FőképFülszöveg:
Ladányfi Bene, a léhűtő nemesivadék fogadóról fogadóra sodródik az Anjou királyok Magyarországán. Becsületes, ám unalmas vagy fárasztó munka helyett kártyával szerzi meg a napi betevőt. Kedveli a könnyű életet, ágyába csábítja a lányokat, és délig alszik, ha lehet. Egy bűnbanda markából szabadítja ki az esztergomi piac árva csavargóját, Urlast, aki igyekszik felnőni „nemes barátjához” – tisztességben, csibészségben, mikor melyik esik jobban kézre. Sonkát csen a kamrából, mikor rossz a lapjárás, és tüzelő szukával járja a várost, ha elunta magát. Hozzájuk csapódik még Szabolcs, a székely-felvidéki vadorzó, aki rablógyilkosra vadászik fejpénzért, mikor fogytán a kenyere, de csetlő-botló baloggá válik, ha egy csinos lány hozzádörgölődzik. Kártyacsatát vívnak egy nadrágért a vadonmélyi rablótanyán, hóban verekednek a szilaj ridegpásztorokkal, és husánggal ütik agyon a farkasokat. Aranyhalmokért, gulyákért kártyáznak a marhakupecekkel, lándzsaharcot vívnak a rablógyilkosokkal, és egyáltalán nem biztos, hogy ők győznek.
Urbánszki László – az Odakint, a pusztában egyedi hangú szerzője – új könyvében esendő emberek indulnak neki a világnak, és keverednek torokszorítóan izgalmas kalandokba. Életművészek, szeretnivaló csibészek, buja fogadóslányok és veszett emberfarkasok élik világukat a „magyar vadnyugat” színes forgatagában.
„Életemben először a vonaton olvastam Urbánszkit. Elfelejtettem leszállni…”
Fonyódi Tibor, a Katedrális és a Torda-trilógia szerzője
„Urbánszki nem keresi a szavakat. Nincs rá szüksége, mert azok lágyan és gördülékenyen érkeznek tolla alá. Egyszerűen csak mesél és mesél, mi pedig úgy érezzük, ott ülünk mellette egy erdőben, vagy a folyó partján, s középen vígan pattog a tűz…”
Benkő László, a Honfoglalás- és a Tatárjárás-trilógia szerzője

Részlet a regényből:
Prológus
A másodszülött
Magyarországon, az Úr 1345. évében

– Csak másodszülött vagyok, de olyan lap van a kezemben, hogy az egész fogadó a vendégem egy meszely borra! Mit meszely, legyen inkább icce, a szakramentumát ennek a kuporgatós világnak!
Harsány kiáltás törte át a mulatozó emberek zsivaját a veszett hírű Aranygalamb fogadóban. Konya bajuszú nemesifjú emelkedett fel az egyik kártyaasztal mellől, árnyékát óriássá nagyította az asztalán füstölgő mécsesek fénye.
– Ja, igen! Megadom az öt aranyat, és még hívok rá tízet! Hehehe! Mit szóltok hozzá, urak? Csak nem fogtok megijedni egy szegénysorú másodszülöttől! Hisz mi már az anyánk hasában vesztesek vagyunk, mert lemaradtunk az első helyről. Márpedig a kártyában is csak az első a nyerő, mint a valódi világban. Övék a hatalom és a dicsőség…
Sövényfalú, földpadlós, egyszerű helyiség volt a fogadó ivója. A fáklyáktól vibráló félhomályban árnyként mozogtak a mulatozó alakok. A mécsesért külön kellett fizetni, bár az ilyesmi a kártyásokon kívül senkinek sem hiányzott, hiszen az ember tudja, hol a szája. Inni jött ide mindenki, vagy elmondani örömét, bánatát. Szemnek kedves látnivaló nemigen akadt, a durván kibárdolt asztalok mellett csak férfiakat lehetett látni. Asszony, leány erre a helyre be nem tette a lábát, ha csak nem számoljuk ide a kocsmáros angyalait, akik olykor négy-öt főre felszaporodva cikáztak a hatalmas ivó félhomályában nyúlkáló, tapogató férfikezek erdejében. Néha rájuk ütöttek, máskor hozzájuk dörgölőztek – attól függően, milyen pénz csörrent a melleik közé rejtett hozománygyűjtő erszénykében. Ezüsttől fölfelé az ajándékozó saját maga helyezte el az adományt, illő módon helyet csinálva neki a környező lágy halmok között. Ha sárgán csillant a felajánlás, akkor az illető úr teljes ellátást kapott az összes lánytól. Az egyiktől azért, mert megfizette, a többiektől pedig azon típusú szerelemtől vezérelve, mely hirtelen gyullad a sárgás ragyogásra, és amely hamar elenyészik, ha kihuny a fény.
Most azonban, közvetlenül a nagyvásár után, nem a lányoké volt a főszerep, hanem a kártyáé. Nemrégiben hozták be Szent István országába az Ördög bibliáját, de a magyar nemeseket mintha az Odafent Lakozó is arra teremtette volna, hogy hajnalig tartó, hatalmas csatákat vívjanak.
– Ne ordítozzál már, Bene öcsém, olyan fenemód! – fogta meg a díszes dolmányú, fiatalon is testes férfi az ágáló bajszos karját. – Nemrégiben történt, hogy nagylegény voltál a semmire, aztán csak vigyorogtál, mint szűzkanca a csődöristállóban, amikor be kellett mutatni a lapokat, hehehe! Az enyém lett az a híres kardod tíz aranyért! Tudod mit, te nagyotmondó? Megadom a tízet, és még ráhívom a kardodat másik tízért. Aztán hadd lássuk, most mekkorára tátod a szádat!
Ezzel kivágta az asztalra az aranyakat, melléjük téve egy szép, míves, régi kardot.
– Játsszon veletek az anyamedve, mikor nekiszaladtok a málnásban, de nem én! – dobta be lapját egy agyonizzadt kopasz alak a társaságból, akit követett a negyedik kártyás is, aki szófia beszéd helyett nagyot köpött, így jelezve a véleményét.
