csak a lengedező papírszalagok.

Kinn az utcán felnéztünk az égre, de sehol sem láttuk az emberünket.

- Hova lett?

- Egy tetőn landolt?

A reflektorok tovább pásztázták az eget, de mivel magas épületek tetején voltak felállítva, a Voinov utcát nem tudták bevilágítani. Vera megrángatta a nagykabátom gallérját: régi, öblös tengerészkabát volt, apámtól örököltem, még mindig túl nagy volt rám, de melegebb bármelyik ruhadarabomnál.

Megfordultam, és már láttam is, ahogy siklik felénk az utcán a mi németünk, egyetlen fekete bakancsa a fagyott burkolatot karis- tolja, fehér ejtőernyője nagy kupoláját még mindig dagasztja a szél, és egyenesen a Kirov kapuja felé fújja, álla a mellére csuklik, fekete haját jégkristályok pettyezik, arca vértelen a holdfényben. Mozdulatlanul álltunk, néztük, ahogy egyre közelebb vitorlázik. Sok mindent láttunk azon a télen, amit emberi szemnek nem volna szabad látnia, azt hittük, minket már nem érhet meglepetés, de tévedtünk, és ha az a német hirtelen előkapja a Waltherét, és lövöldözni kezd vele, egyikünk se tudott volna elszaladni. De a halott halott maradt, nemsokára a szél is alábbhagyott, az ejtőernyő leeresztett, ő pedig elterült a kövezeten, bár végső megaláztatásként még vonszolódott pár métert.

Körülvettük a pilótát. Nagy, erős férfi volt, ha civil ruhában látjuk Pityer utcáin, azonnal tudtuk volna, hogy kém: a teste arra vallott, hogy mindennap evett húst.

Grisa letérdelt, és kihúzta a tokjából a német pisztolyát.

- Walther PPK. Megmondtam.

Hanyatt fordítottuk a németet. Fakó arcát végighorzsolta az aszfalt, de a karcolások éppen olyan színtelenek voltak rajta, mint az érintetlen részek. A halottak nem zúzódnak. Nem tudtam megállapítani, hogy kétségbeesetten, dacosan vagy békésen halt-e meg. Életnek vagy egyéniségnek nyoma se látszott az arcán - úgy nézett ki, mint egy hulla, aki már eleve hullának született.

Oleg lefejtette a kezéről a fekete bőrkesztyűt, Vera a sálját és a pilótaszemüvegét választotta. Én egy tokot találtam a bokájához szíjazva, és csodás súlyelosztású kést húztam ki belőle: ezüstös kézvédője volt, tizenöt centis, egyélű pengéjébe szavakat marattak, de nem tudtam kivenni őket a hold fényénél. Visszadugtam a tokba, rászíjaztam a bokámra, és hónapok óta először végre úgy éreztem, valóra vált az álmom, harcos lettem.

Oleg megtalálta a halott pénztárcáját, és vigyorogva számolta a deutsche márkákat. Vera zsebre vágott egy kronométert, amely kétszer akkora volt, mint egy karóra, a német a zubbonya ujjára csatolva viselte. Grisa egy összehajtott távcsövet talált bőrtokban, két póttárat a Waltherhez, meg egy lapos flaskát. Lecsavarta a kupakját, beleszagolt, és a kezembe nyomta.

- Konyak?

Megkóstoltam, és bólintottam.

- Konyak.

- Mikor ittál te konyakot? - kérdezte Vera.

- Ittam.

- Mikor?

- Mutasd - mondta Oleg, és a flaska körbejárt; guggoltunk a lepottyant pilóta körül, és kortyolgattuk az italt, ami lehetett konyak, pálinka vagy armagnac. Fogalmunk sem volt róla. De akármi is volt, megmelengette a hasunkat.

Vera a német arcába bámult. A szemében nem volt sem sajnálat, sem félelem, csak kíváncsiság és megvetés - ez a megszálló idejött, hogy bombákat dobáljon a városunkra, ehelyett magát dobta le. Nem mi lőttük le, mégis büszkék voltunk. A Kirovból még senki se talált ellenséges hullát. Reggel rólunk fog beszélni az egész ház.

- Szerintetek hogyan halt meg? - kérdezte Vera. A tetemen nem éktelenkedtek golyó ütötte lyukak, se a haja, se a bőrzubbonya nem pörkölődött meg, erőszaknak sehol semmi jele. A bőre fehérebb volt az élőkénél, de sehol semmi nem fúrta át.

- Megfagyott - feleltem. Nagyon határozottan jelentettem ki ezt, mert tudtam, hogy igaz, de bizonyítani nem lehetett. A pilóta több ezer méterrel az éjszakai Leningrád fölött ugrott ki a gépből. A levegő még talajszinten is túl hideg volt ehhez a ruházathoz - fenn a felhők között, a meleg pilótafülkén kívül semmi esélye nem lehetett.

Grisa a magasba emelte a flaskát.

- Igyunk a hidegre!

A flaska megint körbejárt. De hozzám már nem ért oda. Kétsaroknyiról meg kellett volna hallanunk az autót, a kijárási tilalom idején olyan néma volt a város, akár a hold, de minket lekötött az, hogy német piát ittunk, és tósztokat mondtunk. Csak akkor döbbentünk rá a veszélyre, amikor a GAZ befordult a Voinov utcába, nehéz kerekei zörögtek az aszfalton, a lámpái felénk lőttek. A kijárási tilalom megszegéséért azonnali kivégzés jár. A tűzfigyelői feladat elhanyagolásáért azonnali kivégzés jár. Fosztogatásért azonnali kivégzés jár. A bíróságok már nem működtek: a rendőrök a frontvonalban voltak, a börtönök félig üresek, és egyre csak ürültek. Kinek lett volna fölös élelmiszere arra, hogy az állam ellenségeit etesse? Ha megszegted a törvényt, és rajtakaptak, véged volt. Nem jutott idő jogi finomságokra.

