FőképFülszöveg:
Berlin, 1945 áprilisa. A szövetséges csapatok a várost ostromolják, a náci gépezetben főszerepet játszó tisztek zöme menekülni próbál, hogy elkerülje a felelősségre vonást. Köztük van Adolf Eichmann is, az SS alezredese, a végső megoldás levezénylője. Ő is alámerül: az osztrák Alpokon, hadifogolytáborokon, észak-német erdőkön át visz az útja, míg végül Argentínában telepszik le. Tizenöt évbe telik, mire egy elszánt izraeli ügynökcsoport a nyomára akad, elrabolja és Izraelbe szállítja, hogy ott bíróság előtt feleljen mindazért, amit elkövetett. Neal Bascomb amerikai újságíró pergő sodrású dokumentumregénye, mely a krimik és kémtörténetek legjobb elemeit ötvözi, ezt a hajszát meséli el.

Részlet a könyvből:
Jakov Gat április 24-én landolt az Ezeiza repülőtéren. Hibátlanul szabott öltönyben, keskeny nyakkendővel, kezében aktatáska. Le-lépdelt az utaslépcsőn, amit a géphez gurítottak, ki a kegyetlenül vakító argentin napfénybe. Nem vette észre a fotóst, aki egy sor képet készített róla, mielőtt még elérte volna az aszfaltot.
Könnyen átjutott az útlevélvizsgálaton, spanyoltudásának hiánya nem okozott problémát. Nem ült taxiba – a sofőr később emlékezhetett volna rá, hol tette ki utasát –, inkább buszra szállt a terminál előtt. Néhány órával később volt esedékes a találkozója Ilanival.
Az ajtóhoz közel ült le, ahogy szokott – baj esetére. A városköz-pontba tartó busz zsúfolásig tele volt, sofőr azonban sehol. Egy rend-őr járkált fel és alá előttük. Tíz perc elmúltával Gat aggodalmaskodni kezdett. Húsz perc után már meg volt győződve arról, hogy valami nagyon nem stimmel.
Hirtelen ketten nyomakodtak fel a lépcsőn, elállva a menekülés útját. Gat egyikükben – egyenruhájára tekintve – fölismerte a sofőrt. A másik éppen őelébe állt, és spanyolul hadart valamit. Az izraeli holt-tá dermedt, nem értette, mi folyik. A fickó erre az orra alá dugta a róla az imént készült képet, amint a gépből kiszáll. Riadt kérdések özöne futott át rajta. Az argentin rendőrség tudja, hogy ő kicsoda? Valaki köpött nekik? Tudják, hogy hamis az útlevele? Le fogják tartóztatni?
Mielőtt bármit reagálhatott volna, a férfi továbblépett a következő utashoz, és annak is bemutatta a róla frissiben előhívott képet. Végre világos lett Gat előtt: a fotós a turistákat fényképezte, hogy eladhassa nekik a fényképüket; nyilván ismeri a sofőrt meg a rendőröket is, azért tartották vissza neki a buszt, míg előhívta a képeket. Mikor a fotós visszaért hozzá, boldogan fizetett neki a fényképéért, aztán megkönnyebbülve hátradőlt az ülésen. Ha most futásnak ered, és elkapják, az akciónak annyi. Mennyi veszedelmet rejthet még egy látszatra ártatlan incidens is!
Tizenegy előtt öt perccel érkezett meg a Buenos Aires központjában megbeszélt találkozóra a márványpadlós, régimódi, magas mennyezetű kávéházba. Ahogy áthaladt a forgóajtón, máris kiszúrta Efrájim Ilanit, aki egy csésze kávé mellett várakozott, szájában pipa. Két nappal korábban érkezett, kibérelt egy lakást, megrakta konzervekkel és tábori ágyakkal. Naponta kétszer a megbeszélt utcasarkon, étteremben, kávéházban várt – mindig máshol, nehogy gyanút keltsenek – a csapat más-más tagjával esedékes találkozókra. Elővigyázatból nem mondták meg neki, hogy melyik nap ki érkezik éppen. A társaságkedvelő Ilani számára ennyi időt egy szál magában eltölteni komoly megpróbáltatást jelentett.
