Főkép

Nemrégiben jelent meg magyarul a Gyülekező fellegek, illetve Az Éjfél Tornyai a Delta Vision Kiadó gondozásában, valamint hamarosan várható A Korok Hőse (The Hero of Ages) kiadása is. Ennek alkalmából Brandon Sandersont kérdeztük az írásról, regényeiről és további terveiről.
 
Miként lett író? Hiszen, ha jól tudom, először még inkább az orvosi pályát fontolgatta…

Amikor életemben először olvastam fantasyt – bár sablonos dolog ezt mondani, de – azt mondtam: „Ez vagyok én. Ezt fogom csinálni.” Gyakorlatilag minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ezt csinálhassam. De az édesanyám nagyon szerette volna, ha orvosnak megyek. A középiskola vége felé hagytam magam meggyőzni arról, hogy az írás nem túl realisztikus karrier számomra, úgyhogy elkezdtem a biokémia szakot. De hamar rájöttem, hogy egyszerűen nem élvezem a kémiát és hiányzik az írás, úgyhogy átjelentkeztem másik szakra és belevetettem magam az írásba.
 
Milyen érzés volt az egyetemen olyan neves írók óráit hallgatni, mint David Farland?

Dave kurzusa fantasztikus volt. Egész más élmény volt a többi kurzushoz képest, amire jártam, mert itt nagyon sok olyan íróval találkoztam, akiknek még sosem jelent meg regénye. Nem ismerték a kiadók világát, Dave pedig igen. Fordulópont volt a karrieremben, hogy egy olyan írót hallgathattam, aki valóban megélt az írásból és arról beszélt, hogy milyen is az írás világa valójában. Felnyitotta a szememet, hogy egy ilyen emberrel találkozhattam és hallhattam a tanácsait. Csodálatos élmény volt, és persze Dave fantasztikus író is.
 
Mindeddig szinte kivétel nélkül fantasy műfajú regényei jelentek meg. Nem gondolt még arra, hogy megpróbálkozzon más zsánerrel is?

Nemrég írtam egy kisregényt, a címe Legion, ez inkább techno-thriller, mint sci-fi vagy fantasy, de még így is van benne fantasy-elem. Úgy hiszem, mindenben, amit valaha írni fogok, lesz valamiféle fantasy-elem. Én ilyesmiket szeretek olvasni, ezért ilyesmiket szeretek írni is.
 
Egyébként mit jelent Önnek a fantasy?

Számomra a fantasy annak a feltérképezése, ami nem létezhet. Ebben különbözik számomra a sci-fitől – a sci-fi általában annak feltérképezése, ami lehetne és az ebből elágazó lehetőségeket vizsgálja. A fantasyban olyan világokról próbálok írni, amelyek nem létezhetnek az alapján, ahogyan ma értjük a fizika törvényeit. Szeretek új tudományágakat kigondolni, hogy olyan történeteket mondjak el, amelyeket egyetlen más műfaj sem tud elmondani, mert minden más műfaj arra koncentrál, ami lehetne, vagy ami van. A fantasy lelke pedig a lehetetlen.
 
Regényeiben (Elantris vagy akár a Ködszerzet sorozat) előszeretettel kísérletezik a mágiával és különböző megjelenési formáival. Miért keres mindig újabb és újabb megoldásokat? Honnan jönnek az ötletei?

Mindig is álmodozó voltam, valószínűleg ezért csinálom épp azt, amit csinálok. A könyveim akkor születnek, amikor rengeteg jó ötlet kavarog összevissza a fejemben, majd ezek elkezdenek kombinációkra rendeződni. Olyan ez, mint amikor valaki színeket próbál egymáshoz illeszteni; egymás mellé próbál különböző árnyalatokat, és megnézi, mik azok, amik jól mennek egymáshoz. Én pedig különböző ötleteket próbálgatok egymás mellé és figyelem, milyen kémiai reakciók jönnek létre.
 
Ami a mágiarendszereket illeti, először is, olyasmit keresek, ami passzol a könyvbe, amit éppen írok. Például a Ködszerzet esetében olyan erőket kerestem, amelyek növelnék a tolvajok képességeit. És olyasmit akartam, ami félig-meddig az alkímián alapul, amolyan „még gyerekcipőben járó mágia a tudományban” módon. Az alkímia remek példa, mert félig tudomány, félig mágia... na jó, félig tudomány, félig babona, mivel a mágia része nem működik. Itt tehát van valami rezonancia.
 