Rohantunk. Jobban ismertük a Kirovot, mint bárki. Ha egyszer bejutunk az udvarra, aztán a hatalmas épület jéghideg sötétjébe, senki se talál meg bennünket, ha három hónapig keres is. Hallottuk a katonák kiabálását, hogy álljunk meg, de ez senkit sem zavart; a hangoktól nem féltünk, csak a golyóktól, és egyelőre még senki se húzta meg a ravaszt. Grisa ért oda elsőnek a kapuhoz, ő volt köztünk az egyetlen, aki sportolófélének számított, felugrott a vasrácsra, és húzódzkodni kezdett. Oleg a nyomában loholt, én meg Oleg nyomában. A testünk gyenge volt, izmaink elsorvadtak a fehérjehiánytól, de a félelem segített: éppen olyan fürgén másztuk meg a kaput, mint bármikor.

Már majdnem a tetején voltam, amikor hátranézve láttam, hogy Vera elcsúszott egy jégfolton. Rémült, tágra nyílt szemmel bámult fel rám, négykézláb, miközben a GAZ lefékezett a német pilóta holtteste mellett, és négy katona szállt ki belőle. Hét méterre lehettek tőlem, puskával a kézben, de még mindig maradt időm, hogy átmásszak a kapun, és eltűnjek a Kirovban.

Bárcsak azt mondhatnám, meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Verát, a barátom veszélyben forgott, és én habozás nélkül a segítségére siettem. De az igazság az, hogy abban a pillanatban gyűlöltem őt. Gyűlöltem, amiért éppen a legrosszabb pillanatban szerencsétlenkedik, amiért kétségbeesett barna szemével fölbámul rám, engem választva megmentőjéül, pedig Grisán kívül még egyikünkkel se csókolózott. Tudtam, hogy nem bírnék együtt élni annak a könyörgő szempárnak az emlékével, és ő is tudta ezt, úgyhogy még akkor is gyűlöltem, amikor leugrottam a kapuról, talpra rántottam, és odavonszoltam a vasrácshoz. Gyenge voltam, de Vera nem nyomhatott többet negyven kilónál. Feltoltam a kapura, miközben a katonák ordibáltak, csizmasarkuk kopogott az aszfalton, és a puskáik závárzata csattogott, ahogy felhúzták őket.

Vera átmászott, és én is kapaszkodtam utána, ügyet sem vetve a katonákra. Ha megállok, körülvesznek, közlik velem, hogy az állam ellensége vagyok, letérdeltetnek, és tarkón lőnek. Így is könnyű célpont vagyok, de lehet, hogy részegek; lehet, hogy városi fiúk, mint én, akik soha életükben nem sütöttek még el puskát. Lehet, hogy szándékosan elhibáznának, mert tudják, hogy hazafi vagyok, városvédő, és csak azért merészkedtem elő a Kirovból, mert egy német pottyant le hétezer méter magasból az utcánkra, és melyik tizenhét éves orosz kölyök ne szaladna ki, hogy megnézzen egy halott fasisztát?

Az állam már a kapu teteje fölött volt, amikor éreztem, hogy kesztyűs kezek markolják meg a bokámat. Erős kezek, olyan katonák kezei, akik kétszer esznek naponta. Láttam, hogy Vera berohan a Kirovba, hátra se nézve. Kapaszkodtam a vasrácsba, de a katonák leráncigáltak, a járdára löktek, és fölém toronylottak, Tokarevjeikkel az arcomat bökdösve. Egyik se látszott öregebbnek tizenkilencnél, és egyik se látszott vonakodni attól, hogy telefröcskölje az utcát az agyvelőmmel.

- Mindjárt összeszarja magát.

- Buliztok, kölyök? Szereztetek valahol egy kis snapszot?

- Pont jó lesz az ezredesnek. Rakjuk be a fritzcel együtt.

Ketten lehajoltak, a hónom alá nyúlva felrántottak, odavonszoltak a pöfögő motorú GAZ-hoz, és belöktek a hátsó ülésre. A másik két katona a németet emelte föl a kezénél-bakancsánál fogva, és belódította mellém.

- Melegítsd meg - mondta az egyik, mire úgy röhögtek, mintha életükben nem hallottak volna jobb viccet. Bevackolódtak a kocsiba, és becsapták az ajtókat.

Úgy gondoltam, azért vagyok még életben, mert nyilvánosan akarnak kivégezni, hogy példát statuáljanak velem minden fosztogató számára. Pár perce még sokkal erősebbnek éreztem magam a halott pilótánál. Most, ahogy végigzúgtunk a sötét utcán, a bombatölcséreket és törmelékhalmokat kerülgetve, a német mintha vigyorgott volna fehér szájával, amely sebhelynek látszott a fagyott arcban. Ugyanoda tartottunk mindketten.

 

2.

