Beleolvasó - Matthew Quick: Napos oldal

Fülszöveg:

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre bíztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!

 A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

 

Részlet a regényből:

Végtelen számú napom van a Nikkivel való elkerülhetetlen találkozásig

 

Fel se kell néznem ahhoz, hogy tudjam, Anya jött megint meglepetés látogatásra. Nyaranta a lábán mindig rózsaszínűek a körmök, és a virágmintás bőrszandálját is felismertem, mert azt akkor vette, amikor legutoljára kimenőt intézett nekem a borús helyről, és elvitt a helyi plázába.

Anya most is az udvaron talált rám, felügyelet nélkül, ahogy fürdőköntösbe bújva gyúrok; mosolygok, mert tudom, hogy azonnal leüvölti dr. Timbers fejét, mert hát minek tartanak itt bezárva, ha egész nap a kutya se figyel rám.

— Mire ez a rengeteg fekvőtámasz? — kérdezi Anya, amikor nekikezdek a második százas sorozatnak, anélkül, hogy egy szót is szólnék hozzá.

— Nikki... az... izmos... férfitestet... szereti — felelem, a szavakat fekvőtámaszonként préselve ki magamból, és közben érzem a számba csorgó izzadság sós ízét.

Az augusztusi köd sűrű, tökéletes a zsírégetéshez.

Anya úgy egy percig csak figyel, majd egy olyan kérdést szegez nekem, amitől ledöbbenek.

— Lenne kedved ma hazajönni? — mondja remegő hangon.

Azonnal félbehagyom a fekvőtámaszozást, hogy felnézzek rá, és

bár kicsit hunyorognom kell a vakító déli nap miatt, rögtön látom rajta, hogy komolyan beszél, ugyanis aggodalom ül ki az arcára, mintha éppen valami nagy hibát követne el, és Anya arcára olyankor ül ki aggodalom, amikor úgy is gondolja, amit mond, és nem csak beszél bele órák hosszat a vakvilágba, amit meg akkor tesz, amikor éppen nem ideges és nem fél.

— Ha megfogadod, hogy nem kezded újra Nikkit keresni — teszi még hozzá —, akkor végre kijöhetsz innen, és addig lakhatsz velem meg az apáddal, amíg nem találunk neked valami munkát és önál­ló lakást.

Folytatom a fekvőtámaszokat, és közben egy fényes, fekete han­gyára összpontosítok, amelyik közvetlenül az orrom alatt araszol egy fűszálon, de közben a perifériás látásommal azt is észlelem, ahogy az izzadság az arcomról a földre csöpög.

— Pat, csak annyit mondj, hogy hazajössz, és én majd főzök rád, és találkozhatsz a régi barátaiddal, és végre élheted tovább az élete­det. Kérlek! Fontos, hogy te is akard. Ha csak a kedvemért is, Pat. Kérlek!

Fekvőtámasz dupla sebességgel, majd szétrobbanó mellizmok, erősödő fájdalom, forróság, izzadság, átöltözés.

Nem akarok a borús helyen maradni, ahol senki sem hisz a napos oldalban vagy a szerelemben vagy a hepiendben, és ahol az az álta­lános vélekedés, hogy Nikkinek nem fog tetszeni az új külsőm, sőt látni sem akar majd, amikor a különidő véget ér. Ugyanakkor persze attól is félek, hogy a régi életem szereplői nem lesznek olyan lelke­sek, mint amilyen én próbálok éppen lenni.

De akárhogy is, tudom, ha szeretnék még valaha is tiszta fejjel gondolkodni, a lehető legtávolabb kell kerülnöm a lehangoló orvo­soktól és a bányarém nővérektől, akik fáradhatatlanul hozzák papír­poharakban a tablettákat, és mivel Anyát sokkal könnyebb átejteni, mint az egészségügyi dolgozókat, talpra ugrom, majd miután visszanyerem az egyensúlyom, azt mondom:

— Hazajövök veled és hozzátok költözöm, amíg a különidő vé­get nem ér.

Miközben Anya a hivatalos papírokat írja alá, én még egyszer utoljára lezuhanyozom a szobámban, majd berámolom a sporttás­kámba a ruháimat és Nikki bekeretezett képét. Ezután elköszönök a szobatársamtól, Jackie-től, aki pont ugyanúgy bámul rám a fek­helyéről, ahogy mindig, és közben a nyál úgy csurog le az álláról, mintha szűrt méz lenne. Szegény Jackie a foltokban kopaszodó ha­jával, fura formájú fejével és petyhüdt testével. Miféle nő tudná őt szeretni?