A kopasz kifakadt:
– Kutyaütő legyek, ha eszeteknél vagytok. Nemhogy kimennétek a ház mögé, és karddal összevagdalnátok egymást. Nekünk, épelméjűeknek, kevesebbe kerülne. Szavamra, tisztán virtusból csináljátok, az ital beszél belőletek!
– Mizse bátyám, fáj nekem, hogy kételkedsz a szavamban – ült le a fiatalabb férfi, és vette halkabbra a hangját –, ugyanis most egész tűrhető a lapjárásom. A Biblia is megmondta: elsőkből lesznek az utolsók, Ladányfi Bene elindul ezen az úton. Dicsőség neked, Mindenekfölötti Nagyúr! De félre a tréfát! Kocsmáros uram! – ordított megint. – Meggondoltam magam, mert ahogy látom, az én rangos pajtásomnak jó a lapjárása. Elég lesz egy meszely mindenkinek abból a savanyított lópisából, amit bornak álcázol. Nem kívánok kételkedni nemes barátom szavában, készséggel elfogadom, hogy nagy értékű lapjai vannak, azonban leendő asszonyaim szüzességére mondom, nekem jobbak! Most, midőn megtakarítottam némi pénzecskét a boron, azonnal fel is áldozom hitem oltárán, mert a Mi Urunkon kívül abban is hiszek, hogy nyerni fogok! Nem csak megadom, de megfejelem még húsz napocskával a tétet, ha meg nem sértem vele uraságodat.
– Nem úgy van az, hogy bekiabáljuk az emberes téteket, de az erszényben meg bikafing sincs! – Mizse nagyot csapott az asztalra. – Tedd le elénk a fogadásod, Ladányfi Bene, hadd gyönyörködjünk a sárga csikók látványában! Mint ahogy én is kitettem. Semmi kedvem apáduraddal viaskodni a tartozásodért. Ha nincs elég pénzed, a kancád hátsó fertályával játszódjál, ne velünk!
– Az atyavilágát ennek a hitetlenségnek, Mizse bátyám! Meg ne haragudj a beszédemért, de nem kibúvót keresel, hogy… Azonban nem kívánom szaporítani a szót! – Ezzel Bene elkezdett vetkőzni. – Divatos dolmány, ezüstgombokkal, bársonyból. Megér vagy nyolc aranyat, a csizmám is legalább kettőt.
Mindkét ruhanemű az asztalra került az elcsendesült fogadóban, ahol az emberek lassacskán a kártyázók köré gyülekeztek, fellelkesülvén a hatalmas tétektől. Nem is csoda, hiszen egy aranyforintért már hízót adtak, vagy egyéves tinót.
– Eddig tíz – folytatta Bene –, és odakint áll a lovam felszerszámozva. Jóval többet ér, mint amennyi hiányzik, de fölteszem, mert úgysem fogsz ráülni. Ráfizettél, barátom! Enyém a tét, és egy hónapig fogok mulatni belőle, meglásd! Most légy oly kedves kiszámolni te is a húsz körmöcit! Úgymond, hadd gyönyörködjünk a látványában!
A vékony, fekete férfi arcán hatalmas vigyorral várta a választ.
– A szűzmáriáját ennek a zsiványnak, kutya lapja lehet! – kiáltotta egy italos hang, amit jó néhány követett.
– Való igaz, én se adnám meg, nem létezik, hogy csak a szája járjon!
– Tudja a rosseb, huncut kártyás ez a Bene, ha máshoz nem is, ehhez igencsak ért. Mondjuk, nem is csinált mást egész életében! Én nem tenném a tűzbe a kezem, hogy jó lapja van. Adja meg bátran, Mizse uram, én biza megadnám! – okoskodott egy kopott ruhás, idősebb nemesember, akinek szemlátomást nem volt nagy tekintélye, mert többen felröhögtek.
Mizse válaszolt a bátorításra:
– Tudjuk, hogy te bátorsággal megadnád, mint ahogy már sokszor meg is tetted. Látszik azon a díszes öltözékeden. Mindazonáltal én ennél többet tudok! – kezdett ordítani. – Míveld meg a kancádat, te zsivány! Most nem húzol csőbe. Vidd azt a nyomorú tizenöt aranyat, dugd a kancád farába! Nem adom meg a tétet, nem vagyok olyan ostoba, hogy elveszítsek ennyi pénzt. Mutasd, mid van, te szélhámos haramia, hadd lássam!
– Kedves barátom, protestálnék, ha megengeded. Annak az ára, hogy megnézd a lapomat, húsz arany. Nem adtad meg, nem látod. Esetleg megtekintheted a kancám seggében, ha annyira kíváncsi vagy rá, rögvest feldugom oda.
Ladányfi Bene hangosan röhögve húzta vissza csizmáját, amikor a nagydarab Mizse rávetette magát, és a földre döntve csépelni kezdte. Bene kézzel, könyökkel védte magát, de közben sem hagyta abba a röhögést. Még rikkantgatott is közben, mint aki jól mulat, pedig már merő vér volt az arca.
A kopott ruhás, nem bírva kíváncsiságával, felkapta a lapokat, majd belevisította a hangzavarba:
– Szent Atyám, ne hagyj el! Csupa szemét lap! Mondtam én, megmondtam előre, hogy hazudik! Szélhámos ez az ember, soha se volt, és nem is lesz semmije…
Ladányfi Bene vihogott, röhögött a záporozó ütések alatt, hiszen újra becsapott mindenkit. Kit érdekel a vér, amikor nyert majd’ harminc aranyat, és visszaszerezte apái kardját! Ő a kártyások királya, aki örökké győzni fog, de addig biztosan, míg ilyen okoskodó vadbarmokkal van tele a világ.

1. fejezet
A kölyök

Tíz évvel később

Csütörtök hajnalban friss lepény és kenyér illatára szokott ébredni.
Először lepényt sütnek a szétterített parázs előtt, hogy pótolják az elfogyott kenyeret, ami ilyenkorra igencsak hiányzik a kamrák polcairól. Kapolcséknál káposztalevélre terítik, és szalonnával hintik meg, a molnár felesége tejfölösen, túrósan szereti.