– Jaj, de jó, hogy jössz! Ülj csak le hozzám! – üdvözölte vidáman
Gatot, angolul, fölemelkedve a helyéről.
– Hogy vagy mindig? – viszonozta az üdvözlést Gat folyékony angolsággal, jól hallhatóan. – Egyenest a reptérről jövök. Már azt hittem, nem leszel itt.
– Ülj le egy kicsit.
Később halkan, héberül tárgyaltak, aztán elmentek megnézni a védett házat. Másnap Aharonival találkoztak, hasonló körülmények közt, egy étteremben. Mióta április elején elutazott Buenos Airesből, megnövesztette a haját-bajuszát, nehogy ráismerjen itt valaki, akivel korábban kapcsolatba lépett. Avraham Salomot várták következőnek. A hamis német útlevéllel utazó Salom is megjelent az Avenida Córdobán, a Lancaster Hotel bejáratát árnyékoló napellenző alatt, rövid sétányira a San Martín tértől, Buenos Aires belvárosától. Az előcsarnokba lépve úgy érezte magát, mintha Londonba csöppent volna: tölgyfából remekelt pult fogadta, a falon arisztokraták portréi. Szakadt motelekhez volt szokva – Harel az utazásokon ott spórolt, ahol lehetett –, de Salom most üzletembert alakított, és ez a szálloda felel meg a szerepének. Nem lehet oka panaszra.
Kollégáihoz hasonlóan ő is kerülőúton jutott Buenos Airesbe. Rómába repült az egyik útlevelével, az ottani izraeli követségen cserélte le egy másikra. Aztán vonattal Párizsba ment, ahol Danitól egy eredeti német útlevelet kapott – a tulajdonos nevében Dani gondosan átírt néhány betűt, ezzel előállt az új személyazonosság. Onnét aztán Salom Lisszabonba repült, ahol átadta az útlevelét a portugál ellenőröknek, míg elérkezett a Buenos Aires-i járat indulásának ideje. Megmagyarázhatatlan módon azonban sikerült teljesen elfelejtenie az álnevét, és amikor a rendőr, aki vissza akarta szolgáltatni az útlevelet, rákérdezett, nem jutott eszébe semmi. Rendszerint emlékezeterősítő technikákkal rögzítette a neveket, összekapcsolva a vezetéknév egy-egy szótagját, betűjét az utónévvel, ez alkalommal azonban egyszerű-en kiesett a fejéből. Szerencsére a halomban meglátta zöld útlevelét, és magabiztosan rámutatott:
– Ez az enyém.
A rendőr minden további nélkül átadta neki.
Ezt a baklövést hamar követte egy másik: meglátta Jakov Medadot, a csapat frontemberét, amint épp ugyanarra a járatra készül felszállni, amiről a leghatározottabban szó se lehetett volna. Ha bármelyiküket elkapják a hamis útlevelével, a hatóságok átvizsgálják az összes utas iratait. A katasztrófát megint elkerülték, de a hosszú út alatt Salom és Medad nagyon igyekezett egymás pillantását is kerülni…
A harmadik rossz ómen akkor csapott be, amikor Salom a Lancaster Hotelben átadta az útlevelét a recepciósnak. Az ötvenes évei elején járó férfi egy pillantást vetett belé, s nyomban felderült az arca:
– Földik vagyunk, uram! Ha jól látom, Hamburgból jött. Én is ott születtem.
Salomot az ájulás környékezte. Osztrák akcentussal beszélt, s a recepciós, aki korát és származási helyét tekintve nyugodtan lehetett néhai náci, nyilván azonnal kihallja, ha nem úgy beszéli a németet, ahogy az északiak.
Remélve, hogy le tudja rázni, azt felelte, ő történetesen nem a városból, hanem a környékéről való, és megnevezett egy kisebb falut. A pasas ráfelelte, hogy ő éppenséggel szintén odavalósi. Salomot cserbenhagyták a szavak. Mit lehet itt még tenni? Villámgyorsan kitöltötte a bejelentkezési űrlapokat, fogta a szobakulcsát, és elsietett. Biztos lehetett benne, hogy a viselkedése legalábbis gyanús. A biztonság kedvéért elhatározta, hogy másnap átköltözik egy másik szállodába.