Emellett keresem azokat az érdekes módokat, ahogy a mágiát a saját világunkhoz köthetem, és valami evilági dolgot használni remek módszer erre. A mágia eleve fantasztikus, tehát ha valami normális, hétköznapi dolgot használhatok helyette, amit aztán fantasztikussá teszek, az rögtön megkönnyíti a megértést. A fémek égetése a könyvben nagyon bizarrnak hangzik, de épp emiatt választottam ezt, mert mi is hasonló módon, anyagcsere útján nyerjük a legtöbb energiánkat. Megeszünk valamit, a szénhidrátokból energiát csinálunk, bumm! Szóval valójában ez egészen magától értetődő érzés. Amikor elkezdtem papírra vetni bizonyos ötleteket, részleteket, meglepően természetesnek tűnt, hogy az emberek fémet esznek, és abból nyerik az erejüket, annak ellenére, hogy ez rém furcsán hangzik – hiszen ez a valóságban is hasonló. Én pedig az ilyesmit keresem.
 
Amikor megvan a mágiarendszer, elkezdem mindenféle korlátozásokkal behatárolni. A korlátok tényleg sokkal jobban működővé tesznek egy mágiarendszert. Egy jól kigondolt korlátozás kreativitásra kényszerít, és a könyv szereplőit is kreativitásra kényszeríti. A fémek ide-oda mozgatása alapjában véve telekinézis. De ha a fém a tömegközéppont, akkor az ember csak egyenesen maga felé húzhatja, vagy maga felől tolhatja el őket… Először is, ez egyszerűen a vektorokról szól, a dolog félig-meddig tudomány. Másodszor, nagyon természetesnek érezzük, hiszen mi magunk is így manipuláljuk az erőket. Harmadszor: ez annyira limitálja a lehetőségeket, hogy a szereplők kénytelenek kreatívak lenni. Ez az a bizonyos optimális pont, ahol kreatívak lehetnek és klassz dolgokat művelhetnek, s ahol még nem túlságosan korlátozottak a lehetőségeik, ugyanakkor így nincs akkora hatalom a szereplők kezében, tehát vannak kihívások, amikkel meg kell küzdeniük. Én ezt mind keresem egy mágiarendszerben, és a tetejébe még azt is akarom, hogy a mágia használata érzékszervekkel érzékelhető legyen.
 
Nem akarom, hogy mondjuk legyen két mágusom, akik egymásra merednek, és aztán olyasmit írni: „nagyon erősen meredtek egymásra! Aztán még erősebben meredtek egymásra.” Nem akarom, hogy minden belül történjen, és innen jött a fémek ötlete is, láthatóak. A vibrációk, amiket néhány allomanta használ, hallhatóak. Azt akartam, hogy érzékszervekkel is érzékelhetőek legyenek a dolgok.
 
Ha már írás: van esetleg valami munkamódszere? Hogyan kerülnek írott formába történetei?
 
Általában szeretem, ha van egy jó vázlatom; számomra fontos, hogy tudjam egy történet végét, mielőtt írni kezdem. Tényleg ez a legfontosabb számomra. Szeretem a heves, robbanó, erőteljes befejezéseket, és ha nem tudom előre, hogy mi lesz a történet vége, akkor nem tudom úgy irányítani a cselekményt, hogy oda menjen, ahova akarom, hogy menjen. Szóval azt mondanám, vázlatkészítő író vagyok. A karaktereim esetében viszont azt szeretem, ha élők, maguktól nőnek és kelnek életre, ezért nem is töltök sok időt azzal, hogy megpróbáljam őket egy olyan skatulyába kényszeríteni, amit egy regényvázlatban felvázoltam számukra. Inkább megpróbálom hagyni őket nőni; hagyom, hogy úgymond azzá váljanak, akik lenni akarnak.
 
2007-ben Robert Jordan özvegye Önt választotta, hogy befejezze Az Idő Kereke sorozatot. Miként fogadta a hírt, és hogyan kezdett neki a munkához?

Ez engem lepett meg a leginkább. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán az én nevem is szóba került. Mint a sorozat legtöbb rajongóját, engem is sokkolt és elszomorított a hír, hogy Jim Rigney (Robert Jordan) már nem fejezheti be maga a történetet. Körülbelül egy hónappal a halála után egy reggel egy hangüzenet várt a telefonomon. Meghallgattam, így szólt: „Jó napot, Brandon Sanderson, itt Harriet McDougal, Robert Jordan özvegye beszél. Kérem, hívjon vissza, beszélni akarok önnel valamiről.” Olyan pillanat volt ez, amikor az ember először teljesen biztos benne, hogy valaki viccel vele, majd idegesen remegni kezd a gondolatra, hogy talán mégsem vicc az egész.
 
