Főkép Még azt hazudják, nem illik, a tánc a magyarnak. Pedig illik bizony! Mert ha a legtágabb értelemben vesszük, ritmikus és harmonikus ide-oda mozgásként tekintünk rá, amely fűszerezi és kiszínezi hétköznapi cselekedeteinket, hovatovább egész életünket, akkor tánc a napi betevőért folytatott végeláthatatlan küzdelem; a kártyaasztalok mellett folyó adok-kapok jellegű csatározás; a vérszomjas farkasok elleni kilátástalan élethalálharc; a női szoknyák és blúzok megbontására irányuló, avítt berögződések mentén építkező könyörtelen erőlködés; vagy éppen a fogadott fiú emberré nevelését hajszoló erkölcsi és tudásbeli ismeretek átültetésének viadala. Tánc minden, és egyben küszködés minden perce az életnek. Ám mindig voltak, vannak és lesznek köztünk olyanok is, akik mesterségükben képesek felülemelkedni a küzdelem, csatározás, harc, erőlködés, viadal lélekszorító, szívkiszipolyozó megpróbáltatásain, hogy számukra egyedül csak a tánc maradjon. Tánc a betűkkel a papíron, a belőlük összeálló szavak ritmusos egymásba kapaszkodása, azok tartalomközösséget alkotó várfalakká egyesülése, amelyek aztán bekezdések falvaival, fejezetek vármegyéivel, és történeti (ország)részek egymásmellettiségeivel építenek ki megdönthetetlen birodalmat. Ezek a táncosok, akiknek ujjai közül küszködés nélkül bújik elő a szöveg, valóban mentesek mindenfajta erőlködéstől. Szerencsére vannak jó páran, és Urbánszki László is vitathatatlanul közéjük tartozik.
 
Az 1954-ben, Alberttelepen született Urbánszki László ereiben természetközeli vér csörgedezik, hiszen saját elmondása szerint volt dunai hajós és batikoló, jelenleg pedig – az írás mellett természetesen – faművesként dolgozik. Művészete a „magyar”, „történelem” és „széppróza” determináló koordinátái mentén épül fel, írói témájául pedig a középkort választotta. Ám meglepő módon korántsem hősi vonásokkal feltupírozott, hamis zománcot ígérő, legendák magasságába emelkedő eposzi cselekmények kerülnek ki a kezei közül, hanem az embert mindig a középpontba állító történetek, ahol a széles értelemben pusztában vándorló-tekergő, érző individuumokat aktívan veszi körül a természet, amellyel sokkal jobb együtt, békességben élni, mint ráerőszakolni és megregulázni. Urbánszki László első önálló könyve, a 10 elbeszélést (novellát) tartalmazó Odakint, a pusztában 2011-ben jelent meg az abban az évben alapított, határon túli Historium Kiadó gondozásában, amely szerzőjéhez hasonlóan egyrészt a magyar történelmi múltat nem földrajzilag szétdarabolva, hanem univerzális egységben szeretné láttatni, másrészt pedig a hitetlen jelen múltat pusztaságnak tekintő szeme előtt akarja bizonyítani, hogy igenis léteznek kincsek, méghozzá nívós, szépirodalmi formában is megjeleníthető értékek nemzetünk elveszettnek hitt évszázadaiban.
 
A Nemtelen nemesekben Urbánszki László vertikálisan és horizontálisan is kijjebb tágítja azt a világképet, amelyet az Odakint, a pusztában lapjain fel-felvillantott. A történet (kezdeti) főhőse a nemesi vért hordozó, ámde elszegényedett, léha-lusta Ladányfi Bene, aki településről településre vándorol az anjou-kori Magyarországon, hogy fifikával, megtévesztéssel és beszédes nyelvének szakadatlanságával tegyen próbát úgy a kártyában, mint a szerelemben. Az esztergomi piacon hozza össze a sors az alig múlt 10 éves Urlas-szal, az árva koldusgyerekkel, akit a kegyetlen piacfelügyelő markából, s nemkülönben az éhhalál küszöbéről rángat magával, hogy társává és fogadott fiává tegye céltalan vándorlásaiban. Kettősük aztán – egy rablóbanda fogságából való kiszabadulásuk után – még egy fővel egészül ki: a székely-felvidéki, s ebből kifolyólag furcsa magyar nyelvet beszélő vadorzó Szabolccsal, aki egy behemót, fején vérdíjat hordozó szökevény nyomában jár. Hárman folytatják hát útjukat farkasfalka veszedelmein át, borban-pálinkában ázó kártyaasztalok durva deszkalapjain keresztül, lányi-asszonyi csókot ígérő domborulatok halmain túl, hogy a könyv hátlapján említett „magyar vadnyugat” színes forgataga mindenkit a velejéig magába szippantson.
 