Aki Pityerben nőtt fel, az gyerekkora óta rettegett a Keresztektől, ettől a sötét, vöröstégla szennyfolttól a Néva partján, az elveszettek komor raktárától. Békeidőben hatezer rab élt benne. Januárra ezren se maradtak. A kisebb vétségekért elítéltek százait besorozták a Vörös Hadsereg egységeibe, a német blitzkrieg húsdarálójába. Több százan éhen pusztultak a celláikban. Az őrök naponta vonszolták ki a Keresztekből a bőrrel borított csontvázakat, és szánkókra pakolták őket, amelyeken nyolc réteg magasan feküdtek a halottak.

Kiskoromban a börtön némasága volt a legborzasztóbb. Ha elment mellette az ember, arra számított, hogy durva emberek ordítozását, verekedés lármáját fogja hallani, de semmiféle zaj nem szűrődött ki a vastag falak mögül, mintha odabenn a rabok - a tárgyalásukra, a gulágra vagy a főbelövésre várók - kimetszették volna a nyelvüket tiltakozásul. Kész antierőd volt, nem ki-, hanem berekesztette az ellenséget, és a leningrádi gyerekek százszor is hallhatták a fenyegetést: „Ha így viselkedsz, a Keresztekben végzed."

Csak egy pillanatra láttam a cellámat, amikor az őrök belöktek, és lámpájuk megvilágította a nyers kőfalakat, a két méterszer négyméteres cellát a négy priccsel: szerencsére mind üres volt. Örültem, mert semmi kedvem sem volt valami tetovált bütykű idegennel osztozni a sötétségen, de kis idő - percek? órák? - múltán már szinte tapintható lett a fekete csönd, olyasmivé vált, ami bekerülhet a tüdődbe és megfojthat.

A sötétségtől és a magánytól általában nem féltem. A villany akkoriban éppen olyan ritkaságnak számított Pityerben, mint a szalonna, a lakásom a Kirovban meg kiürült, amikor anya és Taiszja elmenekült. A hosszú éjszakák sötétek voltak és csendesek, de valami zaj mindig hallatszott valahol. Aknavetők döreje a német vonalak felől, egy katonai teherautó a sugárútról, a haldokló öregasszony nyöszörgése egy emelettel följebb. Szörnyű hangok, persze, de hangok - tudatták az emberrel, hogy még a világon van. Az a keresztekbeli cella volt az egyetlen tökéletesen néma hely, ahová valaha is beléptem. Semmit sem hallottam, semmit sem láttam. A halál várószobájába zártak be.

Bármennyire is ostromedzettnek hittem magam a letartóztatásom előtt, semmivel sem voltam bátrabb januárban, mint júniusban - a közhittel ellentétben a félelem megélése nem tesz bátrabbá. Azonban ha állandóan fél az ember, talán könnyebb palástolnia a félelmét.

Törtem a fejem valami dalon, amit elénekelhetnék, versen, amit elszavalhatnék, de a szavak összeragadtak a fejemben, mint a só a séker oldalán. Az egyik felső priccsre feküdtem, remélve, hogy ha van egy kis meleg a Keresztekben, az felszáll oda és megtalál. A reggel semmi mást nem ígért, csak egy golyót az agyamba, mégis alig vártam, hogy beszűrődjön a napvilág. Amikor behajítottak a cellába, mintha egy aprócska rácsos ablakot láttam volna a plafon közelében, de már erre sem emlékeztem. Próbáltam elszámolni ezerig, hogy valamivel elüssem az időt, de négyszáz körül mindig összezavarodtam, mert mintha fantompatkányokat hallottam volna, pedig csak az ujjaim kaparászták a tépett matracot.

Már azt hittem, sosem ér véget az éjszaka. A németek lelőtték a kurva napot, elvégre megtehetnék, a tudósaik a legjobbak a világon, csak kifundálhatnák, hogyan kell. Vagy rájöttek, hogyan lehet megállítani az időt. Vak és süket voltam. Csak a hideg meg a szomjúság emlékeztetett rá, hogy élek. Az ember úgy elanyátlanodik ilyenkor, alig várja az őröket, csak hogy hallja a lépteik kopogását, érezze a vodkaszagot a leheletükön.

Hány híres orosz raboskodott hosszú-hosszú időn át! Aznap éjjel megértettem, hogy én sosem leszek híres orosz. Pár óra egy cellában, semmi szenvedés, csak a sötétség meg a csönd meg az abszolút hideg, pár óra mindebből, és már félig meg is törtem. Azokban a zabolátlan lelkekben, akik egyik telet a másik után élték túl Szibériában, volt valami, ami belőlem hiányzott, valami nagy hit a csodás jövőben, Isten országában, az igazságszolgáltatásban, a bosszú távoli ígéretében. De az is lehet, hogy annyira elcsüggedtek, hogy már nem is voltak mások, csak hátsó lábukon járó állatok, robotoltak uraik parancsára, ették, ami moslékot eléjük vetettek, aludtak, ha arra kaptak parancsot, és nem álmodtak semmi másról, csak a végről.

Végre zajt hallottam, több pár nehéz csizma pufogott a folyosón. Kulcs fordult a zárban. Felültem a priccsen, mire bevertem a fejemet a plafonba, de úgy, hogy majdnem átharaptam a szám szélét.