Az egyik szemével pislog egyet, amit betudok annak, hogy jó utat és sok sikert kíván, ezért én mindkét szememmel pislogok viszonzá­sul, ami azt jelenti, neked meg duplán sok sikert, Jackie, amit sze­rintem megért, mert nyög egyet, és a vállát a füléhez emelgeti, amit olyankor csinál, amikor felfogja, amit mondanak neki.

A többi barátom zenés relaxációs foglalkozáson van, amire én nem járok, mert a könnyű jazz néha feldühít. Arra gondolok, hogy talán elköszönhetnék azoktól, akik mellettem álltak, amíg be vol­tam ide zárva, ezért belesek a zeneszoba ablakán. Látom, hogy a fiúk jógaülésben ülnek a lila jógaszőnyegeken, a könyökük a térdükre támaszkodik, összetett tenyerük az arcuk előtt, a szemük csukva.

Szerencsére az ablaküveg hangszigetelt, ezért a könnyű jazz nem szűrődik ki. A barátaim nagyon nyugodtnak tűnnek — békésnek —, ezért úgy döntök, nem zavarom meg a foglalkozást. Amúgy is utá­lom a búcsúzkodást.

Dr. Timbers is ott vár rám fehér köpenyében, amikor kiérek Anyához a recepcióra, ahol három pálmafa magasodik a kanapék és a fotelok között, mintha a borús hely nem is Baltimore-ban, hanem, mondjuk, Orlandóban lenne.

— Élvezze az életét! — mondja a doktor, miközben a szokásos hig­gadt nézésével végigmér, majd megrázza a kezem.

— Fogom, amint a különidő véget ér — válaszolom neki, amire úgy elkerekedik a szeme, mintha azt mondtam volna, hogy lemészáro­lom a feleségét, Natalie-t és a három szőke hajú kislányát, Kristent, Jennyt és Beckyt, mert ennyire durván nem hisz a napos oldalban, és ennyire mindene, hogy fáradhatatlanul az apátiát és a negativitást és a pesszimizmust sulykolja mindenkibe.

De biztos akarok lenni abban, hogy felfogja: velem kudarcot val­lott, engem nem sikerült megfertőznie lehangoló életfilozófiájával, mert én igenis nagy várakozásokkal tekintek a különidő vége elé.

— Képzeljen el száguldás közben! — mondom dr. Timbersnek, el­sütve azt a mondatot, amit Danny, az egyetlen fekete bőrű bará­tom osztott meg velem a borús helyen, és amit ő szeretett volna dr. Timbersnek elsütni, amikor szabadul. Egy kicsit zavar, hogy ellop­tam Danny lelépő szövegét, viszont elérte a kívánt hatást, amit on­nan tudok, hogy dr. Timbers úgy hunyorít, mintha gyomorszájon vágtam volna.

Miközben elhagyjuk Maryland, majd Delaware államokat és útközben a rengeteg gyorséttermet és plázát, Anya elmagyarázza, hogy dr. Timbers nem akart kiengedni a borús helyről, de néhány ügyvéd és a barátnője pszichiátere — aki az én új pszichiáterem lesz — segítségével sikerült az ügyben ítéletet hozó bírót meggyőznie ar­ról, hogy képes a gondomat viselni otthon, úgyhogy megköszönöm neki, amit értem tett.

A New Jersey államba átvezető Delaware Memorial hídon rám néz és megkérdezi, meg akarok-e gyógyulni.

— Ugye, meg akarsz gyógyulni, Pat? Ugye, meg?

Bólintok, és azt felelem:

— Igen.

És máris New Jerseyben vagyunk, és a 295-ös úton száguldunk északnak.

Amikor a Haddon Avenue-n megyünk, Collingswood — szülővá­rosom — belvárosa felé haladva, látom, hogy a főutca teljesen átala­kult. Annyi sok új üzlet és elegáns étterem sorakozik egymás után, annyi sok jól öltözött ismeretlen sétál az utcán, hogy elbizonytala­nodom, vajon tényleg itt laktam-e. Idegesség tör rám, és fulladni kezdek. Ez néha előfordul velem.

