FőképCarl Frode Tiller regényének alapötlete olyan izgalmasan hangzik, hogy az egy szempillantás alatt felkeltette az érdeklődésemet: a könyvben három narrátor beszéli el egy élettörténet három különböző verzióját egy negyedik szereplőnek, aki nincs jelen, s aki teljes mértékben rá van utalva a másik három szereplő jóindulatára és őszinteségére. A negyedik karakter, az állítólagos főszereplő, David ugyanis elvesztette az emlékezetét, s az orvosai azt remélik, hogy ha a hozzá közel álló személyek megírják neki, hogy mire emlékeznek vele kapcsolatban, az majd segít neki abban, hogy felidézze az emlékeit és rájöjjön arra, hogy ki ő valójában.

Mindez kiderül a fülszövegből – kizárólag a szöveget olvasva viszont nem biztos, hogy könnyen rájöttem volna, hogy mi az alaphelyzet. Igaz ugyan, hogy mindhárom narrátor (a főszereplő kamaszkori legjobb barátja és egyben szeretője, a mostohaapja és végül a kamaszkori barátnője) megemlíti, hogy mi célból írja a leveleket, ám David – legalábbis látszólag – nem tölt be különösebben fontos szerepet a könyvben, két okból sem.

Az egyik ok az, hogy a három narrátor múltidéző, a Daviddel kapcsolatos emlékeikről szóló szövegei elsősorban (és érthető módon) nem Davidről szólnak, hanem arról, hogy ők maguk mit és hogyan éltek át abban az időszakban, amikor közel álltak a férfihoz. A másik ok pedig az, hogy a regény elbeszélői nem elégszenek meg azzal, hogy a Daviddel kapcsolatos emlékeiket felidézzék és megírják a férfinak, hanem az immár David nélküli jelenük részleteibe is bepillantást nyújtanak. (Legalábbis az olvasónak, hiszen ezek az egyes szám első személyben, jelen időben megírt fejezetek a narrátorok aktuális élethelyzetéről nem képezik a Davidnek küldött levelek részét – s mivel a levelek közé ékelődő szövegek az elbeszélők „David utáni” életéről szólnak, valószínűleg egyébként sem tehetnének nagy szolgálatot az emlékeit vesztett férfinak.)

Ám annak ellenére, hogy úgy tűnhet, David és az ő állítólagos emlékezetvesztése csak ürügy arra, hogy a három elbeszélő elmerenghessen a múlton, mesélhessen a gyerekkori szenvedéseiről, a nemi és egyéb identitáskeresés nehézségeiről, illetve mélázhasson azon, hogy pontosan mikor és hogyan rontotta el az életét, David (vagy legalábbis David ideája) valójában pótolhatatlan a történetben. Ő az a „láthatatlan” középpont, aki körül a többiek keringenek, akihez saját magukat viszonyítják, aki köré felépítik a saját életüket s akit a saját történeteikkel „körbekerítenek”. Az alapján, ami a könyvből kiderül David életéről és jelleméről (s ez egyébként meglepően kevés), úgy tűnik, a férfi olyan karizmatikus személyiség, aki minden körülötte élő személy életére döntő befolyást gyakorol, ami még jóval azután is érezteti a hatását, hogy az illető már nincs kapcsolatban Daviddel. Ezért nem meglepő, hogy a többi szereplő mind David köré csoportosul.

S itt érdemes megemlíteni, hogy a regény által felvázolt szituáció – a saját emlékek felidézése és az elveszett „én” megtalálása mások emlékeinek segítségével – mennyire ijesztő. Hiszen hogy is lehetne David biztos abban, hogy önmagát kapja vissza azáltal, hogy elolvas néhány levelet arról, hogy más hogyan emlékszik vissza rá? Mások emlékei véletlenszerűek (vagy legalábbis más módon véletlenszerűek és más mintákba rendeződnek, mint a saját emlékek), és könnyen lehet, hogy a másik által felidézett közös emlékek alapján az amnéziás ember egészen más képet alakít ki önmagáról, mint ahogy korábban gondolni szeretett magára. És még az sem zárható ki, hogy valamelyik levélíró szándékosan sosem volt emlékeket próbál elültetni a tehetetlen, énjét vesztett férfi agyába.

A könyv címe legalábbis azt sugallja, hogy a három narrátor levelei nem feltétlenül segíteni akarásból születtek meg. Hiszen a „bekerítés” jelentheti azt is, hogy a három narrátor három különböző szempontból előadott történetei segítenek leszűkíteni a David által feltett, „ki lehetek én?”- kérdésre adható válaszok körét, s ezzel jó értelemben behatárolják a férfi identitását és segítenek neki megtalálni önmagát. A szó ugyanakkor kissé fenyegető és agresszív jelentést is hordoz: a bekerítés lehet a csapdába csalás szinonimája is. A szerző pedig – szerencsére – nem segít egyértelműen eldönteni, az elbeszélők milyen értelemben kerítik be Davidet, sőt, a regény még azzal kapcsolatban is kétségek között hagyja az olvasót, hogy valójában ki kerít be (ki csal csapdába) kicsodát.

Az ezzel kapcsolatos kétely elültetése a szerző tán legjobb húzása, ami még a regény olyasféle gyengeségeit is feledteti, mint például az, hogy a szerző némiképp idegesítő és szerintem kissé eltúlzott módon próbálta egyedivé tenni mindhárom narrátor beszédstílusát (aminek eredményeképpen a szöveg egyik-másik részéből minden életszerűség hiányzik). S nem mellesleg az író azt is elérte ezzel, hogy kíváncsi lettem a könyv folytatására (amit a borítón olvasható ígéret szerint szintén megjelentet majd a kiadó).