Büszke volt arra a tudására, hogy kiszagolja ezt az apróságot, mert csak egy napra valót sütnek belőle, míg a kenyérből sokat, hiszen egy hétig elégnek kell lennie. A hatalmas, magasra kelt óriások mellett, melyek ontják magukból az illatot, művészet megérezni a kicsike lepényeket. Hát még azt, hogy alatta káposztalevél is van, vagy hogy libazsírral kenik meg, mielőtt teljesen megsülne.
Talán, ha vacsoráztam volna, mint a rendes népek, nem lenne ilyen átkozottul kifinomult a szaglásom – gondolta magában a dideregve összekuporodó rongycsomó, melyből koszos arcocska kandikált ki csillogó szemekkel. De csak napközben ettem azt az öklömnyi káposztát.
Kedves arcú gazdasszonytól kunyerálta a piacon, aki nem tudta eladni a megfeketedett levelű zöldséget.
Kiröppent a szeméből az álom, mert az emlékre válaszul elkezdett követelőzni a gyomra. Keservesek ezek a hajnalok annak, aki még csak tizenkét éves, és egy szál magában van ebben a kenyérillatú világban. Alig három éve, hogy meghaltak a szülei, furamód mégis nehezen emlékezett rájuk. Az apja valami nyerges, bőrös mester lehetett, esetleg kereskedő. Erősen élt benne a bőr szaga és a cserzőgödrök bűze. Ettől mások öklendeztek, de nála az otthonosság érzetét keltette.
Azokban az években aratott a fekete halál. A szülei úton lehettek, senki sem ismerte őket. Őt a piacon találták meg, amint az almákat kerülgette egy kofa szekerénél. Az árus magához csalogatta, enni adott neki – almát, mert neki sem volt egyebe –, majd átadta a városőröknek. Akkoriban jólelkű emberek adományaiból etettek néhány árvát, akiket idővel, ahogy elérték a megfelelő kort, kiadtak mesterekhez inasnak. Vele nemigen próbálkoztak, mert túl sokat beszélt, szívesebben vitték a csendes, szerény gyerekeket. Amikor már csak ő maradt a pestisjárvány árvái közül, nem tartották tovább, kapott egy egész kenyeret és hallgatólagos engedélyt, hogy a város utcáin élhessen. Ette, amit talált, vagy amit dobtak neki. Eleinte lopni sem mert, hiszen tudta, hogy a jóindulatot azonnal elveszítené, sőt a jobb kezét is, ha nincs szerencséje. Azóta persze már megtanulta, csak a helybeliektől tilos lopni, az idegen, a jöttment, az nem számít, amíg nem esik túlzásokba. Az egész város majd’ összes kereskedője, mestere ugyanezt csinálta: ha nem is lopták meg, de becsapták az idegent. A leghitványabb árut sózták arra, aki nem a környéken lakott.
Melengető napsütéssel köszöntött be ez a szép októberi szombat. Pirospozsgás asszonyságok, terebélyes, nagy hasú polgárok várták kényelmes ágyukban a reggelt. A szürke kőfalak között, a keskeny sikátorokban még csend volt, ám a piacon hajnaltól nagy volt a hangzavar – ilyenkor pakoltak ki a vásárosok. Építették a sátrakat, kicsomagolták, elrendezték az árut. Buzgón fényesítették, tisztogatták az eladnivalót, hogy jobban csábítson. Előre azt, ami a legkelendőbb és hibátlan, bár közvetlenül mellette a hitványabb dolgokból is kellett lennie. A vevő ugyan a szép árura mutat, azonban ilyenkor a bőbeszédű árus nagyokat mesél, adomázik, és közben ügyesen bekever a gyengébből is valamennyit. Százféle oka van annak, amikor az eladó sokat beszél, de az összes a hasznát növeli. Nehéz szakma az árusítás, sokan belebuktak, és csak néhányan gazdagodtak meg belőle. A legtöbben jól-rosszul megéltek. Némelyikük még becsületes is tudott maradni közben. Ilyenkor hajnalban szinte vibrált a piac a jókedvű várakozástól. Hitték, hogy bármikor beüthet a nagy fogás, a remek üzlet, a mesés megrendelés. Kiabáltak egymásnak jókedvűen, nagyokat füllentve a bevételről, a szerencséjükről. Kornya anyó például arra panaszkodott, hogy nem ismeri száz fölött a számokat, így azt sem tudja, hány dénárt keresett előző nap. Bognár, a kerékgyártó fájdalmasan sziszegett, mert annyira megtelt az erszénye, hogy meghúzta a derekát. Bóklás úr, a mészáros azt harsogta, hogy a bevétele javát a lánya hozományába tette, és a maradékból sokadmagával mulatott hajnalig. Ezen jót röhögött mindenki, mert tudták, legfeljebb egy meszely bort ivott meg a legolcsóbb fajtából, hisz híresen zsugori őkelme. Soha senkit nem hívott meg, ha nagy ritkán be is tévedt a borozóba.
Rongyos barátunk, aki a furcsa Urlas nevet viselte, alaposan megdörzsölte a szemét, és hamar munkához látott. Először is körülsietett a piacon, és mindenkinek odaköszöngetett.
– Jó reggelt, Kornya anyó, hogy szolgál a nagybecsű egészséged? Nem mész még férjhez ahhoz a neves mesterhez, aki úgy kerülget? Úgy láttam, nagyon megértitek egymást! – kiáltotta oda lelkesen a termetes negyvenes asszonynak, akiben semmi anyókás nem volt, bár mindenki anyónak nevezte.
– Frászkarikát a belibe annak a részegesnek! Hisze’ csak gazdasszonyt akar, meg ingyen vánkost maga alá a hidegebb éjszakákon. Már csak ünnepnapokon férfi! – vihogott visítva a kedélyes kofa, de úgy ám, hogy az egész piacon hallották. – Szent Istvánkor sikerült neki utoljára, most meg mán október van. Még kivárom a Mindszenteket, ami nemsoká’ eljő, és engedek neki egy próbát. Hátha kifacsar magából valami cseppeket erre a nagy ünnepre – nevetett továbbra is visítva. – Ha meg nem szedi össze magát, akko’ Halottak Napján kirugdalom az én drágámat az ágyambó’, oszt elkapok magamnak egy vehemensebb férfit. Nem illendő ilyen soká pihentetni a megmívelendő fődet. Még elfelejtem a végire, hogy is kell csinálni, vagy bepókhálósodik odale’ szégyenszemre.
