Főkép

Brandon Sanderson egyike azon meglepően kevéssé ismert szerzőknek a fantasy zsánerében, akiknek bár jelentek meg hazánkban is regényei, valamilyen döbbenetes oknál fogva mégsem alakult ki rajongótábora, s nem kezdték el hatalmas tömegek olvasni munkáit. Pedig megérdemelné, ezt tökéletesen bizonyította a Ködszerzet-trilógiában (s szerintem már az Elantrisban), melynek lezárását végre magyarul is olvashatjuk. A sorozat első része 2009-ben jelent meg, s rá két évvel a folytatás, de sajnos a bejezésre még két esztendőt kellett várnunk – ám idén már kézbe vehetjük az egyébként kellemesen vaskos köteteket, hogy elmerüljünk Sanderson lenyűgöző és izgalmas képzeletében. Hiszen a trilógia lezárása legalább olyan jól sikerült, mint az első két könyv, nem panaszkodhatunk, ezúttal is egy minden képzeletet felülmúló történettel örvendeztetett meg minket a szerző.
 
Ugyan a cselekményről csak óvatosan mernék beszélni (hiszen mégiscsak a sok fordulatra épültek a korábbi regények), azért érdemes megemlíteni, hogy a Ködszerzet világa jelentős változásban van. Egyre nagyobb területeket borít el a titokzatos köd, ráadásul áldozatokat is szed: azok közül, akik kimerészkedtek házukból, többen megbetegedtek, sőt, meg is haltak. Eközben földrengések rázzák meg a földet, a hamu is gyakrabban és nagyobb mennyiségben hullik, így a növények nem kapnak elég fényt, mely éhínséget eredményez a nép körében. Vin kedvesének, Elendnek egyre nagyobb terheket kell a vállára vennie, s reménykedni, hogy közösen találnak valamilyen megoldást a közeledő világvégére – talán pont az Uralkodó alagútjaiban, melyeket úgy tűnik, hogy egy hasonló esetre készített elő.
 
De ha mindez nem lenne elég, a kékbőrű, gigantikus, legyőzhetetlennek tűnő kolosszok emberi településeket támadnak meg az inkvizítorok vezényletével, akiknek a célja egyelőre még nem ismert, de az bizonyos, hogy nem Elendék támogatásán dolgoznak. Miközben Vin próbál egyre többet kideríteni a Romlásról, erről a hatalmas erejű, gyakorlatilag isteninek tetsző lényről, a régi csapat tagjai sem tétlenkednek: Szellő, Sazed és Kobold Urteau városába indulnak, hogy rávegyék a lakókat, fogadják el a császár segítő kezét. Azonban legalább ilyen fontos feladat vár TenSoonra, az alakváltoztatásra képes kandrára, aki bűnös tettei miatt saját népének bírósága elé áll, hogy ítélkezzenek felette. Ám még nem is sejti, hogy milyen jelentőségű tudás rejtőzik fajának szokásaiban, s hogy ő lesz az, aki az egész világ sorsát befolyásolni fogja.
 
Aki már olvasott Sandersontól, annak nem hiszem, hogy különösebben ecsetelnem kellene, milyen varázslatos is az, amikor szabadon ereszti a fantáziáját, s elkápráztat az izgalmas mágia, a bizarr lények és trükkök széles skálájával. S ebben A Korok Hőse sem szenved hiányt, részletesebben megismerjük a kandrákat és kolosszokat, valamint teljesebb képet kapunk az inkvizítorokról is. Betekintést nyerhetünk gondolkodásukba és létrejöttük menetébe, amely által – ha teljesen megkedvelni nem is fogjuk őket – legalább átérezzük problémáikat és életszemléletüket. A mélyebb ábrázolás a karaktereknél is tetten érhető: habár az első részben még hagyott némi kívánnivalót maga után a szereplők ábrázolása, a folytatásokban már egyre összetettebb és kidolgozottabb személyiséget nyernek. Ez főleg Elendnél és Vinnél szembetűnő, noha a történet végére csatlakozott hozzájuk Sazed is, aki visszamenőleg (az Uralkodó mellett) az egyik legérdekesebb figurája lett a sorozatnak.
 
Bár meggyőződésem, hogy letehetetlen könyv nem létezik, a Ködszerzet-sorozat állandóan súrolja a határt: a befejező részt legszívesebben megszakítás nélkül végigolvastam volna, pedig most is túllépte az ezer oldalt. Lendületes és olvasmányos a történet, pedig nem mondanám azt, hogy egymást érik a csaták (azért abban sincs hiány), mégis folyamatosan leköti a figyelmemet. Ahogy előrébb jutunk a cselekményben, fokozatosan állnak össze a három regényen át elcsepegtetett információk, helyükre kerülnek a kirakós darabkái, hogy a végén egy monumentális fináléba torkolljon a történet. Az elszórt utalásoknak hirtelen értelme lesz, lehull a rejtélyekről a lepel (bár olykor minden válaszra kétszer annyi kérdés jut), s mindezt hibátlanul valósítja meg Sanderson: döbbenetes fordulatok és magával ragadóan izgalmas események váltják egymást, miközben egy kevés mélyebb mondanivalóval is találkozhatunk.
 
A korábbi regények során megismerhettük annyira a szereplőket, hogy a befejezésben már mint régi ismerősöket köszönthessük őket, egyben az egész kissé nyomasztó, de mindenképpen eredeti és apró megoldásaiban is ötletes világot. Miután az előzmények lenyűgöztek, a bejezést is nagyon vártam, egyszerűen jó volt visszatérni Vin, Elend és a csapat többi tagjának kalandjaiba. Szerencsére nem is kellett csalódnom, inkább túlteljesítette várakozásaimat, s egy minden pillanatában rettentően szórakoztató, igazán szimpatikus és izgalmas könyvet olvashattam. Ráadásul trilógiaként is megállja a helyét, hiszen bár van folytatás (a The Alloy of Law talán még idén várható magyarul), nem hagy elvarratlan szálakat – valójában szívesen nekiállnék újból az egész sorozatnak. Nemrégiben maga az író említette interjúnkban: azért ír, hogy mesélhessen, s örül, ha az olvasók is élvezik. Azt hiszem, ennél jobban nem is tudnánk.