Anya megkérdezi, mi a baj, és amikor elmondom neki, újra biz­tosít arról, hogy dr. Patel, az új pszichiáterem, egykettőre rendbe tesz majd.

Amikor hazaérünk, az első utam rögtön a pincébe vezet, és mint­ha karácsony lenne. Ott találom az Anya által már annyiszor beígért fekvenyomópadot, és kaptam mellé súlyzótartó állványt, szobake­rékpárt, kézi súlyzókat és egy Hasmester 6000-et, amit eddig csu­pán éjszakai reklámokból ismertem, és csak sóvároghattam utána a borús helyen töltött idő alatt.

— Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! — mondom Anyának, majd átölelem, felemelem és körbefordulok vele.

Amikor leteszem, elmosolyodik, és azt mondja:

— Isten hozott itthon, Pat!

Azonnal bele is vetem magam a testedzésbe: felváltva jön a fek­ve nyomás, a kézi súlyzózás, a felülés a Hasmester 6000-en, a láb­emelés, a guggolás, a több órányi biciklizés, a hidratáló kúra (napi 15 liter víz az adagom, végtelen sok hörpintés egy minipohárból az intenzív hidratáció érdekében), és a végén az írás, ugyanis le szok­tam jegyezni a nap eseményeit, most is épp azt teszem, hogy Nikki majd olvashasson az életemről, és pontosan tudja, mi történt velem a különidő kezdete óta. (A borús helyen a gyógyszeres kezelés mi­att a memóriám kezdett kihagyni, ezért határoztam el, hogy min­dent leírok, amit majd a különidő véget értével el akarok mondani Nikkinek, hogy tudja, mi volt velem ez idő alatt. Csakhogy az or­vosok a borús helyen minden ott írt dolgot elkoboztak, amikor ki­engedtek, ezért most az egészet elölről kellett kezdenem.)

Amikor nagy sokára feljövök a pincéből, észreveszem, hogy a Nikkivel készült közös képeim eltűntek a falról és a kandallópár­kányról.

Megkérdezem Anyát, hová lettek, amire azt feleli, hogy pár héttel a hazajövetelem előtt betörtek, és ellopták a képeket. Ezután azt fir­tatom, hogy egy besurranó tolvajnak vajon mi szüksége a Nikkivel készült közös képeimre, amire az a válasz, hogy Anya minden fény­képet nagyon drága keretbe tesz.

— És a betörő miért nem lopta el a többi családi képet is? — fag­gatom tovább. Anya azt feleli, hogy a betörő ellopta az összes drága keretet, de a családi képeknek megvolt a negatívja, így azokat pó­tolni tudta. — És a Nikkivel készült közös képeimet miért nem pó­toltad? — kérdezem. Erre meg azt mondja, hogy a Nikkivel készült közös képeimnek nincs meg a negatívja, mert Nikki szülei fizették az esküvői fotókat, és ő csak a kidolgozott képeket kapta meg a neki tetsző fényképekből. A nem esküvői képeket pedig Nikkitől kapta, de jelenleg nem tartjuk a kapcsolatot se Nikkivel, se a családjával, mert különidő van.

Annyit még megjegyzek, hogy ha a betörő visszajönne, akkor el­törném a térdét, majd addig ütném, amíg mozog, amire azt feleli:

— Azt el is hiszem.

Apámmal egy szót sem váltok a hazatérésem utáni első héten, ami nem annyira különös, mert folyton dolgozik, ő a Big Foods éttermek regionális igazgatója New Jersey déli felén. Amikor pe­dig véletlenül nem a munkahelyén van, bevonul a dolgozószobá­jába, és zárt ajtók mögött történelmi regényeket olvas, főleg a pol­gárháborúban játszódókat. Anya szerint kell neki egy kis idő, mire megszokja, hogy újra itthon vagyok, amit én boldogan megadok neki, főleg, hogy igazából kicsit félek a vele való beszélgetésektől. Emlékszem, akkor is hogy üvöltött velem, amikor egyetlenegyszer meglátogatott a borús helyen. Borzasztó dolgokat vágott a fejem­hez Nikkivel és úgy általában a napos oldallal kapcsolatban. Persze összefutunk párszor a lakásban, de rám se néz, amikor elmegy mel­lettem.