Amikor visszahívtam Harrietet, kiderült, hogy engem is lehetséges jelöltnek tekint arra a feladatra, hogy befejezzem az Idő Kerekét. Nem én jelentkeztem erre, szó sincs bármi ilyesmiről. Jimet én sok tekintetben a mentoromnak tekintettem. Rengeteget olvastam tőle, amikor a saját stílusomat, írásmódomat kerestem, és nagy hatással volt arra, amit írtam. Sosem találkoztam vele, személyesen tehát nem ismertem, és ezért is döbbentett meg annyira ez a telefonhívás. Alig tértem magamhoz, csak hebegtem egy kicsit, amikor megmondtam az özvegyének, hogy megtiszteltetés számomra, hogy az én nevem is szóba jött. Nem sokkal a telefonbeszélgetésünk után aztán írtam neki egy e-mailt, ami így kezdődött: „Kedves Harriet, a látszattal ellentétben nem vagyok idióta.”
 
Egyszerre éreztem magam megtisztelve és megsemmisítve. Bár nem én kértem ezt a dolgot, az az igazság, hogy rettenetesen izgatott, hogy részt vehetek benne. Szeretem ezt a sorozatot, és ugyanannyira vártam az utolsó kötetre, mint bármely más rajongó. Egy magamfajta író számára pedig a második legjobb dolog az után, ha Jim írta volna meg a könyvet az, ha én magam dolgozhatok rajta.
 
Ahogy arról korábban is szó volt, mindig szeret sajátos világképet teremteni. Milyen volt egy más szerző által kidolgozott világban írni? Zavarták, akadályozták e környezet korlátai?

Bizonyos értelemben nehéz volt, mert először fordult elő velem egy könyv írása közben, hogy nem az enyém volt az utolsó szó abban, hogy mi történik. Másrészt viszont ez az egyetlen sorozat más ember tollából, amelyet én is kényelmesen tudtam írni. Úgy nőttem fel, hogy ezeket a könyveket olvastam, a szereplők olyanok voltak nekem, mintha régi iskolatársak lettünk volna. Úgy éreztem, ismerem őket, ismerem a világukat – régebb óta, mint azokat a világokat, amiket én magam alkottam. Ilyen értelemben tehát az Idő Kerekét írni ismerős dolog volt számomra, mintha hazaértem volna.
 
Nem olyan régen érkezett a hír, hogy immár az utolsó kötet, az A Memory of Light kéziratát is leadta a kiadónak. Így a befejezésnél, mit gondol, sikerült teljesítenie a kitűzött céljait, meg van elégedve a munkájával?


Igen. A fő célom végig az volt, hogy úgy írjam meg a könyvet, hogy Harrietnek, mint Robert Jordan özvegyének tetsszen, mert ebben neki kellett utat mutatnia. Lényegében az volt a dolgom, hogy az ő igényeit kielégítsem, és olyan könyvet írjak, ami méltó Robert Jordan örökségéhez. És biztos vagyok abban, hogy én ezt jól csináltam, nagyon elégedett vagyok a munkámmal. Nem hiszem persze, hogy olyan jó munkát végeztem, mintha maga Robert Jordan írta volna a könyvet, de azt hiszem, jobban csináltam, mint ahogy – rajta kívül – bárki más csinálhatta volna.
 
Mik a további tervei, melyik sorozatát szeretné folytatni?

A legközelebbi tervem, hogy a Stormlight Archive-ot folytassam, a The Way of Kings folytatásával. Most épp azt írom, úgy tervezem, áprilisra fejezem be, s akkor 2013 karácsonyára meg is jelenhet. Majd meglátjuk, hogy tényleg sikerül-e ezt megvalósítanom. Szintén 2013-ban jelenik meg két young adult-könyvem. A The Rithmatist egy gearpunk fantasy; egy fiúról szól, akinek az anyja egy mágusiskola takarítója. A fiú maga nem képes a mágiára, viszont ingyen tanulhat az iskolában, mivel az anyja ott dolgozik. Aztán a másik a Steelheart, egy posztapokaliptikus regény olyan emberekről, akik szuperképességek birtokába jutnak, de kiderül, hogy mindannyian gonoszak. A főszereplő egy fiú, aki azt gondolja, felfedezte Chicago uralkodójának, Steelheartnak az egyetlen gyenge pontját. A fiú találkozik egy csapat bérgyilkossal, akik felfedezik a gonoszok gyengeségeit és megölik őket.
 
Magyarországban eddig leginkább a Ködszerzet sorozatról ismerték meg a rajongók, így legfőképpen arra lennénk kíváncsiak, hogy mikor várhatjuk a következő kötetét?

Tervezek folytatást írni a The Alloy of Law-hoz a Stormlight Archive egyes részei között, és valószínűleg még több folytatás lesz majd a Stormlight után. A második nagy Ködszerzet-trilógiát a Stormlight Archive 5. kötete utánra tervezem.
 
