Főkép Dicséret illeti a hátsó borító szövegének íróját, elérte ugyanis, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzek a könyv elolvasására, függetlenül attól, hogy maga a történet – legalábbis látszólag – teljesen egyszerű: egy kerti partin egy felnőtt megpofoz egy gyereket, a szülők feljelentést tesznek, a bíróság pedig felmenti a bántalmazót. Röviden ennyi, de persze nem ez a lényeg, hanem mindaz, ami a pofon kapcsán történik, amit az incidens kivált a szereplőkből, akik – bármennyire is szeretnék elkerülni – egytől-egyig kénytelenek nyíltan állást foglalni.
 
A bántalmazás egyébként is nagyon érzékeny, heves indulatokat kiváltó téma, főleg ha egy gyerek kárára történik, ugyanakkor vigyázni is kell, hiszen a megfelelő információk és háttérismeret hiányában könnyű téves következtetéseket levonni. Christos Tsiolkas megteszi nekünk azt a szívességet, hogy részletesen felvezeti az eseményeket, megmutatja, mi vezetett az ominózus pofonig, és hagyja, hogy mi magunk alkossunk véleményt. Nem próbál befolyásolni, nem gyakorol nyomást, helyette nyolc különböző, egymástól gyökeresen eltérő nézőpontot kínál, melyeknek segítségével egyrészt teljes képet kapunk a történtekről, másrészt, és véleményem szerint ez a fontosabb, rádöbbenhetünk a harmadik érvezred vegyes etnikumú fejlett országainak erkölcsi, etikai és kulturális állapotára. Figyelemre méltó vállalkozás, ami talán nem lenne ennyire hiteles és provokatív, ha a szerző nem lenne maga is Ausztráliában élő középosztálybeli, második generációs görög bevándorló.
 
Lehetségesnek tartom, hogy egy másik író több, vagy éppen kevesebb nézőpontot választott volna, de ha jobban belegondolok, a Tsiolkas által bemutatott nyolc éppen elegendő ahhoz, hogy a lehető legváltozatosabb képet fesse meg úgy, hogy közben sem nem túl sok, sem nem túl kevés, hanem pontosan annyi, amennyire szükség van. Hector a negyvenes évei elején járó második generációs görög bevándorló, munkáját tekintve közalkalmazott, aki érzelmileg bizonytalan, határozatlan, de nem átall szeretőt tartani. Feleségének egyik barátnője a negyvenes, zsidó származású Anouk, aki anyagilag sikeres ugyan, de a karrierje befuccsolt, nyíltan gyerekellenes, ám titokban a nála jóval fiatalabb szeretője gyermekét hordja a méhében. Hector unokatestvére, Harry osztotta ki a pofont,mintegy jelezve, nem riad vissza olykor az erőszaktól sem. Imádja a feleségét és a fiát, mégis szeretőt tarts. Az AIDS-es apától és drogfüggő anyától született angol bevándorló, Connie még középiskolába jár, emellett Hector szeretője, és Hector feleségének alkalmazottja. Rosie a megpofozott gyerek anyja, egyben Anouk és Aisha barátnője sajátos nézeteket vall a gyerekneveléssel kapcsolatban, ráadásul a gyerekéhez és a férjéhez fűződő viszonya is nagyon kaotikus, emiatt lehet az, hogy az incidenst erkölcsi háborúvá duzzasztja. Manolis Hector apja, egyben a régi vágású, első generációs görög bevándorló mintapéldánya, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Az angol-indiai származású Aisha Hector felesége, munkáját tekintve állatorvos, aki magabiztos, céltudatos, és bár alapvetően szereti a férjét, képes megcsalni őt egy konferencián. A homoszexuális, érettségi előtt álló Richie Connie legjobb barátja, aki legalább annyira bizonytalan, mint Hector, de neki elnézzük, hiszen még csak kamasz.
 
A rövid, vázlatos jellemzésekből is kiderül, legalábbis remélem, hogy ők nyolcan tényleg nagyon különböznek egymástól, így valóban sokszínű tartalommal töltik meg a fejezeteket, emellett szavaik és a velük történt események nyomán számos, hozzájuk kötődő vagy köthető embert ismerünk meg, akik tovább árnyalják az egyébként is színes képet. Ott van például Connie nagynénje, Manolis vagy Harry felesége, Rosie férje, vagy éppen a gyerekek, akik a maguk módján szintén állást foglalnak, bár az ő megnyilvánulásaik sokkal spontánabbak, mégis egyfajta leképezései szüleik véleményének.
 
Christos Tsiolkas könyve az elcsattanó pofon kapcsán nyíltan, őszintén beszél – többek között – a hazugságokkal terhelt, kiüresedett kapcsolatokról, az elfojtott vagy éppen nyíltan vállalt szexualitásról, a múlt jelenre gyakorolt hatásáról, a különböző kulturális hagyományok feszültséggel teli viszonyáról, az előítéletekről, a tolerancia és kompromisszum hiányáról, illetve az öregedésről, a betegségről és a halálról. Érthető hát, ha úgy gondolom, A pofon elsősorban azoknak ajánlott olvasmány, akik már rendelkeznek némi élettapasztalattal, ellenkező esetben lehetséges, hogy nem fognak tudni mit kezdeni az olvasottakkal, sőt, az is elképzelhető, hogy idegesíteni fogja őket, ezt pedig szeretném elkerülni, hiszen szerintem ez a többrétegű, komoly dolgokat megfogalmazó, gondolatébresztő könyv túl jó ahhoz, hogy kihagyjuk – csak megfelelő időben kell találkozni vele. Akkor viszont mindenképpen.