– Ha akarod, hozok egy vödör vizet, mert meg kéne harmatozni a zöldséget – súgta oda halkan Urlas az ordítozó asszonynak. – Meglehetősen látszik rajta, hogy nem friss.
– Nagyon jól mondod, édes gyerekem, szaladj hama’ a kútra! Itten ez a tömlő, ebbe’ könnyebb hozni, mint az ormótlan vödörbe’, isze’ az nehezebb, mint te. De ne várj érte semmit, legfeljebb a vásár végin! Nem akar fogyni az árum, hogy szagolgatnák az ördög alfelét ezek az alkudozós városi népek!
Urlas, vállán az öreg tömlővel, tovább ballagott a sürgő-forgó emberek között, figyelve közben a lehetőségeket. Sok árust ismert, de mindig jöttek újak. Az egyik helyen megtermett parasztember húzta nagyokat nyögve káposztával megrakott kordéját. A kölyök gyorsan felkapott egy nagyobbacska követ, és a kerék útjába tette, majd az ember mellé lépett. A kordé nagyot zökkenve megállt, ahogy a kőnek ütközött.
– Várjál, bátya, mindjárt segítek! – kiáltott fel, és a kerék elé lépve tolni kezdte a kis szekeret. Azért ott, mert így eltakarta a követ. – Híjnye, a nemjóját, hát ez jól elakadt! – harsánykodta nagyokat nyögve, megjátszva, mint aki rettentően erőlködik. Nyakizmait megfeszítette, hogy kivörösödjön az arca, és ordított. – Húzzad, mingyá’, mingyá’! – miközben a lábával kikaparta a követ. – Hoppá, na ugye! Megy ez, ha eléggé akarjuk! Jó súlya van ennek a gyönyörű árunak! Elég volt kiemelni a kátyúból, de várjál, segítek tolni, nehogy elakadjon megint, csak pár harapás ennivalót kérnék érte, mert véletlenül otthon felejtettem édesanyám konyhájában azokat a jóféle húsokat meg kalácsot, amivel reggelente kényeztetni szokott.
– Toljad, ha annyira akarod – hallatszott a rosszkedvű válasz. – Isten majd megfizeti a szívességedet, mert az én húsos reggelimet is odavihették anyád konyhájába. Mellé tették azt a nagy kulacs bort is, amiből úgysem adnék neked, hiszen még csak kiscsibe vagy. Bár a csőröd fürgén jár, az egyszer szent. Garmakó gazda áruja ez, én csak amolyan lóféle vagyok a kordéja előtt, és biza nem kényeztet el a fizetséggel engemet se. Tán azt várja, hogy legeljek, mint minden jóravaló igavonó, de egyelőre még nem szántam rá magam. Bár meg kell, hogy mondjam, túl messze nem állok tőle. Keresem a szalonnát termő réteket, amit kolbászkerítések fognak körbe. Kutatom, de amíg meg nem találom, éteknek egy karéj kenyeret kapok vöröshagymával, és csak akkor van húsféle rajta, ha ráteszem a kezemet. Azzal a karéjjal kell estig kibírnom, nemigen telik belőle segítségre. Toljad azért, gyerekem, áldjon meg az Úrjézus, fizetségként hamarabb jutsz a mennyországba!
– Nem illik a Mi Urunkat ilyen csekély legénynek zavarnia a fizetség ügyében, mert még magához szólít, ha sokat kerülgetem. Az ilyen nagyurak szándékát nehéz kifürkészni, de úgy gondolom a magam kevés eszével, hogy annak szeret adni, akinek már van. Könnyebb neki a megszokott embereinek kedvezni, mint bajlódni a magamfajta éhesekkel. Aztán meg, ha sokáig nem jutok ennivalóhoz, magamtól is a színe elé kerülök, nem kell szólongatnia, hisz tegnap ettem utoljára. Jó volt beszélgetni, de megyek inkább harapnivalót keresni, amíg bírom magam, ha nem haragszol.
Urlas elengedte a kordé oldalát, és tovább ballagott. A tömlőt megtöltötte vízzel, majd elvitte a kofának, aki hálából megsimogatta a fejét. Megetette volna nagyon szívesen a világ összes éhes gyerekét, de a nincsből nem lehet adni, és bizony őneki sem volt egy-két szelet kenyérnél többje egész napra. Azok a híres dénárok, melyeket megszámolni sem bírt, csak a mesében léteztek. Órányi járásra feküdt innen a faluja, ahol az utcabeliek kertjéből szedte össze kevés pénzért az áruját. Kis haszonnal továbbadta a városiaknak, és a különbségből próbált megélni. Hajnal előtt kelt, befogta magát rozzant kétkerekű kordéja elé, és szapora léptekkel elhúzta a városig. Azután, bár majd’ leszakadt a lába, egész nap álldogált, mert az üldögélő lustáktól nem szívesen vásárol senki. Jókedvűen mesélt, harsányan nevetett, szóba elegyedett a nézelődőkkel, pedig annyi volt a gondja, hogy előszámolni sem tudta volna hirtelen. Hiába, aki eladni akar, az nem lehet rosszkedvű, mert elszalasztja a vevőket. Sokan jöttek a piacra azért, hogy jobb kedvre derüljenek. Elsétálgattak, játékosan alkudozgattak, erőt merítettek az árusok hányaveti jókedvéből. Csak késő délután, mikor véget ért a piac, lehetett látni csendes, rosszkedvű, fáradtságtól szürke árusokat. Akkor már a legtöbbjüknél kiderült, hogy ez a nap is pont olyan volt, mint az ezernyi másik, nem több és nem kevesebb. Az új nap reggelén mégis megint jókedvűen pakolásznak majd, új életre kel a remény, és életteli, harsány hangok töltik be a piacot.