Az aggodalmaskodásra nem maradt sok ideje, ugyanis nyomban el kellett indulnia, hogy le ne késse este hat órára időzített randevúját a Santa Fe és a Callao sugárutak kereszteződésénél, nyugatra, mintegy húsz háztömbnyire a nyüzsgő városközponttól. Aharonival és Gattal egyszerre értek oda.
– Mi a következő lépés, Avrum? – kérdezte Aharoni némi könnyed tréfálkozás után.
Salom volt az előegység feje, Harel azzal a megbízással küldte oda, hogy egy fontos kérdésre választ nyerjen: mehet-e a küldetés a maga útján? A Moszad feje egy szóval nem taglalta, mit is jelent egy ilyen kérdés. Oly régóta dolgoztak már együtt, hogy erre nem is volt szükség. Salom tudta, az a feladata, hogy árnyékként kövesse Eichmannt, figyelje meg a mozgását, és döntse el, akad-e alkalmas helyszín az elfogására. Ekkor még csak az Aharoni-féle megfigyelésből származó jelentések álltak a rendelkezésükre, s bár Salom és Aharoni évek óta ismerték egymást, sose volt még közös „melójuk”.
– Gyerünk a házához – határozott Salom.
Nem volt mire várniuk.
– Sötét lesz már – vetette ellene Aharoni.
– Azért csak menjünk.
Aharoni elkormányozta őket a bérelt autóhoz, és megtették a más-fél órás utat ki a városból, San Fernandóba, az esti csúcsforgalomban. Mire elérték úti céljukat, a nap már teljesen lenyugodott, s a hűvös estében laza köd gomolygott. A környéken sehol egy utcai lámpa, vagyis az isten háta mögött vannak. Ahogy átkeltek a 202-es utat keresztező vasúti töltés alatt, a kioszk és a buszmegálló felé, Salom kicsiny fényt látott felvillanni elöl, jobbra, hol vörös, hol fehér színnel. A kocsi fényszórói megvilágították a férfi arcát. Salom azonnal felismerte Eichmannt.
– Ő az! Az emberünk! – sziszegte Salom, míg a kocsi lehagyta Eichmannt.
Aharoni izgalmában a fékre taposott, és jobbra húzta a kormányt, mintha csak azt várta volna, hogy Salom és Gat rögtön kiugrik a kocsiból, s nyakon ragadják Eichmannt.
– Mit csinálsz? Gyerünk tovább! – szólt rá keményen Salom.
– Még azt fogja gondolni, hogy valami nem stimmel.
Aharoni levette lábát a fékről, s gyorsan továbbhajtott. Úgy megrémült a baklövésétől, hogy egy hang nem jött ki belőle. Gat a hátsó ülésről leste, nem fordul-e meg Eichmann, hogy megnézze, miért lassított le a kocsi, és miért fordult jobb felé. Hál’ istennek nem tette.
Kicsit továbbmentek a 202-es úton.
– Menj utána, és nézd meg, ő-e az – utasította Salom Gatot.
Aharoni megállt, elegendő időt hagyva Gatnak, hogy kiugorjon. Gat átment az utcán, tartva a száz méter távot közte és a férfi között. A kocsi fényei eltűntek, majdnem teljesen sötét volt. Gat a vörös-fehér villódzást figyelte, amint éles kanyart vesz balra, annak ott a Garibaldi utcának kell lennie. Nyomába eredt, s még látta, ahogy vagy húsz méterrel odébb befordul egy házikóhoz, ami olyan volt, amilyent Aharoni képein látott.
Fél órával később Aharoni felvette Gatot a vasúti töltés túloldalán.
– Eichmann az – ennyit mondott Gat.
Boldog volt, hogy már az első este sikerült szemügyre venniük.
Salom úgy vélte, eleget látott ahhoz, hogy jelentést küldjön Harelnek. Kedd volt aznap, Eichmann nyilván munkából tért haza a busszal. Ha pedig így van, nagyon is lehetséges, hogy minden áldott nap ugyanakkor tér haza. Üres utcán megy végig, közvilágítás nélküli, félreeső környéken. Jobban nem is állhatna a helyzet, gondolta Salom, dacára a szokásává lett óvatosságnak, hogy sose galoppírozza el magát.