Két őr - az egyiknek a kezében olajlámpás, a legszebb fény, amit valaha láttam, szebb a napkelténél is - egy új rabot kísért be, egy fiatal, egyenruhás katonát, aki úgy nézett körül a cellában, mintha csak egy új lakást szemlélne meg, amit ki akar venni. A katona magas volt, és nagyon egyenes tartású; az őrök fölé tornyosult, s noha azoknak pisztoly volt a pisztolytáskájukban, a katona pedig fegyvertelen, mégis úgy festett, mint aki mindjárt parancsokat fog osztogatni nekik. Egyik kezében prémsapka, másikban a bőrkesztyűje.

Éppen akkor pillantott rám, amikor az őrök kimentek, becsukták és bereteszelték az ajtót, és magukkal vitték a világosságot. Az arcát láttam utoljára, mielőtt visszatért a sötétség, úgyhogy jól megjegyeztem: kiugró kozák pofacsontok, mosolyra görbülő száj, szalmaszőke haj, és olyan kék szem, hogy azzal még egy árja menyasszonyjelölt is beérte volna.

Én az ágyon ültem, ő a kőpadlón állt, és a teljes csöndből tudtam, hogy egyikünk sem változtatott helyzetet - még mindig egymásra meredtünk a sötétben.

- Te zsidó vagy? - kérdezte.

- Mi?

- Zsidó. Mert annak látszol.

- Te meg nácinak.

- Tudom. Ich spreche ein bisschen Deutsch ráadásul. Jelentkeztem is kémnek, de tojtak rám. Szóval zsidó vagy?

- Mit érdekel az téged?

- Sose szégyelld. Nekem semmi bajom a zsidókkal. Emanuel Lasker a második legkedvesebb sakkmesterem. Éppen csak egy fokkal gyengébb Capablancánál... Capablanca egy Mozart, egy zseni; aki a sakkot szereti, annak Capablancát is muszáj szeretnie. De a végjátékban nincs jobb Laskernál. Van kajád?

- Nincs.

- Nyújtsd ki a kezed.

Ez csapdának ígérkezett, amolyan hülyegyerek játéknak. Le fogja csapni a tenyeremet, vagy hagyja, hogy lógjon a levegőben, míg rá nem jövök, mekkora marha vagyok. De lehetetlen volt visszautasítani, ha étellel kínálták az embert, bármilyen hihetetlen legyen is, úgyhogy kinyújtottam a kezem a sötétségbe, és vártam. A következő pillanatban valami hideg és zsíros morzsa volt benne. Fogalmam sincs, hogyan találta meg a tenyeremet, de megtalálta, méghozzá minden tapogatózás nélkül.

- Kolbász - mondta. Várt egy kicsit, aztán hozzátette:

- Nyugi. Nem disznó.

- Megeszem én a disznóhúst. - Megszaglásztam a kolbászt, és belekóstoltam. Éppen annyira hasonlított igazi kolbászra, mint a fejadagkenyér az igazi kenyérre, de volt benne zsiradék, a zsír pedig maga az élet. Olyan lassan rágcsáltam, amennyire csak tudtam, hogy minél tovább tartson.

- Ne csámcsogj - szólt rám a sötétben. Rugónyikorgást hallottam, ahogy letelepedett az egyik alsó priccsre. - És az ajándékot illik megköszönni.

- Köszönöm.

- Szívesen. Hogy hívnak?

- Levnek.

- Lev micsoda?

- Miért érdekel?

- Elemi udvariasság - felelte. - Példának okáért, ha én bemutatkozom, azt mondom: „Jó estét kívánok, Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov vagyok, de a barátaim Koljának hívnak."

- Csak arra vagy kíváncsi, hogy zsidó nevem van-e.

- És? Az van?

- Igen.

- Na látod. - Elégedetten felsóhajtott, mint aki örül, hogy nem csapta be a megérzése. - Köszönöm. Fogalmam sincs, miért titkolod.

Nem szóltam semmit. Ha tényleg nem érti, semmi értelme magyarázgatni.

- Te miért vagy itt? - kérdezte.

- Elkaptak, amikor kifosztottam egy halott németet a Voinov utcán.

Ettől izgalomba jött.

- Már a Voinov utcában vannak? Ezek szerint elkezdődött?

- Semmi se kezdődött el. Bombázópilóta volt. Kiugrott.

- És a légvédelmisek kinyírták?

- A hideg nyírta ki. Te hogy kerülsz ide?

- Kész elmebaj. Azt hiszik, dezertőr vagyok.

- Akkor miért nem lőttek agyon?

- Hát téged miért nem lőttek agyon?

- Nem tudom - vallottam be. - Azt mondták, jó leszek az ezredesnek.

- De én nem vagyok dezertőr. Egyetemista vagyok. A disszertációmat kellett megvédenem.

- Tényleg? A disszertációdat? - Ez a dezertálások történetének leghülyébb magyarázata.

- Usakov Az udvari kopó című művének értelmezése a modern szociológiai elemzés tükrében. - Várta, hogy mondjak valamit, de nem volt mit mondanom. - Ismered a könyvet?

- Nem. Usakov?

- Szörnyű, mivé fajultak az iskolák. Részleteket kellene bifláznotok tőle. - Tisztára úgy hangzott, mint egy mérges tanár, pedig abban az egyetlen pillanatban, amikor láthattam, nem néztem többnek húsznál. - A mészárszék, ahol először csókoltam meg őt, leölt bárányok vérétől bűzlött. Ez az első sora. Egyesek szerint a legnagyobb orosz regény. És te még csak nem is hallottál róla.

Színpadiasan felsóhajtott. A következő pillanatban valami furcsa, kaparászó hangot hallottam, mintha egy patkány élesítette volna a körmeit a matrac huzatán.

