Főkép

Standish Treadwell diszlexiás. Tizenöt éves létére nem igazán megy neki se az írás, se az olvasás. Ráadásul felemás színű a szeme. De Standish nem hülye. Viszont tisztátalannak számít abban a diktatúrában, melyben él. Akármikor kitörölhetik az élők sorából. Selejt, a Hetedik Zóna lakója, ahonnan senki nem jut ki élve, ahova azok kerülnek, akik bármi olyat tettek, ami az Anyaföld vezetőinek és pribékjeinek nem tetszik.

 

Standish szülei is eltűntek. A nagypapájával él, az iskolában sokat kínozzák. Végül mégis kerül egy barátja, egy igazi, akivel megoszthatja ábrándjait. Mert Standish-nek nagyon erős a képzelete, és kitalált magának egy Juniper nevű bolygót, ahol olyan az élet, mint az ’50-es évek amerikai reklámjaiban.

 

Standish története 1956-ban zajlik, amikor az Anyaföld űrhajót indít a Hold meghódítására. És Standish és barátja, Hector, rátalálnak valami nagy titokra, ami mindkettejük és még meglévő szeretteik életét is veszélybe sodorja. Mindezt száz rövid, rendkívül feszes fejezetben tárja elénk Sally Gardner, s mellé még egy, a lapszéleken képekben elmesélt, nem kevésbé kemény sztorit is kapunk, legyekről és egy patkányról…

 

Ha alternatív történelem is, vajon van-e eleme, ami még nem történt meg ilyen vagy olyan formában? A Sztálin vezette Szovjetunió, a hitleri Németország – vagy épp az ’50-es évekbeli Amerikai Egyesült Államok, hiszen a valóságban ők jutottak el először a Holdra, ha eljutottak egyáltalán. Ha disztópia, megírta már Orwell (1984), Bradbury (Fahrenheit 451), Philip K. Dick (megannyi művében), vagy akár Huxley is (Szép új világ), bár az másfajta diktatúráról szól, arról, ami épp zajlik a mi nyugati világunkban. Még ifjúsági regények is születtek, amikhez tudom kapcsolni Sally Gardner regényét, például David Almond, Siobhan Dowd, Meg Rosoff egy-egy írásához vagy annak hangulatához (az sem véletlen, hogy épp Rosoff méltató szavait idézik a könyv hátlapján). Mégis kell ez a könyv, kell, hogy valaki újra elmesélje, milyen borzalmakra képes az emberiség. Akkor is ez a véleményem, ha amúgy nehéz hinni a könyvek meg egyéb művészi alkotások átütő világjobbító erejében. Legalábbis a hosszútávúban. Meg lehet nézni, mi lett a hippikből, a Woodstock-nemzedékből, hányan harcolnak közülük ma is a békéért. Ugyanakkor az általuk beindított békemozgalmaknak elvitathatatlan a szerepe a vietnámi háború kapcsán. Azok azért sokat változtattak a történelem menetén, ha nem is eleget…

 

Persze a regény önmagában a témája miatt nem lenne jó. Ami miatt igazán jó, az az írónő érdeme (és Pék Zoltán fordítót is dicséret illeti). Standish stílusa minimalista, mérsékelten szókimondó (csúnyán akkor beszél, ha valami annyira szörnyű, hogy másként már nem is lehet róla szólni), az elején még Salinger Zabhegyezője is eszembe jutott, de ez épp annyira tévútra vinne, mint ha az épp divatos a-főhősnek-van-valami-mentális-betegsége típusú regények, vagy akár a menő disztópiák közé sorolnánk. Standish nem menő. És nem hülye.

 

De ez a könyv nagyon kemény és súlyos. Nem tudom, 14-15 éves kor alatt kell-e bárkinek olvasnia. Annyi nyomorúság, gyász és szörnyűség van benne. Ugyanakkor valami egészen döbbenetes és gyönyörű, ahogy barátságról és képzeletről mesél. Ebben Meg Rosoffhoz hasonlóan bátor és őszinte, és pont emiatt gondolom úgy, hogy talán mégsem csak megrázó, de valahogy felvillanyozó élmény is lehet a célközönségnek. Meg bárkinek. Arról, hogy az emberben mélyen, illetve ember és ember között lehetnek olyan erők, amelyek valahogy jobbá teszik a világot. Akár ha csak egyetlen pillanatra is…