FőképFülszöveg:
1968. Az év, amikor Párizs népe az utcára vonul. Az év, amikor Martin Luther King életét veszti egy álomért. Az év, amikor Elly Portman világra jön.
A kis Elly életét azok formálják, akik a legközelebb állnak hozzá: szerető, de elképesztően figyelmetlen szülei; a legjobb barátja, aki már tiszta felnőtt; egy öregedő piperkőc, aki imád szteppelni; és természetesen egy nyúl, akinek már a neve is tükrözi különleges és mindenható képességeit: isten. Csak így, kis i-vel.
Elly gyermekkora egyszerre különleges és hétköznapi, de egyetlen ember támaszként végig mellette áll: a bátyja, Joe. Húsz év elteltével a két testvér már felnőtt, mindkettő a maga életét éli, de a köztük lévő kapocs ugyanolyan erős, megkérdőjelezhetetlen és eltéphetetlen. Legalábbis annak tűnik, amíg egy világméretű katasztrófa tragédiával nem fenyegeti ezt a köteléket...
Sarah Winman bemutatkozó könyve Cornwall tengerpartjától a New York-i felhőkarcolókig repít minket egy olyan történettel, amely a gyermekkorról, a különcségről, a szerelem sötét oldaláról, a családi kötelékek erejéről, veszteségekről - egyszóval az életről szól. De különösképpen a szeretet ezer arcáról.

Részlet a regényből:
1968

Amikor úgy döntöttem, hogy világra jövök, anyám éppen leszállt a buszról egy eredménytelen ilfordi bevásárlókörút után. Vissza akart cserélni egy nadrágot, de a hasában változó elhelyezkedésem elvonta a figyelmét, és képtelen volt választani a foltozott farmer meg a bársony trapéznadrág között. Mivel félt, hogy a születési helyem egy áruház lesz, támolyogva-szédelegve visszautazott a saját postai irányítószámuk biztonságos vidékére. Ott folyt el a magzatvize, éppen akkor, amikor megnyíltak az ég csatornái. A házunkig tartó hetvenméteres gyaloglás alatt a magzatvíz elkeveredett a decemberi esővel, és csigavonalban leszivárgott az árokba, míg végül az élet ciklusa nagyszabású módon, mondhatni költőien kiteljesedett.
Egy szabadnapos nővér segített világra a szüleim hálószobájában, a tombolán nyert paplanon, és amikor a gyors, huszonkét perces vajúdás után előbukkant a fejem teteje, a nővér elkiáltotta magát, hogy „Nyomjon!”, majd apám is, hogy „Nyomjál!”, és anyám nyomott, én pedig könnyedén kicsusszantam, hogy megnézzem magamnak azt a legendás esztendőt. Mert abban az évben vonult az utcára Párizs, akkor volt a Tet-offenzíva. És akkor fizetett életével az álmáért Martin Luther King.

Hónapokon át a kielégített szükségletek csöndes világában éltem. Kényeztettek, babusgattak, imádtak. Mármint addig, amíg anyámnak el nem apadt a teje, és át nem adta helyét a búbánat áradatának, amely egy csapásra elnyelte őt, amikor megtudta, hogy meghaltak az Ausztriában gyalogtúrázó szülei.
Minden újság írt a rettenetes balesetről, amely huszonhét turista életét követelte. Leközölték az összetört autóbusz szemcsés fényképét is: úgy ékelődött be két fenyőfa közé, mint egy függőágy.
A szerencsétlenségnek csak egyetlen túlélője volt: a német túravezető, aki éppen az új sísisakját próbálta föl – nyilván az mentette meg az életét. Amikor a bécsi kórházi ágyán fekve a tévékamerába nézett (és közben beadtak neki egy újabb adag morfiumot), azt mondta: tragikus baleset történt, de az áldozatok előtte ettek, úgyhogy boldogan haltak meg. Nyilván kitörölte az emlékeit a trauma, vagy talán tényleg tompította a fájdalmat, hogy teletömték a hasukat gombóccal meg almás rétessel, mielőtt a busz a sziklás gleccserszakadékba zuhant. Ezt már soha nem tudjuk meg. A kamera még elidőzött egy kicsit a férfi zúzódásoktól elcsúfított arcán, hátha el tud kapni az otthon gyászoló családok kedvéért egy világos pillanatot, amikor több érzékenységet mutat, de ez a pillanat nem jött el. Anyámat a második életévem alatt végig, sőt még a harmadik év jó részében is emésztette a bánat. Nem maradtak abból az időszakból történetei, nem emlékezett r á, mikor kezdtem el járni, milyen mókás szavakat mondtam eleinte, nem voltak emlékei azokról az eseményekről, amelyek sejtetik, hogy milyen gyerek válhat majd a kicsiből. Ködösek, elmosódottak voltak a hétköznapok, mint egy bepárásodott ablak, amelyet anyám nem törölt le, mert nem érdekelte az üveg mögötti világ.