- Mi ez? - kérdeztem.

- Hm?

- Nem hallod ezt a neszt?

- Írok, a naplómba.

Én nyitott szemmel se láttam tovább, mint csukottal, ez meg ír a naplójába. Most már ki is tudtam venni, hogy ceruza csikorog papíron. Pár perc múlva a napló csattanva becsukódott, és hallottam, hogy a zsebébe gyűri a noteszt.

- Sötétben is tudok írni - mondta, halk böffentéssel téve pontot a mondat végére. - Nagyszámú képességeim egyike.

- Az udvari kopó-t jegyzeteled?

- Úgy van. Hát nem furcsa? Hatodik fejezet: Radcsenko egy hónapot ül a Keresztekben, mert hajdani legjobb barátja. Mindegy, nem akarom lelőni a poént. De tényleg mintha a sors keze lenne abban, hogy idekerültem. Már mindenhol jártam, ahol Radcsenko megfordul, minden étteremben, színházban, temetőben, legalábbis azokban, amik még megvannak, de itt még sose voltam. El tudok képzelni egy olyan kritikai álláspontot, hogy amíg nem töltöttél el egy éjszakát a Keresztekben, nem is értheted meg Radcsenkót.

- Akkor szerencséd van.

- Aha.

- Mit gondolsz, reggel agyonlőnek bennünket?

- Nem hinném. Aligha tennének el éjszakára csak azért, hogy másnap agyonlőjenek. - Olyan gondtalanul mondta ezt, mintha valami sporteseményről fecsegnénk, aminek az eredménye nem is különösebben fontos.

- Már nyolc napja nem szartam - közölte bizalmasan. - Nem azt mondom, hogy nem szartam egy jót, jót már hónapok óta nem szartam, hanem hogy nyolc napja egyáltalán nem szartam.

Egy darabig csöndben maradtunk, emésztettük ezeket a szavakat.

- Szerinted meddig bírja az ember szarás nélkül?

Érdekes kérdés, magam is kíváncsi lettem volna a válaszra, de felelni nem tudtam rá. Hallottam, ahogy elnyújtózott, és nyugodtan, elégedetten ásított egy nagyot, mintha a húgyfoltos szalmazsák pihe-puha ágy lenne. Egy percre csend lett, és már azt hittem, cellatársam elaludt.

- Ezek a falak legalább egy méter vastagok - mondta végül. - Egész Pityerben ez lehet a legbiztonságosabb éjszakai nyugvóhely. - És aztán tényleg elaludt, olyan gyorsan váltva át beszédből hortyogásba, hogy először azt hittem, színészkedik.

Mindig irigyeltem azokat, akik könnyen el tudnak aludni. Biztosan tisztább az agyuk, a koponya padlója szépen fölsöpörve, minden szörnyike bezárva egy nagy ládába az ágy lábánál. Én álmatlannak születtem, és úgy is fogok meghalni, ezer meg ezer órát pocsékolva arra, hogy az öntudatlanság után vágyakozom, hogy vágjanak már fejbe egy gumikalapáccsal, persze ne úgy, hogy kárt tegyenek bennem, csak éppen egy éjszakára nyúljak ki tőle. De aznap éjjel esélyem se volt erre. Csak bámultam a feketeségbe, míg a feketeség szürkülni nem kezdett, míg a plafon a fejem fölött alakot nem öltött, és kelet felől be nem szűrődött az első fény a keskeny rácsos ablakon, ami ezek szerint tényleg létezett. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még mindig a bokámhoz van szíjazva az a német kés.

 

3.

Egy órával pirkadat után két másik őr kinyitotta a cellánk ajtaját, leparancsolt bennünket a priccsről, és bilincset rakott ránk. A kérdéseimet meg sem hallották, de azon jót mulattak, amikor Kolja egy bögre teát és egy tányér omlettet kért reggelire. A Keresztekben ritka madár lehet a vicc, mert ez igazán nem volt valami szellemes, az őrök mégis vigyorogtak, miközben végiglökdöstek minket a folyosón. Valahol nyöszörgött valaki, halkan és megállás nélkül, mint egy távoli ködkürt.

Nem tudtam, hogy hová megyünk, a bitó alá-e, vagy a vallatókamrába. Az éjszaka alvás nélkül telt; attól a kortytól eltekintve, a német flaskájából, egy csepp ital nem járta meg a torkomat a Kirov teteje óta; a homlokomon, ahol bevágtam a plafonba, csecsemőökölnyi dudor nőtt, szóval elég pocsék reggel volt, a legpocsékabbak közül való, de azért élni akartam. Élni akartam, és tudtam, hogy képtelen leszek méltósággal fogadni a kivégzést. Le fogok térdelni a hóhér vagy a kivégzőosztag elé, és a fiatalságomra hivatkozom, elmesélem, hány meg hány órát töltöttem a háztetőn a bombákra várva, hány barikádot segítettem felépíteni, hány árkot ástam ki. Persze mind ezt csináltuk, mindnyájan az ügyet szolgáltuk, de én Pityer igaz, hű fia vagyok, nem érdemlek halált. Mert mit vétettem? Megittuk egy halott német konyakját - ezért akartok kinyírni? Durva kenderkötelet tekerni vékony nyakam köré, és örökre lezárni vele az agyamat, csak mert megfújtam egy kést? Ne csináld már, elvtárs. Nem tartom magamat nagy embernek, de ennél azért jobbat érdemlek.