Urlas mélyen meghajolva kívánt sikerekben gazdag napot Kornya anyónak, miközben nem létező süvegével seperte a földet, majd délcegen kihúzva magát, baljával keményen rámarkolt képzeletbeli kardjára, jobbjával megnoszogatta álombeli paripáját, és tovaügetett. Néhány lépés után visszafordult, és csókot dobott a jókedvűen vihogó asszonynak, majd tovább járta a vásárt. Ahol elkapta az árus tekintetét, nagyokat köszönt, de a legtöbben inkább elfordították a szemüket, ugyanis pontosan tudták, miért barátkozik olyan buzgón. Látszott a ruháján, beesett arcán, hogy nem a kenyérsütő házak egyikéből keveredett a piacra unalmában járni egyet. Egy szép sátor előtt módos gúnyájú, dudorászó szíjgyártó rendezgette az áruját. Urlas kikapott egy tisztának mondható rongyot a zsebéből, és megtisztogatta az elöl lévő szép, rézcsatos szíjat.
– Ráfröccsent némi sár, letörlöm, nehogy… – Csattanós pofon rekesztette belé a szót, majd erős kéz ragadta meg a fülét.
– Takarodj innen, te disznó fattya, ne tapogasd az árumat, mert agyoncsaplak! – Az énekes kedvű bőrösmester annyira megemelte, hogy kénytelen volt lábujjhegyre állni. – Ismerem a fajtádat, előbb megfogdosod, aztán elrohansz a drága szíjaimmal a nagyvilágnak. Én meg mehetek kéregetni a templom elé, mert nem figyeltem eléggé. Hát én biza nem hagyom magam, ha meglátlak errefelé kóvályogni, átadlak a piacőrségnek. Takarodj! – kiáltotta, és anélkül, hogy elengedte volna, kétszer fenékbe rúgta a gyereket.
Urlas azt sem tudta, hová kapjon kínjában. A vasalt orrú csizma rúgását tapogassa, vagy a majd’ kitépett fülét gyógyítgassa. Megalázottan, könnyeit nyeldesve, égő füllel sietett tovább, hogy messze kerüljön ettől az alattomos embertől. Nem lepődött meg, ha némelyik árus durván bánt vele, hisz ilyenek az emberek, de általában felismerte és elkerülte ezt a fajtát. Ennek a férfinak az arcára nem ült ki az erőszakosság, mi több, kedvesnek látszott.
Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és tovább nézelődött. Aki éhes, annak nem lehet túl sokáig gyászolnia néhány fenéken billentés miatt. Nem sokkal később díszes ruhájú nemesemberfélét látott meg úrias lassúsággal sétálni. Balját vésett hüvelyű kardján nyugtatta, jobbjával bajszát pödörgette. Ráérősen és alaposan megnézett mindent: árut, embert, amit csak láthatott. Süvegét megemelve, könnyedén meghajolt a kelmeárus felesége felé, aki kedves mosollyal fogadta az úri kellemkedést, majd apró fintorral jelezte, hogy ő bizony férjnél van. Az öregedő rőfös, észrevéve az udvarlást, maga mögé rántotta az asszonyt, majd zordon arckifejezéssel elnézett a feketeruhás válla fölött. Nem fárasztotta magát bosszankodással, megszokta, hogy az ő kívánatos asszonyára ácsingózik minden valamirevaló férfiember. Főleg az ilyen egyszálbélű, bajszos kandúrok. Nem szükséges az áruját sem kínálnia, hiszen ez a fajta szinte sohasem vásárol. A mézes bödönt viszont – gondolta magában a rőfös –, ahol szeretné megmártani azt az asszonyvadító bajuszát, napközben gondosan ügyeli, és esténként is bezárja, ha netán dolga van valahol.
Urlas, felismerve a helyzetet, odasündörgött a nemes mellé, és halkan odasúgta neki:
– Nagyúr! A szép Alma asszony nékem jó barátom, ha rááldoznál némi aprópénzt, beszélhetek az érdekedben. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de némi szerencsével találkozhatsz vele, ha ő is úgy akarja.
A vékony, magas nemes nevetett.
– Mennyire segítőkész emberek laknak errefelé! Aztán, ha nagy hirtelen másfelé támadna dolgod, és elfutnál azt intézni, akkor nézhetek a pénzem után. Először beszélj vele, és ha látom a hajlandóságát, megjutalmazlak!
Urlas apró szusszantással vette tudomásul, hogy nem fog könnyen pénzt keresni, hiszen valóban azt tervezte, amint lehet, eltűnik a tömegben. Sohasem beszélt a rátarti szépasszonnyal, és nemigen fog szóba elegyedni vele, ha csak ki nem talál valamit.
– Nagyuram! Vegyél nekem kétmaréknyi cseresznyét meg egy szál virágot! Mondd el az üzenetet, és menj olyan helyre, ahol nem lát a rőfös! Ha gyanút fog, mindketten éhesek maradunk – hadarta el az utasításait lelkesen.
A nemes meglepődött a kölyök határozottságán, de megtette, amire kérte, és távolról figyelte az eseményeket. Urlas óvatosan kivárta, míg egy díszes öltözékű, válogatós polgárasszony személyében komoly vevője nem jött a rőfösnek. Rövid időn belül heves alkudozásba kezdtek, és a férj csak félszemmel vigyázhatta asszonyát. Urlas nyíltan odasétált a hosszú sátor végébe húzódott nőhöz, és csibészes kacsintással átadta neki a cseresznyét.
– Ne haragudj, nagyságos asszony, hogy ilyen sokára hoztam, de először mindenkinek megnéztem az áruját, nehogy… – magyarázkodott a meglepődött nőnek, miközben figyelte a rőföst. Az nyugodtan tovább alkudozott, látván, hogy csak valami lóti-futi kölyök beszélget az ő kincsével. Urlas kebeléből elővette a rózsát, és rejtve átadta az üzenettel együtt:
– Az a titokzatos, daliás nemes úr hódolatteljes üdvözletét küldi, és esedezve kér, adj neki lehetőséget személyesen is kifejezni csodálatát, melyet elbűvölő szépséged keltett benne – hadarta, majd hozzáfűzte: – Azt is üzente, hogy mélyen megsebezted a szívét, és eme becses sebek csak akkor gyógyulnak meg, ha liliomfehér ujjadat hódolatteljes csókjaival illetheti. Mondott még ilyen szamárságokat, de ne haragudj, nem jut több az eszembe. Az viszont szent igaz, hogy kigúvadtak a szemei, és nagyokat nyelt, amikor bámult téged. Mondjuk annyira, mint én szoktam a tyúkhúslevest. Olyan volt a tekintete, mint a macskáknak, amikor egész éjszaka nyávognak. Majd többször errefelé jövök, és amint tudod a választ, ints!