Másnap, április 27-én, kora reggel Salom Ilanival találkozott, a csapat egyetlen olyan tagjával, aki a követségen lakott. Átadta neki az egyetlen szóból álló rejtjeles üzenetet: SÁRGARÉPA. Az akció indulhat.

Harel még aznap megkapta az üzenetet. Felhívta Ejtant, és engedélyt adott a csapat második felének: utazzanak Buenos Airesbe. Ő maga hetvenkét órával később szándékozott indulni, és még mindig nem zárta le az Eichmann Argentínából való kicsempészését rögzítő tervet.
A napot már meghatározta, amikor az El Al különjárata elhagyja Tel-Avivot: május 11-e lesz az. Ez megfelelt a külügy delegációjának, amely így egy héttel az évfordulós ünnepségsorozat előtt érkezik meg Argentínába, és megfelelt az El Al menetrend-szervezési szempontjainak is. Ráadásul, és ez volt a legfontosabb, a megállapított dátum kellő mozgásteret biztosított a művelet számára is. Eichmann elfogása és a repülő hazaindulása között nem lett volna szerencsés túl sokat várni. Minél tovább rejtegeti a csapat a foglyát, annál nagyobb a fölfedeztetés esélye, különösen ha keresni kezdik. Az egy hét a maximum, amit még ki lehet várni a visszaindulásig. Ha tovább várnak, a repülőgép jelenléte is fölösleges figyelmet kelthet. A legjobb forgató-könyv úgy festett, hogy elkapják Eichmannt, az egyik védett házban egy napig fogva tartják, majd másnap elrepülnek vele Argentínából. A különjárat fedősztoriját megerősítendő a sajtót idejekorán informálták a diplomáciai útról, sőt eladásra kínálták a delegáció számára nem igényelt helyeket is.
A művelet időzítésében a legkomolyabb kockázatot az jelentette, hogy az évfordulót megelőző napokban várhatóan Buenos Airesben és a repülőtéren is kettőzött éberséggel vigyáznak majd a biztonságra. A csapatnak különösen is ügyelnie kell arra, hogy elkerülje az ötletszerű útlezárásokat és ellenőrzéseket, éspedig a lelepleződés szempontjából legveszélyesebb két alkalommal: először, amikor Eichmannt a védett házba viszik elfogása után, és másodszor, amikor a repülőtérre mennek vele, hogy a gépre juttassák. Mindenesetre a különjárat biztosította fedősztori előnyei messze megérték a vállalandó kockázatot.
Most, hogy a misszió a legkomolyabban beindult, Harel sietett egyeztetni a szállítás részleteit, tudván, hogy ez esetben az El Al alkalmazottaira kell majd hagyatkoznia, akik civilek. Tucatszám merültek fel olyan logisztikai problémák, amelyek máskor közönségesnek mondhatók: a személyzet összeállítása, a repülési útvonal, az utasok ellenőrzése, az üzemanyag biztosítása, az utasellátás, a leszállási engedély megszerzése, a telexes üzenetközvetítés Argentínával. Ez az út azonban minden volt, csak nem közönséges, már csak azért sem, mert az El Al korábban soha nem repült Buenos Airesbe. Nem fordulhat elő, hogy bármi hátráltassa a gépet. Az El Al személyzetének egyes tagjait kell majd a helyszínen bevetni a repülőtér figyelésére, és arra is, hogy fedezzék Eichmann fedélzetre juttatását. A legnagyobb veszélyt az jelentette volna, amit mindenáron el kellett kerülni: ha a gépet visszafelé megállítják, más útvonalra irányítják, vagy, a legrosszabb esetben, leszállásra kényszerítik – amennyiben kitudódik, hogy Eichmann a fedélzeten van. Ha pedig így áll a helyzet, a válogatott repülőszemélyzetre kivételes felelősség súlya nehezedik, s a fedélzeten mindenki kockázatot vállal. Végezetül: a járattal kapcsolatba kerülő személyzet minden egyes tagjának képesnek kell lennie a legszigorúbban tartani a száját.

A Kiadó engedélyével.