„What’s Going On?” – énekelte Marvin Gaye, de senki sem tudott válaszolni a kérdésére: senki sem tudta, mi folyik itt.
Mégis ez volt az a pillanat, amikor a bátyám megfogta a kezem, és védelmezőn bevont a maga világába.

Addig úgy keringett az életem első éveinek perifériáján, mint egy bolygó holdja, amelyre hol a kíváncsiság, hol a közöny nehézségi ereje hat, és ez alighanem így is maradt volna, ha a Végzet nem karambolozik egy tiroli turistabusszal azon a tragikus, sorsfordító délutánon.
Öt évvel volt idősebb nálam, és a göndör, szőke haja ugyanolyan szokatlan volt a családunkban, mint a vadonatúj kocsi, amelyet apám vásárol majd egy szép napon. A bátyám különbözött a vele egykorú fiúktól: különös, egzotikus figura volt, aki esténként titokban a szájára kente anyánk rúzsát, és olyan mintázatot csókolt az arcomra, mintha ótvaros lennék. Ő így engedte ki magából a gőzt, így lázadt a konzervatív világ ellen. Az undort keltő kívülálló csöndes lázadása volt ez.
Aztán kivirultam: kíváncsi, tehetséges gyerek lett belőlem. Négyévesen olvastam, ismertem a szavak helyes írásmódját, és olyasmikről lehetett velem társalogni, amiről általában nyolcévesekkel szoktak. Pedig nem a koraérettség vagy a zsenialitás szegődött társamul, hanem egyszerűen a bátyám gyakorolt rám ilyen hatást, akit akkor már megfogott Noël Coward költészete meg a Kander–Ebbszerzőpáros dalai. Színpompás alternatíváját nyújtotta a mi eltervezett, beosztott életünknek. Délelőttönként egyre csak azt vártam, hogy hazajöjjön az iskolából, és ez a várakozás lassanként feszítő, fizikailag érzékelhető sóvárgássá fokozódott. A bátyám nélkül nem éreztem magam teljesnek – és az az igazság, hogy ez örökre így maradt.