A szépasszony kuncogva szabadkozott:
– Arany gyermekem, nem is tudom… Nem illendő csak így, hisz tisztességes asszony vagyok, meg aztán ez a gyorsaság… Na jó, azt nem ígérem, hogy találkozom vele, legfeljebb elgondolkodom rajta. Gyere vissza a vásár vége felé, addig kifürkészem az uram szándékait. Ha sikeres napja van, elmegy ünnepelni az Aranybölénybe, és hajnalig ott eszi a fene a kártyacimboráival. Engem már meglehetősen ritkán szokott zaklatni a vágyaival – nevetett. – Ezt ne merészeld elmondani neki, te zsiványivadék! Maradjon kettőnk között, nehogy elbízza magát őkelme! És ha legközelebb szende lányoknak viszel üzenetet, ne hozd föl ezt a macskás dolgot, mert nem fogják megérteni. Persze az asszonyok annál inkább, de erről most ne beszéljünk! – nevetett zavartan. – Egész kimelegedtem ettől a buta macska dologtól!
Urlas elköszönt az asszonytól, majd hirtelen ötlettől vezérelve odalépett a rőföshöz.
– Nagyúr, ha bármire szükséged lenne, egy kupa borra, finom sültre, gyümölcsre, csak szólj! Ilyen gyönyörű árut nem ildomos magára hagyni. Ismerhetsz látásból engemet, mindenki megmondhatja, hogy megbízható vagyok. Még sohasem bújtam el a pénzzel, nem iszok bele a borba, nem vagyok orzó ember. Ha most nincs szükséged semmire, később majd csak lesz. Többször erre nézek a nap folyamán, ints, és jövök!
Beszéd közben tisztelettudóan lesunyta a fejét, és arcán bátortalan mosollyal a rőfös hasát bámulta, kezével zavartan gyűrögette az ingét.
– Majd meglátom, mit hoz a nap. Esetleg majd… később, most ne zavarj! – Az árus bosszús fintorral vette tudomásul Urlas ajánlkozását, és tovább magyarázott válogatós vevőjének.
A gyerek – arcán a bárgyú kifejezéssel – lassan eltávolodott a rőföstől. Amint már nem láthatta, elvigyorodott, majd a nemes úrhoz sietett.
– Teljes siker, nagyságos uram! Kegyelmed férfias termete és az én rábeszélőképességem csodás eredményt hozott. A szépasszony ugyan azt üzeni, hogy meggondolja, mi legyen, de csak tisztességből szabódik, nekem elárulta a hajlandóságát. Még néhány szál virág, és pár virágos mondat abból a fajtából, amit velem üzentél, és bizonyosan beenged majd este. Külön kéri kegyelmedet, hogy bármit akar, velem üzenjen, hisz alaposan összebarátkoztam az urával, egy cseppet sem gyanakszik rám. Nagyuram, nem kívánom felmagasztalni tetteimet, de nem volt könnyű rábeszélni az asszonyt, ráadásul, ha az a vadállat rőfös észreveszi, mit teszek, bizonyára a helyszínen széttép.
A nemes hangosan felnevetett.
– Na jó, alaposan eltángál, és bevádol valamivel a piacőrnél – módosította a beszámolót Urlas, mert a rőfösről, aprócska, pohos ember lévén, aligha volt hihető ekkora erőszakosság. – Alma asszony mondotta még, hogy ha sikeres lesz a vásár, az ura elmegy ünnepelni az Aranybölény vendéglőbe, ahol egyébként kicsit drágán főznek, így ha olcsó, tápláló levessel akarod megfizetni szolgálataimat, akkor máshová kell mennünk. Egyszóval később is üzenni fog, ezért egész nap figyelnem kell, amit éhesen nem fogok bírni, és beszélgethettek az éjszaka is, miközben én hűséges őrszemként figyelek. Remélem, ki fogom bírni azzal a tányér levessel. Persze, ha sok hús van benne…
– Lassítsál, te gyerek, hisz már a medvét nyúzod, pedig még el sem indultunk vadászni. Ráadásul azért, mert váltottál pár szót a szépasszonnyal, nem fogom elhinni, hogy szóba kerültem, sőt rá is beszélted valamire. Hidd el, becsülöm a próbálkozásaidat, de csak két réz erejéig van benned bizodalmam, ami egy kisebb darab kenyérre elég. Ha Alma asszony magához hív, és kedvező a válasza, akkor négy rezet kapsz, ha valóban tudok vele az éjszaka beszélgetni, és te tényleg őrködsz, akkor egész dénár üti a markodat. Amíg ez a sok-sok feladat még közted és a pénzem között áll, mindegy, mit hordasz össze. Ha netán éhen halsz addig, akkor ígérem, illő módon meggyászollak, vagyis iszom néhány kupa bort az emlékedre. Egyébiránt szavamra mondom, nagyon jól bánsz a szavakkal. Ha nem kötnek föl idejekorán, lesz belőled valaki. No, eredj utadra, nekem is dolgom van. Amint Alma asszony üzen, jelentkezz a négy rézért! Itt leszek valahol a vásárban. – Ezekkel a szavakkal a nemes útjára bocsátotta Urlast.
A fiú tovább ballagott az árusok között, gyakorlottan köszöngetett, nézelődött, de az esze máshol járt.
Két réz is több a semminél, főleg, ha kenyér helyett lepényt keresek, abból is öreget és szárazat, mert abból sokat adnak. Nehezebb ugyan megrágni, de majd beáztatom… – ábrándozott, amikor erős kéz ragadta meg az üstökét.
– Most elkaptalak, te szutyok! – Nagydarab, durva arcú férfi állt mögötte. Szamodi, az egyik piacőr volt az. Halkan, de dühösen beszélt. – Figyellek ám régóta, takonyfi, ne hidd, hogy megúszod! Irány a hivatalom! Pofád befogod, és mész előttem csendesen!
– Nagyúr! Nem csináltam semmit! Isten szent nevére mondom… – Akkora pofon fojtotta belé a szót, hogy elesett volna, ha nem fogják szorosan a haját.