Az őrök levezettek bennünket egy kő lépcsősoron, amelyet bakancssarkak százezrei koptattak simára. A vasrács mögött, a lépcső alján, egy vénember ült, nyakán kétszer körbecsavart vastag, szürke sállal. Fogatlan szájával ránk vigyorgott, és kinyitotta a kaput. Egy pillanat, és már ki is léptünk a súlyos faajtón a napfénybe, épen és elevenen, magunk mögött hagyva a Kereszteket.

Kolját nem hatotta meg a kegyelem, lehajolt, összebilincselt kezével felmarkolt egy csomó tiszta havat, és nyalogatni kezdte. Megirigyeltem tőle a manőver pofátlanságát, hát még a hideg víz várható ízét a nyelvemen. De nem mertem utánozni, mert nem akartam magamra haragítani az őröket. Megmenekülésünk érthetetlen tévedésnek tűnt, s úgy rémlett, ha bármi rosszat teszek, már hajítanak is vissza a Keresztekbe.

Az őrök egy GAZ-hoz tereltek bennünket, motorja dohogott, kipufogói piszkos füstöt eregettek, az elöl ülő két katona nulla kíváncsisággal nézett bennünket, prémsapkájuk mélyen a homlokukba húzva.

Kolja a parancsot meg se várva beugrott a hátsó ülésre.

- Uraim, az operába!

Az őrök, akiknek a színvonalát tényleg erodálhatta a Keresztekben töltött sok esztendő, nagyot röhögtek. A katonák nem. Az egyik hátrafordult, és végigmérte Kolját.

- Még egy szó, és eltöröm a kurva karodat. Ha rajtam múlna, már rég golyót kaptál volna a fejedbe. Kibaszott dezertőr. Hé, te - ez nekem szólt -, szállj be!

Kolja már nyitotta is a száját, és én tudtam, hogy mindjárt erőszakra kerül sor; a katona nem látszott blöffölő fajtának, Kolja pedig nyilvánvalóan képtelen volt komolyan venni egy fenyegetést.

- Nem vagyok dezertőr - tiltakozott. Összebilincselt kézzel is sikerült feltűrnie a köpönyege bal ujját, a katonai pulóvere bal ujját meg az alatta levő két ing bal ujját, és odanyújtotta a karját az elöl ülő katonának. - Ha el akarod törni a karomat, tessék, de akkor se vagyok dezertőr.

Egy hosszú pillanatig senki sem szólt; Kolja a katonára meredt, a katona farkasszemet nézett vele, mi többiek meg csak bámultunk és vártunk, lenyűgözött bennünket ez az akaratpárbaj, és kíváncsiak voltunk, ki fog győzni. Végül a katona ismerte be vereségét azzal, hogy elfordult Koljától, és rám förmedt.

- Szállj már be, te kis hülye picsa!

Az őrök elvigyorodtak. Mégiscsak megvolt hát az aznap reggeli szórakozásuk. Semmi kínzás, fogkitépés, körömleráncigálás az üvöltő ember ujjairól, viszont végignézhették, amint én, a kis hülye picsa rémülten bemászok a hátsó ülésre Kolja mellé.

A katona szélsebesen hajtott, fütyülve a jégfoltokra az úton. A befagyott Néva partján repesztettünk. Felgyűrtem a galléromat, hogy védjem az arcom a szél ellen, amely besüvített a vászontető alatt. Kolját egyáltalán nem zavarta a hideg. A Keresztelő Szent János templomának tornyát nézte a vízen túl, és nem szólt semmit.

Ráfordultunk a Kamennoosztrovszkij hídra - a régi acélíveket zúzmara borította, a lámpaoszlopokról jégszakáll lógott -, be a Kamennij-szigetre, csak egy hatalmas bombatölcsér körül lassítottunk, végig egy hosszú behajtón, amelyet citrusfacsonkok szegélyeztek, aztán lefékeztünk egy bámulatos, fehér oszlopcsarnokos fapalota előtt. Kolja szemügyre vette az épületet.

- Itt éltek a Dolgorukovok - mondta, miközben kiszálltunk az autóból. - Gondolom, egyiktek se hallott még a Dolgorukovokról.

- Egy rakás arisztokrata, akiknek kitekerték a nyakát - felelte az egyik katona, és intett a puskája csövével, hogy induljunk a bejárat felé.

- Néhányukét igen - mondta Kolja. - Mások meg császárokkal háltak.

Napvilágnál Kolja úgy festett, mintha egy propagandaplakátról lépett volna le, amelyekkel tele volt ragasztva a város: hősi arcél, erős áll, egyenes orr, homlokába hulló szőke haj. Igen jóképű dezertőr volt.

A katonák felkísértek bennünket a verandára, ahol másfél méter magasra púpozott homokzsákok alkottak géppuskafészket. A fegyver mellett két katona adogatott egymásnak egy szál cigarettát. Kolja beleszippantott a levegőbe, és vágyakozva nézte a kézzel sodort staubot.

- Valódi dohány - mondta, mielőtt kísérőink belökték az ajtót, és betereltek bennünket.

Sohasem voltam még palotában, csak regényekben olvastam róluk: tánc a parkettán, az inas ezüsttálból meri a levest, a zord atya könyvekkel teli dolgozószobájában óva inti síró leányát a jobbágyfiútól. A régi Dolgorukov-ház pompás látványt nyújtott kívülről, belül azonban már látogatást tett a forradalom. A márványpadlón ezernyi sáros csizmanyom, hónapok óta nem moshatták föl. A füstös tapéta sok helyütt levált a lambériáról. Semmi sem maradt a régi bútorokból, az olajfestményekből és kínai vázákból, amelyek a falakat boríthatták, és tíkfa polcokon állhattak.

