FőképFülszöveg:
A Sharpe testvérek egy éjjelen rettenetes körülmények között elveszítik a szüleiket. A tragédia leginkább Olivert, a legidősebb fiút viseli meg, akinek hosszú éveken keresztül súlyos titok nyomja a lelkét szülei halálával kapcsolatban. Az árvák gyámja anyai nagyanyjuk lesz, aki az évek múlásával egyre ingerültebben szemléli, ahogy unokái botrányos életvitelükkel borzolják a főúri körök kedélyét. Így hát tizenkilenc évvel a tragédia után ultimátumot ad a testvéreknek: vagy családot alapítanak egy éven belül, vagy megvonja tőlük a járandóságukat, és az örökségükről is lemondhatnak. Oliver azonban ravasz tervet eszel ki, hogy eltántorítsa a szándékától az asszonyt. Egy szerencsétlen véletlen folytán ehhez partnert talál az Amerikából érkezett gyönyörű Maria Butterfieldben, aki eltűntnek hitt jegyese felkutatására érkezett Angliába. Oliver alkut ajánl neki: játssza el menyasszonyát, ő pedig cserébe megkeresteti Maria vőlegényét. A fordulatos és lebilincselő „színjátékban” lassan feltárulnak az igazi, rejtett érzések: fény derül az Oliver életét meghatározó nyomasztó titokra, és arra is, miért tűnt el Maria vőlegénye.

A 19. századi Angliában játszódó regény minden sorában érzéki, szenvedélyes és felkavaró mű. Szerzője, Sabrina Jeffries amerikai írónő, a New York Times bestsellerírója, aki ezzel a művével végre Magyarországra is eljutott.

Részlet a regényből:
Első fejezet
Ealing, 1825

Oliver kifelé bámult a Halstead Hall-i könyvtár ablakán. A barátságtalan téli nap csak még jobban lehangolta, ő pedig kétségbeesetten igyekezett fájdalmas emlékeit lelke titkos zugába száműzni, amelynek mélyén mindig is rejtegette őket. Itt sokkal nehezebb volt, mint a városban, ahol legalább buja szépségekbe és italba temethette búját-baját.
Nem mintha hosszú időre meg tudott volna szabadulni bánatától. Bár a botrány óta eltelt tizenkilenc év, az esettel kapcsolatos mendemondák máig sem ültek el.
Nagymama akkor este azt mondta a vendégeknek, hogy az anyja magányra vágyott, ezért ment a vadászlakba, ahol aztán elszenderedett. Majd álmából felverte valami zaj, amelyet egy hívatlan látogatónak tulajdonított, ekkor a rémülettől pánikba esett és lelőtte a férfit, akiről csak aztán derült ki, hogy nem más, mint a férje. A döbbenettől és a szomorúságtól saját maga ellen fordította a pisztolyt.
Gyatra mese volt, amely legfeljebb csak arra volt elég, hogy leplezzen egy gyilkosságot és egy öngyilkosságot, a találgatások azonban sosem ültek el, mivel a vendégek mohó kíváncsisággal igyekeztek kideríteni az igazságot. Attól a naptól fogva ez az egész tabutéma volt, és nagymama megtiltotta neki és valamennyi testvérének, hogy bárkivel is beszéljenek a dologról, még egymás közt sem hozhatták szóba.
Azt mondta, erre azért van szükség, hogy elejét vegyék a szóbeszédnek, de Oliver gyakran érezte úgy, hogy mindez azért van, mert a nagyanyja őt hibáztatja a történtekért. Máskülönben az utóbbi hónapokban miért szegezte volna neki annyiszor a kérdést, hogy min veszett össze az anyjával aznap este. Oliver persze nem válaszolt. A rosszullét kerülgette már a gondolattól is, ha el kellene mondania a nagyanyjának.
Hirtelen megfordult, majd kimért léptekkel az asztal felé indult, ahol a testvérei ültek nagyanyjukra várakozva. Pont ezért igyekezett távol tartani magát Halstead Halltól: ha itt volt, állandóan elérzékenyült.
Vajon mi az ördög késztette nagyanyjukat, hogy pont erre az átkozott helyre hívja őket? A házat már évekkel ezelőtt lezárták. Belengte a doh és a korhadás szaga, és emellett olyan hideg volt benne, mintha az Északi-sarkon lennének. Az egyetlen helyiség, amelyet nem lepett be vastagon a por, a dolgozószoba volt, ahonnan az intéző a birtokkal kapcsolatos ügyeket intézte. A bútorokat borító lepleket el kellett távolítaniuk a találkozóra, amelyre nagyanyjuk városi háza éppoly tökéletesen megfelelt volna.
Normális körülmények között Oliver nem egyezett volna bele, hogy az elhagyott birtokon gyűljenek össze. De a Gabriel öccsét három nappal ezelőtt ért baleset óta ő és testvérei kényes helyzetbe kerültek. Ez a nagyanyjukra cseppet sem jellemző hallgatásból ítélve a napnál is világosabb volt. Valami készülőben volt, és Oliver gyanította, hogy a dolog nem lesz ínyükre.
— Hogy van a vállad? — kérdezte Minerva az öccsétől, Gabe-től.
— Mégis mit gondolsz? — mordult rá a férfi. Gyűrött fekete lovaglókabátja fölött a karja fel volt kötve, kőrisbarna haja borzas volt, mint mindig. — Pokolian fáj.
— Felesleges rám förmedned. Nem én vagyok az, aki kis híján szörnyethalt.
Huszonnyolc évével Minerva a középső volt a testvérek sorában: négy évvel volt fiatalabb Jarretnél, a második legidősebbnél; két évvel idősebb Gabe-nél; és négy évvel idősebb Celiánál, a legifjabb testvérnél. Legidősebb leányként úgy viselkedett, mintha az anyjuk lenne.
Kinézetre is hasonlított rá: bőre elefántcsontszínű árnyalatban ragyogott, barna hajába imitt-amott aranyos csíkok vegyültek, a szeme sötétzöld volt, akárcsak Gabe-é. Ők ketten külsőre semmiféle hasonlóságot sem mutattak Oliverrel, aki sötét szemével, fekete hajával és barnás bőrével kísértetiesen emlékeztetett félig olasz származású apjukra. Sötét jelleméről már nem is beszélve.
— Szerencséd, hogy Chetwin hadnagy idejében visszarántott — emlékeztette Celia Gabe-et. Pont úgy nézett ki, mint Oliver, csak kissé sápadtabb kiadásban, mintha bőrének alapszínét némi krémszínű festékkel finomították volna, a szeme pedig mogyoróbarna volt. — A szóbeszéd szerint több a bátorsága, mint az esze.
— Akkor ő és Gabe méltó vetélytársak — mordult fel Oliver.
— Volnál szíves végre békén hagyni? — kérdezte Jarret Olivertől. Mindannyiuk közül ő volt szüleik legtökéletesebb mása; a haja fekete, a szeme viszont kékeszöld volt, és szikrányi sem szorult belé Oliver olaszos temperamentumából. — Már épp elégszer megszidtad a miatt az ostoba kocsiverseny miatt. