FőképA 2011-ben megjelent Bekerítés alaphelyzete, hogy David, az amnéziás fiatal férfi felad egy újsághirdetést, amelyben arra kéri az ismerőseit, írják meg neki a vele kapcsolatos emlékeiket és történeteiket, így segítve őt abban, hogy rájöjjön, kicsoda ő valójában. A regény első részében David egy régi barátjának, egy volt barátnőjének, illetve a nevelőapjának a leveleit olvashattuk, s a visszaemlékezéseik mellett megismerhettük az ő személyiségüket és jelenlegi élethelyzetüket is – talán jobban is, mint azt, hogy ki lehet David.

A Bekerítés 2 alaphelyzete és szerkezete ugyanaz, mint az első részé volt. Itt is három szereplő, először a férfi gyerekkori barátja, majd egy kamaszkori haverja, végül pedig az anyjának egy barátnője mesél – részben magáról, részben pedig Davidről, David, maga az állítólagos főszereplő azonban inkább csak a hiányában van jelen. Az azért mindhárom elbeszélő történetéből kitűnik, hogy David mindig is „furcsa” fiú volt: a környezetéből kirívó módon okos, fantáziadús, megmagyarázhatatlan indulatokra és szorongásokra hajlamos srác, aki ugyan mindenkiben mély nyomokat hagyott, de az nem állítható, hogy bárkinek is engedte volna, hogy megismerje őt. Így hát a regényben nem annyira David életében mélyedhetünk el, hanem inkább a többiekében, emellett pedig az újabb elbeszélők történeteiből visszamenőleg megtudhatunk egyet-mást az első kötet főszereplő-elbeszélőiről is – ami persze nem biztos, hogy az „igazság”, de hát ez nem is meglepő, hiszen a Bekerítés alapkérdése éppen az, hogy milyennek látszik egy ember élete és jelleme mások szemén keresztül, nem pedig az, hogy mi az egyetlen igazság valakivel kapcsolatban.

A láthatatlan főszereplő, David szerepe inkább annyi, hogy a hirdetése veszi rá a többnyire hazug, működésképtelen, pusztító családi és párkapcsolatokban élő régi ismerőseit arra, hogy a vele kapcsolatos emlékek felidézésének ürügyén elgondolkodjanak a saját életükön, és összevessék a jelent a múlttal, a valóságot a régi vágyaikkal és terveikkel. S az elbeszélők múltidéző leveleit és a jelennel foglalkozó történeteit egymás mellett olvasva valóban nem is nehéz meglátni a jelen és a múlt közötti összefüggéseket, és nem nehéz észrevenni (legalábbis külső szemlélőként), hogy ki hol rontotta el az életét, s hogy ki mit tett egészen eddig önkéntelenül, ösztönösen nap mint nap azért, hogy minden maradjon a régiben.

A regény elbeszélőiről egyébként a viselkedésük, az életmódjuk alapján elsőre azt mondanám, valószínűleg kevéssé hajlamosak arra, hogy mindenből lelki problémát csináljanak maguknak, s emiatt számomra meglehetősen furcsa és kevéssé életszerű, hogy a könyv főszereplői mégis folyamatosan lelkiznek és minden pillanatban önmagukat, illetve a családi és párkapcsolataikat elemezgetik, meglepő alapossággal és hűvös távolságtartással. De talán erre is van magyarázat – a szerző az első könyv végén már elültette a kételyt azzal kapcsolatban, hogy vajon ki kerít be, ki ír körül a szavaival kicsodát, s ebben a részben is olvashatunk erről röviden: annyi legalábbis megsejthető, hogy a „hivatalos változat” szerint amnéziás, tehetetlen David talán mégsem annyira tehetetlen. Egyértelmű választ természetesen nem kapunk a David viselkedésével és motivációival kapcsolatban felmerülő kérdésekre, de bizonyára minden kiderül majd a trilógia harmadik kötetében. Én mindenesetre kíváncsi vagyok.