– Isten mindenkit szeret? – kérdeztem anyámtól, miközben átnyúltam a zelleres tál fölött, hogy kivegyem az utolsó teasüteményt. Apám fölnézett az újságjából. Ha valaki Istent hozta szóba, mindig fölnézett. Amolyan reflex volt ez, mintha attól félne, hogy megütik.
– Hát persze – felelte anyám, akinek megállt a kezében a vasaló.
– A gyilkosokat is? – kérdezősködtem tovább.
– Igen – felelte anyám. Apám pedig ránézett, és hangosan ciccegett.
– A rablókat is? – kérdeztem.
– Igen.
– A kakit is? – folytattam.
– A kaki nem élőlény, kicsim – felelte komolyan anyám.
– De ha élőlény lenne, akkor Isten szeretné?
– Igen, úgy gondolom, hogy szeretné.
Hát, ezzel nem sokat segített. Úgy tűnt, Isten mindenkit szeret, csak engem nem. Lehámoztam a sütiről az utolsó darab csokibevonót, lerántva a leplet a fehér mályvacukor-dombocskáról meg a közepéből csordogáló lekvárról.
– Jól érzed magad? – kérdezte anyám.
– Nem megyek többet hittanra – jelentettem ki.
– Halleluja! – szólalt meg apám. – Ezt örömmel hallom.
– De hát én azt hittem, szeretsz odajárni! – mondta anyám.
– Már nem. Igazából mindig is csak az éneklés tetszett.
– Énekelni itt is tudsz – dünnyögte ismét az újságjába mélyedve apám. – Itt mindenki nyugodtan énekelhet.
– Van valami oka, hogy nem akarsz menni? – kérdezte anyám, mert érezte, hogy elhallgatok valamit.
– Nincs – feleltem.
– Akarsz beszélgetni valamiről? – kérdezte erre halkan anyám, és a kezemért nyúlt. (Éppen belekezdett egy amerikai gyerekpszichológiai könyvbe, amely arra buzdított, hogy beszéljünk az érzéseinkről. De mi egyből begubóztunk, ha ezt meghallottuk.)
– Nem – feleltem résnyire nyitott szájjal.
Az egész egy egyszerű félreértéssel kezdődött. Én csak annyit mondtam, hogy Jézus Krisztus egy tévedés folytán született, azaz nem tervezett terhességből.
– Nem tervezett terhességből? – sipította a pap. – És honnan szedted ezt a mocskos blaszfémiát, te istentelen gyermek?
– Nem tudom – mondtam. – Csak úgy eszembe jutott.
– Csak úgy eszedbe jutott? – visszhangozta a pap. – Komolyan azt képzeled, hogy az Úr szereti az olyanokat, akik kétségbe vonják az Ő Isteni Tervét? Hát, akkor tudd meg, kisasszonyka, hogy nagyon tévedsz, mert nem szereti őket! – Azzal valósággal kilőtt a karja, és az ujja a száműzetésem helyére szegeződött. – A sarokba! – hangzott a parancs, és én odaballagtam a nyirkos, omladozó, zöld fallal szemben álló székhez. Ott ücsörögtem, és azon töprengtem, amit a szüleimtől hallottam egy este, miután besündörögtek a szobámba: – Beszélni szeretnénk veled valamiről. Arról, amit a bátyád folyton mondogat neked. Hogy te egy tévedés folytán születtél meg.
– Ja, igen – mondtam.
– Szóval nem tévedés volt, hogy megszülettél – magyarázta anyám –, csak nem terveztünk be. Nem igazán számítottunk rád. Mármint nem vártuk a jöttödet.
– Nem vártatok, mint Mr. Harrist? – kérdeztem. (Az az ember valahogy mindig tudta, mikor ülünk le enni.)
– Valahogy úgy – mondta apám.
– És ahogy Jézust sem várták?
– Pontosan – mondta óvatlanul anyám. – Pontosan úgy nem vártunk, ahogy Jézust nem várták. És amikor mégis megérkeztél, az csoda volt. Minden idők legszebb csodája.

Apám visszatette az újságjait az ütött-kopott aktatáskájába, és odaült mellém.
– Nem kell ahhoz se hittanra, se templomba járnod, hogy Isten szeressen téged – mondta. – És ahhoz sem, hogy bárki más szeressen téged. Tudod, ugye?
– Igen – feleltem, pedig nem hittem neki.
– Majd ha nagyobb leszel, jobban megérted – tette hozzá apám.
De én nem várhattam addig. Máris eldöntöttem magamban, hogy ha ez az Isten nem tud szeretni engem, akkor kénytelen leszek keresni egy másikat, olyat, amelyik tud.

– Egy újabb háború, az kell nekünk – jelentette ki Mr. Abraham Golan, a szomszédunk. – Az embereknek az kell, hogy háború legyen.
– Az embereknek az kell, hogy eszük legyen – mondta erre a húga, Esther, és rám kacsintott, miközben körbeporszívózta Mr. Golan lábát, és beszippantotta a kioldódott cipőfűzőjét, amely elszakította a porszívó ékszíját, és égett gumiszag lengte be a szobát. Én szerettem az égett gumiszagot. És szerettem Mr. Golant is. Tetszett, hogy öregkorában nem holmi feleséggel él együtt, hanem a húgával, és szívből reméltem, hogy a bátyám is így fog dönteni, ha egyszer, nagyon-nagyon sokára eljön az ideje.
Mr. Golan és a húga szeptemberben költöztek az utcánkba, és decemberben már az összes ablakukban gyertya égett: díszkivilágítással tették közhírré a hitüket. Azon az enyhe időt hozó őszi hétvégén a falat támasztva néztük a bátyámmal a Pickford költöztetővállalat kék furgonját. Néztük, ahogy a munkásoknak cigaretta fityegett a szájukban, újság lógott ki a farzsebükből, és gondatlan, nemtörődöm módon behordták a házba a ládákat, bútorokat.
– Az a fotel úgy néz ki, mintha elpusztult volna benn e valami – szólalt meg a bátyám, amikor elvitték előttünk a szóban forgó bútordarabot.
– Honnan tudod? – kérdeztem.
– Egyszerűen tudom – felelte, és megkocogtatta az orrát, jelezve, hogy neki hatodik érzéke is van, pedig az első öt is elég sokszor bizonyult megbízhatatlannak.
Aztán jött egy fekete Ford Zephyr. Sután leparkolt a járda mellett, és kiszállt belőle egy öregember, akinél öregebbet még nem is láttam. Libatollfehér haja volt, és úgy lötyögött rajta a krémszínű kordbársony zakója, mint a petyhüdt bőr. Jobbra-balra nézett, majd átment az úttesten. A bejárati ajtó előtt megállt, és ránk köszönt: – Jó reggelt! – Fura akcentusa volt – mint később kiderült, magyar.
– A bácsi öreg – mondtam. (Pedig én is azt akartam mondani, hogy „Jó reggelt!”)
– Öreg vagyok, mint az országút – felelte, és elnevette magát. – Hogy hívnak?
Megmondtam a nevemet, mire ő a kezét nyújtotta, én pedig jó erősen megráztam. Négyéves, kilenc hónapos és négynapos voltam. Ő pedig nyolcvanéves. De a köztünk lévő korkülönbség hipp-hopp elolvadt, mint az aszpirintabletta a vízben.