Egyenruhás tisztek tucatjai siettek egyik szobából a másikba, loholtak fel az íves kétszárnyú lépcsőn, amelynek sehol se volt korlátja, nyilván hetekkel azelőtt eltüzelték. Az egyenruhák nem a Vörös Hadseregé voltak. Kolja észrevette, hogy nézem őket.

- NKVD. Lehet, hogy azt hiszik, kémek vagyunk.

Magamtól is tudtam, hogy NKVD-sek. Kisgyerekkorom óta ismertem ezt az uniformist, meg a kék-vörös simléderes sapkát, a Tokarevet a pisztolytáskában. Megtanultam rettegni a Kirov előtt álló Packardoktól, a „fekete hollóktól", amint arra vártak, hogy valami szerencsétlen polgártársat elhurcoljanak az otthonából. Legalább tizenöt embert tartóztatott le az NKVD az épületben, amíg ott laktam. Néha azok, akiket elvittek, pár hét múlva hazajöttek, a fejük le volt borotválva, arcuk fakó és élettelen, és kerülték a tekintetemet a lépcsőházban, miközben felbaktattak a lakásukba. Ezek a megtört férfiak, akik visszatértek, pontosan tudták, micsoda ritka szerencséjük van, mégse látszottak örülni a megmenekülésüknek. Tudták, hogy apámmal mi történt, és képtelenek voltak a szemembe nézni.

A katonák addig lökdöstek bennünket, míg egy napozóterembe nem értünk a ház végében, ahonnan a magas franciaablakokból kilátás nyílt a Névára meg a sivár, zömök bérházakra a viborgi városrészben, a folyó túlsó oldalán. A napozóterem közepén, egy egyszerű faasztalnál egy öregember ült. A füle és a válla közé szorította a telefonkagylót, s miközben belehallgatott, egy jegyzettömbre firkált.

Felpillantott ránk, ahogy megálltunk a küszöbön. Vastag nyakával, szétnyomott orrával bokszolónak látszott. Táskás szeme alatt éppen olyan mélyek voltak az árnyékok, mint a homlokán a barázdák. Szürke haja tüskésre volt nyírva. Legalább ötvenéves lehetett, de lerítt róla, hogy mindannyiunkat bele tudna verni a padlóba, még az egyenruhája se gyűrődne össze tőle. Zubbonya gallérján három fémcsillag fénylett. Nem tudtam, mit jelezhetnek pontosan, de a többieknek a palotában messze nem volt ennyi.

Odább lökte a jegyzettömböt, és ekkor észrevettem, hogy egyáltalán nem feljegyzéseket készített, hanem csak X-eket húzkodott, tele volt velük a lap. Ettől valamiért még jobban megijedtem, mint az uniformisától meg a bunyósarcától. Egy olyan embert, aki csöcsöket vagy kutyákat rajzol, még csak megértettem volna. De aki mást se húzkod, mint X-eket?

Figyelt bennünket, Kolját meg engem, és én tudtam, hogy mérlegre tesz, a bűneinket latolgatja, és mindjárt meghozza magában a halálos ítéletet, miközben a vezetéken érkező hangot hallgatja.

- Rendben - mondta. - Délre végezzenek velük. Egytől egyig, kivétel nélkül.

Letette a kagylót, és ránk mosolygott, és ez a mosoly éppúgy nem illett az arcához, mint az egész ember meg a dísztelen faasztala az ódon nemesi ház gyönyörű napozóterméhez. Az ezredes (eddigre már feltételeztem, hogy ő az az ezredes, akit a katonák emlegettek tegnap este) nagyon melegen tudott mosolyogni, a fogsora meglepően fehér volt, és brutális arca egy pillanat alatt váltott át fenyegetőből vendégszeretőbe.

- A dezertőr meg a fosztogató! Jöjjenek, jöjjenek csak közelebb, semmi szükség a bilincsekre. Nem hiszem, hogy ezek a fiúk bajt csinálnának. - Intett a katonáknak, akik kelletlenül előhúzták a kulcsokat, és levették rólunk a bilincset.

- Én nem vagyok dezertőr - mondta Kolja.

- Nem? Kifelé! - parancsolt rá az ezredes a katonákra, oda se nézve. A katonák engedelmeskedtek, magunkra hagyva bennünket az ezredessel. Az ezredes felállt, és felénk indult, pisztolytáskája a csípőjét csapkodta. Kolja kihúzta magát, vigyázzba állt a feljebbvalója előtt, én meg, mi mást csinálhattam volna, utánoztam. Az ezredes olyan közel jött, hogy ütött-vert képe már majdnem Kolja arcához ért.

- Szóval nem vagy dezertőr, az egységed mégis azt jelentette, hogy megszöktél, az őrjárat pedig negyven kilométerre kapott el onnan, ahol lenned kellett volna.

- Ennek igen egyszerű a magyarázata.

- Te meg - folytatta az ezredes felém fordulva. - Egy német ejtőernyős lepottyan a házatok elé, mégsem értesíted a hatóságot. Megszeded magad a város kárára. Ennek is van egy igen egyszerű magyarázata?