– Azt ugattam, hogy lépegetsz előttem! Akkor nyisd ki majd pofád, ha mondom!
– De nagyu… – Ezúttal fejtetőre kapta az ütést ököllel, amitől mintha az ég zuhant volna rá. Beleszakadván a szó, rettegve botorkált a hírhedt bódé felé. Akit ide bevittek, az legtöbbször összetörve került ki, vagy megláncolva, és vitték a tömlöcbe.
Hamar odaértek, mert a hivatal a vásár központjában állt. Innen irányították birodalmukat a piac közvetlen kisurai, a piacőrök és főnökük, Szamodi.
A piacfelügyelő finom ember volt, aki nem szeretett vesződni a handabandázó, mindig mocskos árusokkal. Ráhagyta a gyakorlati munkát Szamodira és két társára, ő pedig a városházán fontoskodott. Amíg rendet tartottak az árusok között, és a piac hozta a megszokott jövedelmet a városnak, addig nem szólt bele az őrök munkájába. A komoly céhes mesterek, nagykereskedők amúgy is a városházán intézték ügyeiket, az őrökre inkább csak a rendfenntartás maradt.
Szamodi feltépte az ajtót, majd belökte a gyereket. Belökte? Inkább behajította, mint valami értéktelen rongycsomót. Urlas oldalvást zuhant neki a masszív asztalnak, és felvisított fájdalmában. A roppanásokból ítélve bordája törhetett. A piacőr, látván, hogy a gyerek másodszor is sikítani akar, újra lesújtott öklével, sőt gondosan célozva belerúgott a combjába is. Ettől a szerencsétlennek mintha elolvadt volna a lába, levegő után kapkodva, félájultan rogyott a földre.
– Újabb önkéntes begyűjtőt hoztál közénk, nagys’uram? – Alattomos arcú, rongyos férfi mászott elő a sarokból. Hangja kásássá torzult az italtól. – Eccer lány is jöhetne, főnök úr, akit jól megkurfintyolnánk, mielőtt gyűjteni küldenéd. Persze, te lennél az első, és én megköszönném, hogy bejárattad. Kettős lenne a haszon, főnök úr, mit szólsz hozzá?
– Te is akkor pofázz, ha kérdezlek! Csavargó lányok a kocsmák hátsó szobáiba, fiúk gyűjtögetni a piacra. Ez a regula. Tőlünk magasabb elme ötlötte ki mindezt, akinek mindketten engedelmességgel tartozunk. Nem fogod elhasználni a finom zsenge húsokat haszon nélkül, te üzekedő barom! A gazdag uraságok addig fizetnek jó pénzt értük, amíg frissek. Te meg vegyél Gyöngynek két mérő bort, és abba a likába dugod a farkad, amelyikbe akarod! Nem tudom megérteni, miért jártatja állandóan lyukakon az agyát a magadfajta göthös félember, hisz hálni jár beléd a lélek. Olyan vagy, mint egy görény, az is lyukakra vadászik, mint te. Szavamra mondom, egyszer beleverlek valamelyik patkányjáratba, csak hogy befogd végre a pofád! No, locsold föl hamar a kölyköt, mert így nem érti, amit mondok neki!
– Főnök! Nagy gondolatom támadt. Víz helyett megdugom a kis girhest, attól felébred.
– Takarodj vízért, te beteg állat, vagy istenemre, agyonváglak! Hányok tőled, habár előbb elvágom a torkod. Vagy a beled ontom ki, hogy lassabban dögölj meg, istenbarma!
– És ha lepisálom? Messze van a kút, és attól is…
A piacőr üvöltött, majd a dühtől vörösen addig rugdosta a lusta rongyost, amíg az – felkapva a nehéz vödröt – ki nem rohant az ajtón.
Urlas fájdalmas köd mögül, iszonyodva hallgatta a beszélgetést. Ismerte Sebét, a rosszarcút, aki segédként szolgált Szamodinál, a valamikori katonánál. A vásározók féltek ettől a két férfitől, bár nem tudta pontosan, miért, mert csak fél füllel elkapott szavakat hallott a tetteikről. A felnőttek eltűrték maguk mellett, hisz alkalmazkodó, kedves fiú volt, de ha komolyabbra fordult a szó, mindig elküldték.
– Idehugyozna, aztán szagolhatom. Uram, szólítsd magadhoz ezt a barmot, vagy tüntesd el a lelógó részét, mielőtt én tépem le! Alkalmatos szolgám, de krisztusi türelem kell elviselni. Idepisálna! Nem igaz, mekkora… – Szamodi, abbahagyva a motyogást, elkapta Urlas ingét, egy mozdulattal felemelte, és az asztalra dobta a szerencsétlen, megfélemlített gyereket. Finoman pofozgatva ébresztgette.
– Elég legyen a heverészésből, kényeskedésből, vagy szavamra, komolyan odavágok! Magadnál vagy, szarjankó? Ne játssz a türelmemmel, mert nagy baj lesz!
Urlas lassan felemelte a fejét, és szapora bólogatással jelezte, hogy érti, amit mondanak neki. A piacőr annyira közel hajolt hozzá, hogy ráfröcsögött a nyála beszéd közben.
– Na végre, a kislányka fel méltóztatott ébredni! Figyelj arra, amit mondok, mert ha meg kell ismételnem, kitaposom a beled! Ezentúl nekem dolgozol. Minden este leadod, amit összelopkodtál a piacon. Ha legalább egy ezüstöt kerestél, nem verlek meg, ha kettőt, akkor enni is kapsz, és jó alvóhelyet.
– Nagyúr, én nem szoktam lop… – A gyomrába vágódó ököl belefojtotta a szót. Öklendezett, hányni próbált, de semmi sem volt a hasában.
– Látom, nem akarsz érteni a szép szóból. Nos, erre a célra van a segítőm – röhögött Szamodi, és előhúzott az asztal alól egy kisujjnál is vékonyabb fémpálcát, melyre vastagon rákérgesedett a vér. – Ez a barátom már sok makacskodó szutyokkal beszélgetett. Eleinte vesszőt használtam, de azt túl hamar szétvertem rajtuk. No, ezzel nincs ilyen baj, ez bírja. De vajon te bírod-e?! – ordította eltorzult arccal, és ütni kezdte a szerencsétlen gyerek hátát, lábát.