Nemsokára sutba vágtam az utcánk diktálta normákat, és Mr. Golan gyertyás-imádságos, törvényen kívüli világára cseréltem őket. Csupa titok volt ez a világ, és én úgy vigyáztam minden egyes titokra, mint a hímes tojásra. Mr. Golan elmondta nekem, hogy szombaton a tévén kívül semmit sem szabad használni, és amikor visszajött a shulból, azaz a zsinagógából, egzotikus ételeket ettünk, amelyekhez addig soha nem volt szerencsém, például maceszt, vagdalt májat, heringet, töltött halat. Mr. Golan azt mondta, „az óhaza emlékét idézik”.
– Ó, Cricklewood! – mondogatta, miközben kitörölt egy könnycseppet a csipás kék szeméből, és apám csak késő este ült le az ágyam szélére, hogy fölvilágosítson: Cricklewood nem határos sem Szíriával, sem Jordániával, saját hadserege pedig végképp sincs.
– Zsidó vagyok – mondta egy napon Mr. Golan –, de mindenekelőtt ember. – Én pedig bólintottam, mintha tudnám, mire gondol. Ahogy teltek-múltak a hetek, egyre többször hallgattam az imáit, a Halld, Izrael!-t, és szentül hittem, hogy Isten ilyen csodaszép hangokat nem hagyhat figyelmen kívül. Mr. Golan gyakran kézbe vette a hegedűjét is, hogy a hangjegyek juttassák el a szavakat a Mennybéli szívéhez.
– Hallod, hogy sír? – kérdezte, miközben a vonó ide-oda siklott a húrokon.
– Hallom, hallom – feleltem.
Órákon át hallgattam a legszomorúbb muzsikát, amit emberi fül elviselhet, és sokszor úgy mentem haza, hogy képtelen voltam enni, sőt még beszélni is, és ifjú orcámra sápadtság ereszkedett. Anyám ilyenkor leült az ágyam szélére, a homlokomra tapasztotta a hűs kezét, és azt kérdezte: – Mi bajod? Beteg vagy? – De hát mit mondhat erre egy gyerek, aki csak kezdi érteni a másik ember fájdalmát?
– Talán nem kéne annyi időt töltenie az öreg Abrahammel – hallottam az ajtón kívülről apám hangját. – Vele egykorú barátokra van szüksége. – De velem egykorú barátaim nem voltak. És egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne szomszédoljak.
– Először is – kezdte Mr. Golan – okot kell találnunk arra, hogy éljünk. – Azzal a tenyerében ide-oda guruló kis színes tablettákra nézett, és gyorsan lenyelte őket. Aztán elnevette magát.
– Rendben – mondtam, és vele nevettem, pedig fájt a hasam, és egy pszichológus évekkel később megállapította, hogy idegi alapon fáj.
Mr. Golan ezután kinyitott egy könyvet, amely mindig nála volt, és így folytatta: – Mert ha nincs rá okunk, ugyan miért erőlködnénk? A létezésnek kell, hogy legyen valami célja, mert akkor méltósággal viselhetjük az élet fájdalmát, és okunk van folytatni. És az élet értelmének a szívünkbe kell eljutnia, nem a fejünkbe. Értenünk kell, mi végre szenvedünk.
A két vén kezét néztem. Száraz volt a bőre, mint a könyv, amelyben lapozott. Ő pedig nem rám nézett, hanem a plafonra, mintha az eszményei már úton lennének a mennyország felé. Nem tudtam mit mondani, és éreztem, hogy csöndben kell maradnom: csapdába ejtettek ezek a roppant nehezen érthető gondolatok. A lábam viszont hamarosan viszketni kezdett: a zoknim alá egy vékony csíkban befészkelte magát a pikkelysömör, és ez a csík most kezdett fölforrósodni és kitüremkedni, úgyhogy sürgősen meg kellett vakarnom. Eleinte szép lassan vakargattam, de aztán már olyan bősz, telhetetlen mohósággal, hogy szertefoszlott a szoba varázslatos hangulata.
Mr. Golan kissé zavartan nézett rám.
– Hát nem értitek? – mondtam aznap este, miközben a szüleim vendégei némán szorongtak a fondüsütő körül. Csönd telepedett a szobára, csak a büdös gruyere–ementáli-keverék szelíd bugyogása hallatszott.
– Akinek van miért élnie, az szinte bármilyen hogyant elvisel – mondtam ünnepélyes komolysággal. – Ez Nietzsche – tettem hozzá nyomatékkal.
– Már rég ágyban kellene lenned, nem pedig a halálról filozofálgatnod – mondta a harminchetesben lakó Mr. Harris, akinek már egy éve folyton rosszkedve volt. Elhagyta ugyanis a felesége, miután rövid viszonyt folytatott – ezt csak suttogva illett kimondani – „egy másik nővel”.
– Szeretnék zsidó lenni – nyilatkoztattam ki, miközben Mr. Harris a fortyogó sajtba tunkolt egy jókora darab kenyeret.
– Majd reggel megbeszéljük – jelentette ki apám, aki éppen újratöltötte a borospoharakat.