Úgy tudom, elég grandiózus tervei vannak ezzel az univerzummal, több trilógiát is szeretne megírni. Mesélne erről a koncepcióról egy kicsit?

Természetesen. Eredetileg úgy vázoltam fel a Ködszerzet-sorozatot a szerkesztőmnek, mint egy három trilógiából álló sorozatot. Múlt, jelen és jövő – epikus fantasy, urban fantasy és sci-fi; mindhárom átszőve a mágiarendszerrel.
 
De mivel épphogy elkezdtem kijönni a Stormlight Archive-val, most amellett akarom elkötelezni magam és egy jó darabig nem akarok belekezdeni a második Ködszerzet trilógiába. Ugyanakkor azt akarom, hogy az olvasók tudatában legyenek annak, hogy a Ködszerzet még jó ideig itt lesz és még több kötete fog napvilágot látni. Nem akartam, hogy ez csak úgy a derült égből érje majd az olvasókat tíz év múlva vagy akármikor, amikor majd megírom ezeket a könyveket. Ezért úgy döntöttem, írok néhány köztes történetet.
 
Az egyik ötlet, amivel eljátszottam, az volt, hogy mi történt az epikus fantasy és az urban fantasy trilógiák között. Igen érdekes történések zajlanak a sorozat világában, ahol az emberiség bölcsője direkt úgy lett megteremtve, hogy nagyon buja legyen, olyan hely, ami könnyen belakható, vagyis ahol egy nagyváros viszonylag gyorsan létrejöhet; és a civilizáció újra felépítheti magát alig néhány nemzedéknyi idő alatt. Ugyanakkor kezdetben nagyon kevés lenne a motiváció arra, hogy az ember elhagyja ezt a vidéket, s úgy éreztem, ez azt jelentené, hogy ott lenne egy hatalmas határvidék. S ez a kettősség – a határvidék és a mindent összevetve igen jól fejlett város között az emberiség bölcsőjében – nagyon érdekes volt számomra. Úgyhogy elkezdtem azzal játszani, hogy mit lehet ebből kihozni, hova vezetnek a dolgok.
 
Hogy felépíthessem a majdani urban fantasy-trilógia világát, tudnom kell, mi minden történt a közbeeső évszázadokban. Felbukkantak ott olyan történetek, amikről tudtam, hogy meg fognak történni, amikre majd lesz utalás a második trilógiában. Szóval arra gondoltam, akár el is mesélhetek néhányat ezek közül, hogy megszilárdítsam őket az agyamban, és hogy haladjon a sorozat is.
 
Úgy fogtam bele a The Alloy of Law írásába, hogy nem igazán tudtam, milyen hosszú lesz. Tudtam a történelmét és mindent, ami történt, de nem tudtam, mindebből mennyit akarok papírra vetni. Aztán valahogy minden klappolt, ahogy az néha megesik, és az lett a vége, hogy regényt csináltam belőle.
 
Ha választania kellene, melyik világában élne szívesen? Melyik mágiarendszert próbálná ki leginkább?

Hát, ez két különböző kérdés számomra, mert az allomancia az a mágia, amit a leginkább szeretnék magamnak, de az allomanták világa eléggé szörnyű, legalábbis az Uralkodó uralta korszakban, és biztos, hogy nem szeretnék ott élni. Az is kérdés, hogy melyik könyv melyik korszakáról beszélünk, mert például a Ködszerzet világa a The Alloy of Law korszakában már egészen jól élhető hely. Mindenesetre, ha egyet választanék, hogy hol élnék, akkor valószínűleg Elantris lenne a legjobb hely, az első könyv végén. Ott sok jó dolog történik, és a társadalom eléggé modernizált, úgyhogy azt hiszem, ez lenne a legjobb hely élni.
 
Zárásként üzenne esetleg valamit a magyar olvasóknak?

Nagyon nagyra becsülöm a magyar olvasóimat. Egyébként nem hiszem, hogy van valami különös üzenetem vagy célom; az emberek arról beszélnek, „mi célom az írással”, és a célom tényleg csak annyi, hogy elmeséljek egy jó történetet. Nem úgy ülök le írni, hogy azt mondom: „mit akarok ezzel üzenni?” Persze a témák, üzenetek kinőnek magukból a szereplőkből, de nem azért ülök a papír elé, hogy tanítsak, azért ülök elé, hogy meséljek. Az egész hivatásom célja ez. Ezért aztán nem tudom, hivatásom-e, hogy bármi mást is tanítsak azon kívül, hogy „jó történeteket akarok mesélni, és örülök, hogy az olvasók élvezik őket”.
 
Köszönjük az interjút, további sok sikert kívánunk.