Urbánszki László regénye játszi könnyedséggel képes magába bolondítani az olvasót. Akárcsak Bene, Urlas és Szabolcs kegyeit keresve a legkívánatosabb nők, a Nemtelen nemesek pontosan ott domborodik, ahol kell; ott kelleti a dekoltázsát, ahol a legmutatósabb részek maradnak rejtve; ott nyújtja csókra a száját, ahol a szemeibe veszhetünk. A történet ritmusa pulzáló és sodró, miközben kidolgozottsága olyannyira kontúros, hogy feledhetetlen tusvonallal égeti bele hiteles látványvilágát a képzeletünkbe. A települések, a városok, az erdők, az utak, a hegyvidék és a barlangok íze-illata-tapintása nyomokat hagy a tenyéren a mélyen átélt olvasás tapogatózása közben, a csípős fagy hidege nem tágít, a szalonna füstje nem múlik, a farkasbunda szőre dörzsölve simogat. A főhősök úgy lettek kidolgozva, hogy megtalálják azt a közös vonulatot, ahol már nem ütik egymást élesen, ugyanakkor markánsan egyéniek. Bene, Urlas és Szabolcs körül külön érzelmi, gondolati, tettbéli és vágy ösztökélte világok nyílnak, ahol mindenki lehet barát vagy ellenség, attól függően, mit hoz, mit nyújt, mit vesz el és mit ígér. Urbánszki László ízig-porcikáig, húsig-ösztönig meggyúrt karakterekkel népesíti be ezt a vérfakadásig durva, ugyanakkor selyemérintésig bódító nyers világot, ahol lehetetlen eltévednünk, ha ő vezet, ám ahol mégis végérvényesen elveszni vágyunk.
 
A történetet teljes mértékben átfogó dramaturgia koncepciója hibátlan. Minden egyes szálnak megvan az egészhez ill(eszked)ő jelentősége, az egyes fejezetek hol egymásba fonódnak, hol szétválnak, s a biztos kézzel vezetett szerkesztettség valódi körvonalakkal látja el ezt a lélegzetelállítóan valósághű univerzumot. Máskülönben pedig rendkívül élvezetes dinamikai hatásként csapódik le az olvasóban. Az Odakint, a pusztában friss, ugyanakkor nyelvünk szépségeinek elevenébe vágó Urbánszki-stílusa a Nemtelen nemesekben folytatódik, bár egyfajta szándékolt, tudatosabb megszerkesztettség fedezhető fel a nyelvezetben, amely talán kevesebb szabadságot kínál, ugyanakkor – a felindultságtól függően – biztosabb gyeplőt vagy karikás ostort jelent úgy az író, mint az olvasó kezében. Szerencsére a leírások naturalisztikája így sem sérül: a harcok és verekedések vérfröcsetei végigfolynak az oldalakon; a férfiúi vonzalmak gerjesztette testi vágyak meztelensége átüt a lapokon; a kártyacsaták borgőzös verejtékezésének zsíros ujjnyomain a tekintet is meg-megcsúszik a papíron. Amúgy az említett kártyacsaták leírása etalon arra, hogyan kell realisztikusan vezetni egy cselekményt: körbeírással, feszültségfokozással, interaktív karakterjelenléttel, feloldó katarzissal. Ezek a jelenetek magukban, külön is megállnák a helyüket, bizonyítván a mögöttük húzódó írói zsenialitást. Urbánszki László második könyve, első nagyregénye már most egy kész írói pálya műfaji mérföldköve. A Nemtelen nemesek kiváló bizonyítéka annak a bevezetőben tárgyalt „tánctudásnak”, amely valóban csak keveseknek adatik meg: a küszködés nélküli Tehetségnek.

Részlet a regényből