Anyám lefeküdt mellém az ágyamra. Az arcomba csapott a parfümje illata, mintha rám lehelte volna. Likőr- és limonádészagúak voltak a szavai.
– Azt mondtad, ha nagy leszek, bármi lehetek – szólaltam meg.
Erre elmosolyodott. – Lehetsz is – mondta. – De zsidóvá válni nem olyan könnyű.
– Tudom – bólintottam csüggedten. – Kell hozzá egy szám.
És anyám arcáról egy csapásra leolvadt a mosoly.

Egy szép tavaszi napon történt, hogy rákérdeztem. Pedig már korábban észrevettem, persze, a gyerekek észreveszik az ilyesmit. Kint voltunk a kertben, Mr. Golan fölgyűrte az ingujját, és máris helyben voltunk.
– Az mi? – kérdeztem az alkarját borító hártyavékony, áttetsző bőrre mutatva.
– Régen az volt az azonosító számom – felelte. – A háború alatt. Egy táborban.
– Miféle táborban?
– Olyan börtönféle volt.
– Valami rosszat tettél? – kérdeztem.
– Nem, nem – mondta erre ő.
– Akkor miért voltál ott?
– Hát – mondta mutatóujját fölemelve Mr. Golan –, ez a nagy kérdés. Miért voltunk ott? Tényleg, miért is voltunk ott?
Válaszra várva néztem Mr. Golant. De nem kaptam tőle választ. És akkor ismét az alkarjára pillantottam: úgy sötétlett ott az a hat zord számjegy, mintha aznap írták volna rá őket.
– Az ilyen helyekről csak egyféle történetet lehet mesélni – mondta halkan Mr. Golan. – A borzalmak és a szenvedés történetét. És az nem a te ifjú fülednek való.
– De én akkor is szeretném hallani – erősködtem. – Tudni akarom, milyen az a borzalom. Meg a szenvedés.
És akkor Mr. Golan lehunyta a szemét, és a keze úgy pihent meg a karján lévő hatjegyű számon, mintha egy páncélszekrény kódján nyugodna, amelyet csak ritkán nyit ki.
– Akkor elmesélem – mondta. – Gyere közelebb. Ülj le ide.