Nikki imád olvasni, és mivel mindig szerette volna, ha én is ol­vasok, most rászánom magam, nem utolsósorban azért, hogy be tudjak majd kapcsolódni a vacsorabeszélgetésekbe, amelyeken a múltban mindig némán hallgattam. A beszélgetésekbe, amelyeken Nikki és bölcsész barátai vesznek részt, akik egytől egyig tanárok, és akik szerint analfabéta bunkó vagyok, ahogy azt Nikki egyik barát­ja rendszerint a képembe is vágja, amikor én őt az alacsony terme­tével zrikálom.

— Én legalább nem vagyok analfabéta bunkó — mondja nekem ilyenkor Phillip, és Nikki majd megszakad a nevetéstől.

Anya be van iratkozva a könyvtárba, ezért ő kölcsönzi nekem az olvasnivalót most, hogy otthon vagyok, és azt olvashatok, amit csak akarok, anélkül, hogy azt előtte jóvá kellene hagyatnom dr. Tim-bersszel, aki mellesleg egy fasiszta, ha könyvekről van szó. Az első könyv A nagy Gatsby, amit három este alatt be is fejezek.

Legjobban a bevezető tanulmány tetszik, amely szerint a regény főleg az időről szól, és arról, hogy azt pénzért nem lehet visszavásárolni, és én pontosan így érzek a testemmel és tornagyakorlataimmal kapcsolatban, ugyanakkor azt is érzem, hogy még végtelen számú napom van a Nikkivel való elkerülhetetlen találkozásig.

Amikor elolvastam a regényt — ami arról szól, hogy Gatsby menynyire szereti Daisyt, de akármit is tesz, nem lehet vele —, legszívesebben széttéptem volna a könyvet, és felhívtam volna Fitzgeraldot, hogy elmondjam neki, milyen nagy bakot lőtt a regényével, pedig tudom, hogy Fitzgerald valószínűleg már halott. Mikor azt olvassa az ember, hogy Gatsbyt meggyilkolják az úszómedencében, amikor azon a nyáron először szánja rá magát, hogy elmenjen úszni, és Daisy még csak el sem megy a temetésére, meg hogy Nick és Jordan útjai elválnak, Daisy pedig végül a rasszista Tommal marad együtt, akinek a szexéhsége okozza egy ártatlan lány halálát, világosan látszik, hogy Fitzgeraldot biztosan nem érdekli, hová süt a nap, mert a könyvének a végén senki sem jut el a napos oldalra, nekem elhiheted.

Azért megértem, hogy Nikki kedveli ezt a regényt, mert nagyon jól van megírva. De a könyv iránti rajongása egyben aggodalommal is tölt el, mert ez alapján ő sem igazán hisz a napos oldalban, ugyanis szerinte A nagy Gatsby minden idők legjobb amerikai regénye, annak ellenére, hogy olyan szomorú a vége. Na, de mindegy, a lényeg, hogy Nikki nagyon büszke lesz rám, amikor elmesélem neki, hogy végre elolvastam a kedvenc könyvét. Tartogatok számára még egy meglepetést: el fogom olvasni az összes könyvet, ami az amerikai irodalom órájának kötelező olvasmánylistáján szerepel, hogy még büszkébb lehessen rám, és hogy ezzel is mutassam, mennyire odafi­gyelek arra, amit szeret, és mennyi mindent megteszek, hogy meg­mentsem a házasságunkat. Főleg, hogy így majd én is be tudok kap­csolódni a fellengzős bölcsész barátaival folytatott beszélgetésekbe, olyan mondatokat elejtve, hogy „Harmincéves vagyok. Öt eszten­dővel vagyok idősebb annál, hogy hazudjak önmagamnak, s aztán ezt becsületnek nevezzem", amit eredetileg Nick mond Fitzgerald híres regényének a vége felé, de akár én is mondhatnám, mert én is harmincéves vagyok, szóval az én számból nagyon bölcsen hangzik majd. Valószínűleg úgy lesz, hogy vacsora közben csevegünk, és az idézet hallatán Nikki elmosolyodik és elneveti magát, annyira meg­lepődik, hogy tényleg elolvastam A nagy Gatsbyt. Legalábbis ez a ter­vem, vagyis az, hogy majd nagyon lazán adom elő, amikor a legke­vésbé számít arra, hogy „osztom az észt" —, hogy ismét fekete bőrű barátom, Danny szavaival éljek.

Istenem, már alig várom!

 

A Kiadó engedélyével.