Szomjas voltam. Olyannyira kiszáradt a szám, hogy pikkelyesnek éreztem, mint valami gyíkbőrt, és apró fénypöttyök úsztak a szemem előtt.

- Na?

- Sajnálom - böktem ki.

- Sajnálod? - Egy pillanatig rám meredt, aztán elnevette magát. - Ja, ha sajnálod, akkor minden rendben van, semmi baj. Ez a legfontosabb. Idehallgass, kölyök, tudod-e, hány embert végeztem én ki? Nem úgy értem, hogy hányra adtam parancsot, hanem hogy személyesen, ezzel a Tokarevvel. - A pisztolytáskájára csapott. - Megsaccolod? Nem? Jobb is, mert én se tudom. Már rég nem számolom. Pedig az a fajta vagyok, aki szeret mindent tudni. Számon tartom a dolgokat. Pontosan tudom, hány nőt basztam meg életemben, és nem keveset, nekem elhiheted. Te jóképű legény vagy - fordult vissza Kolja felé -, de nyugodj meg, sohasem fogsz utolérni, még ha száz évig élsz is, ami pillanatnyilag igencsak kétséges.

Koljára néztem, várva, hogy megint mond valami hülyeséget, és mindkettőnket kinyírat, de Koljának ez egyszer elállt a szava.

- Azt, hogy sajnálom, a tanító bácsinak mondjuk, ha eltörtük a krétát - folytatta az ezredes. - Fosztogatók és dezertőrök szájába nem való.

- Azt gondoltuk, hátha lesz nála egy kis ennivaló.

Az ezredes egy hosszú másodpercig rám meredt.

- És volt?

- Csak konyak. Vagy pálinka, vagy snapsz.

- Naponta tucatnyi embert lövünk főbe, amiért élelmiszerjegyet hamisítanak. És tudod, mit mondanak, mielőtt golyót röpítünk a fejükbe? Hogy éhesek voltak. Hát persze hogy éhesek voltak! Mindenki éhezik. De a tolvajokat akkor is agyonlőjük.

- Nem orosztól loptam.

- Állami tulajdont loptál. Elemeltél valamit a hulláról?

Haboztam, amíg mertem.

- Egy kést.

- Á! Egy becsületes tolvaj.

Letérdeltem, kicsatoltam a tok szíját, és átadtam a kést az ezredesnek. Csak nézte a német bőrmunkát.

- Ez egész éjjel nálad volt? Nem motoztak meg? - Halkan szentségelt, mint aki rég belefáradt már a mások töketlenségébe. - Nem csoda, hogy vesztésre állunk. - Kihúzta a kést, és szemügyre vette a pengét. - Vér és becsület. Hah! Az isten bassza seggbe a sok kurafiját! Értesz hozzá?

- Mihez?

- A késhez. A vágás - mondta, belesuhintva a levegőbe az acélpengével - jobb, mint a szúrás. Nehezebb kivédeni. A torokra kell menni, vagy a szemre, a hasra. A comb is jó, a combban nagy erek vannak. - Energikusan demonstrálta az okítást. - És sohase állj le - mondta közelebb táncolva, kezében villogott az acél -, sohase hagyd abba, mozogjon a kés, szorítsd defenzívába.

Visszadugta a pengét a tokba, és odadobta.

- Tartsd meg. Szükséged lesz rá.

Koljára bámultam, aki vállat vont. Ez az egész olyan furcsa volt, hogy semmi értelme se lett volna az agyunkat gyötörni, megpróbálni kibogozni, mi is a helyzet. Letérdeltem, és visszacsatoltam a kést a bokámra.

Az ezredes közben odament a franciaablakhoz, és a befagyott Névát nézte, amelyen a tegnapi havat kergette a szél.

- Az a költő az apád volt.

- Igen - vallottam be, miközben felegyenesedtem, és az ezredes tarkójára meredtem. A családon kívül négy éve senki sem emlegette az apámat. Úgy, ahogy mondom. Egy szóval sem.

- Tudott írni. Ami történt…szerencsétlen ügy.

Mit mondhattam volna erre? A bakancsomat néztem, és tudtam, hogy Kolja engem fürkész a szeme sarkából, és azon töpreng, vajon melyik szerencsétlen költő nemzett.

- Ma még semmit sem ettetek - mondta az ezredes; nem kérdés volt. - Mit szólnátok egy kis fekete teához és pirítóshoz? Talán hallevest is keríthetünk. Borja!

Segédtiszt lépett be, füle mögött ceruzával.

- Keríts valami reggelit ezeknek a fiúknak.

Borja biccentett, és épp olyan gyorsan tűnt el, ahogyan felbukkant.

Halleves. Nyár óta nem ettem hallevest. A gondolat is vad volt és egzotikus, mint pucér lányok egy óceáni szigeten.

- Gyertek utánam - mondta az ezredes. Kinyitotta a franciaablakot, és kilépett a hidegbe. Kolja és én követtük egy kavicsos ösvényen, amely a fagytól letarolt kerten át a folyóparthoz vezetett.

Egy rókabundás lány korcsolyázott a Néván. Átlagos teleken lányok százai korcsolyáznak ott hétvégi délutánokon, de ez nem átlagos tél volt. A jég már hetekkel azelőtt vastagra hízott, de kinek volt ereje nyolcasokat leírni rajta? Kolja és én csak álltunk a part keményre fagyott sarán, és úgy bámultuk a lányt, mintha egy majom pörögne előttünk egykerekű biciklin. Egész nevetségesen szép volt, fekete haja középen elvála