A szüleim kint voltak a kertben, madáretetőt szereltek az almafa robusztus alsó ágára. Hallgattam a nevetésüket meg a rikoltozásukat, ahogy utasítgatták egymást, hogy „Feljebb!”, „Nem, lejjebb!”, attól függően, hogy ki milyen távlatból látta a fát. Normál körülmények között én is ott lettem volna velük. Egykor izgalomba hozott volna a feladat egy ilyen szép napon, de akkoriban megváltoztam: pár hete csöndesebb, nyugodtabb lettem, és ez a befelé forduló, elmélkedő hajlam a könyvek felé terelt. A kanapén olvasgattam, amikor a bátyám benyitott, és sután az ajtókeretnek dőlt. Látszott, hogy bántja valami: ezt mindig meg tudtam állapítani, mert ilyenkor hártyavékony volt a hallgatása, és epedve várta, hogy áttörje valami zaj.
– Mi az? – kérdeztem, és leengedtem a könyvet.
– Semmi – felelte a bátyám.
Újra magam elé emeltem a kötetet, és ő már mondta is: – Tudod, levágják a fütyimet. Legalábbis egy részét. Körülmetélésnek hívják. Ezért mentem be tegnap a kórházba.
– Melyik részét? – kérdeztem.
– A felső részét.
– Fájni fog?
– Alighanem.
– Akkor miért csinálják?
– Mert túl feszes rajta a bőr.
– Aha – mondtam erre, és bizonyára zavart képet vágtam.
– Figyelj – szólt valamivel segítőkészebben a bátyám –, tudod, van az a garbópulcsid, amelyik kicsi rád.
– Igen.
– Emlékszel, amikor bele akartál bújni, és beszorult a fejed?
– Igen.
– Na, hát úgy járt az én fütyim is, mint a te fejed. Le kell vágni róla a bőrt, mert olyan, mint az a szűk garbónyak. És akkor majd ki tudom dugni a végét.
– És akkor nem garbónyak lesz rajta, csak sima? – kérdeztem. Érződött a hangomon, hogy már sokkal jobban értem a dolgot.
– Valahogy úgy – felelte a bátyám.

Utána napokig sántikált káromkodva, a nadrágja ágyékrészét babrálva, mint a parkban lakó őrült, akinek nem szabadott a közelébe mennünk, mégis mindig megtettük. A bátyámat eleinte elborzasztották a kérdéseim, és hiába kértem, hogy mutassa meg, de aztán egyik este, úgy tíz nap múlva, amikor már nem volt annyira földuzzadva a micsodája, és együtt játszottunk a szobámban, megkérdeztem tőle, hogy milyen.
– Elégedett vagy vele? – tudakoltam, és bekaptam az utolsó falat Jaffa kekszemet.
– Azt hiszem, igen – mondta a bátyám, és megpróbálta visszafojtani a mosolyát. – Most már úgy nézek ki, mint Howard. Zsidó fütyim van.
– Olyan, mint Mr. Golané – jegyeztem meg, miközben visszahanyatlottam a párnámra, és föl sem tűnt a szobára azonnal rátelepedő síri csönd.
– Honnan tudod, milyen Mr. Golané?
A bátyám arca haloványan csillogott. Hallottam, hogy nagyot nyel. Fölültem. Csönd. Kintről egy kutya elhaló ugatása hallatszott.
Néma csönd.
– Honnan tudod? – kérdezte fakó hangon ismét a bátyám. – Mondd el.
Lüktetett a fejemben a vér. Remegni kezdtem.
– Nem mondhatod el senkinek – szólaltam meg végül.

Amikor a bátyám kibotorkált a szobámból, olyan terhet cipelt magával, amelyhez igazából még túl fiatal volt. De azért a vállára vette, és ígéretéhez híven nem mondta el senkinek. Én pedig soha nem tudtam meg, hogy mi történt valójában, miután elhagyta a szobámat: még később sem volt hajlandó elmondani. Egyszerűen csak nem láttam többé Mr. Golant. Legalábbis élve nem.
A bátyám a takaró alatt talált, ott szívtam be a saját ideges, émelyítő bűzömet. Összeomolva, zavartan azt suttogtam: – A barátom volt –, de még abban sem lehettem biztos, hogy a saját hangomat hallom-e, annyira más voltam már, mint azelőtt.
– Majd én szerzek neked egy rendes barátot. – A bátyám csak ennyit mondott, miközben átölelt a sötétben. Kemény volt, mint a gránit. És ahogy ott feküdtünk összegömbölyödve, úgy tettünk, mintha ugyanolyan lenne az élet, mint azelőtt. Mint akkor, amikor még gyerekek voltunk, és fogyhatatlan volt a bizalom, akár az idő. És mindig kéznél is volt, persze.

A Kiadó engedélyével.