Urlas visított, ordított kínjában, ócska ruháin azonnal átütött a vér. A vékony pálca nem okozott komoly sérülést, viszont rettenetesen fájtak az ütések. Megpróbált kitörni az ajtón, de a rongyos, aki időközben visszaérkezett, hatalmas rúgással visszalökte az asztal felé.
– Óvatosan, te tulok! Meg ne sérüljön az új fiúnk, hisz csak egészségesen tud hasznot hozni. Ha jobban figyelnél, láthatnád, hogy mennyire finoman ütöm. Ráadásul a ruha alatt, ahol nem látszik – dorongolta le segítőjét a piacőr, majd abbahagyva a csapkodást, Urlashoz fordult. – Ide figyelj, édes fiam! Nem fárasztom magam tovább, mert a végén beledöglesz, aztán cipelhetlek éjjel a dögkútba. Csak ne ellenkezz velem, mert azt nehezen bírom. Ha nem érted meg a szép magyar szót, és nem indulsz gyűjtögetni, akkor lopáson foglak érni, mondjuk ezzel az erszénnyel itt – emelt föl egy míves bőrzacskót. – Lesz benne annyi ezüst, amennyiért levágják a jobb kezed. Persze utána én személyesen fogom lecsonkolni a jobb lábad is, hogy jobban tudj koldulni. – Felüvöltött: – Felfogod végre, te kis pondró?! Vége a kényelmes tesznyélkedésnek, ezentúl dolgozni fogsz! – Elkapta Urlas mellkasán az inget, és felemelte a gyereket szemmagasságig. – Ugassak még, takonyfi, vagy adjalak oda Sebe szolgámnak, hogy farkaljon meg? – Elengedte az inget, mire a szerencsétlen kölyök lezuhant a földre. Lábai nem tartották meg, összeroskadva, rongycsomóként feküdt a mocsokban. Halkan, görcsösen, meg-megrázkódva sírt. A piacőr megállt fölötte, és nagy hangon újrakezdte.
– Nem sokat nézek ki belőled, te málé, úgyhogy egyelőre ne próbálj erszényeket, pénzt szerezni, mert rögvest elkapnak. Emelj el egy kést, fatálat, vagy akár pár szem hagymát! Apróságokat, amire nem nagyon figyel a gazdája. Ha sok az áruja, észre sem veszi. – Felröhögött. – Ha pár napig nem eszel, úgy kiélesedik az elméd, meglásd, hogy mestertolvaj lesz belőled. – Nagyot nyögve leült az asztalához, és megtörülte a homlokát. – Elegem van a nevelésedből, takarodj a szemem elől, te takony! Este jelentkezel a napi szerzeményeddel! És még valami: bárhová mégy, bármit csinálsz, én tudni fogom. Mindig lesz egy szempár, ami lát, egy száj, ami a fülembe súg. Vésd bele egyszer s mindenkorra abba a csökött agyadba, hogy a jobb kezeddel fizetsz, ha én úgy akarom! És most kifelé!
Sebe odaugrott, felrángatta a gyereket, majd jókora fenékberúgással kilökte az ajtón. Urlas meg-megtántorodva szedte a lábát, hogy minél előbb messze kerüljön a szörnyűséges helytől. Halkan még kihallatszott a hivatalból a beszélgetés folytatása:
– Drága főnök úr, hidd el, sokan szeretik a fiúkat a kényesebb urak közül is…
– Agyonváglak, ha nem hagysz békén!
A kölyök magáról alig tudva sodródott a tömegben. Nem érezte, ha nekiment valaki, nem hallotta, ha leteremtették, nem ért el füléig a vidám kiáltozás.
Le fogják vágni a kezem, vagy agyonvernek az árusok. Lopjam meg Kornya anyót, a barátságos vásározókat, akik ennem adnak? Nem. Az éjjel kiszököm a városból, nem leszek a kapcája senkinek… De odakint, az erdőben farkasok vannak, és nincs ennivalóm. Meg aztán mindegy, hová megyek, mindenütt vannak Szamodik.
– Hé, kisfutár! Milyen levest ettél, hogy észre sem veszed férfias termetemet? – Barátságos kéz ragadta meg a vállát. A bajszos nemes vigyorgott rá, egészen közel hajolva hozzá. – Tán valami kisasszonykánál… Te jó Isten, kölyök! Mi a kórság történt veled? Hogy nézel ki? Csupa maszat meg vér az arcod! Elkapott a rőfös? A fene se nézett volna ki belőle ennyi vehemenciát. Gyere gyorsan, itt van a közelben a kút! Lötyköld meg az arcod, mert úgy nézel ki, mint aki vadmacskát próbált asszonyává tenni. Menjünk gyorsan a fogadómba, közben veszek valami ennivalót is, nehogy amiatt… – Barátságos hangja szinte elringatta Urlast, aki engedelmesen ment vele, megmosakodott a kútnál, és ette a levest, amit maga a nemes szolgált fel neki. Nem is csodálkozott azon, hogy őneki egy nemesember… csak kanalazta, nyelte… aztán visszaöklendezte a tálkába, és elbőgte magát.
– Na, ennek így semmi értelme. Nem nekem való ez az asszonyi babusgatás – dünnyögött a nemes. – Itt a kulacsom, tele jóféle borral, igyál belőle ember módjára, attól megnyugszik a beled, és tudsz végre beszélni.
Urlas reszkető kézzel megragadta, és jól meghúzta a bőrrel bevont készséget. Szinte azonnal hatott az erős ital, megnyugtatta, és ömleni kezdett belőle a szó. Elmondta Szamodi és Sebe terveit, azt, hogy miért fogják majd levágni a jobbját, a kenyérszagú, éhes reggeleket, a „talán bőrkereskedő” apát. Mesélt vásáros barátairól, kiket meg kell majd lopnia, a pestisárvák életéről, meg hogy őt nem vitték el inasnak, mert sokat jár a szája, pedig a beszéd Isten adománya, és mindenki nevetni szokott, amikor kitalál mindenféléket… Hangja egyre halkabb lett, motyogásba fulladt, és nagybajuszú barátja vállának dőlve lassan elaludt.

A Kiadó engedélyével.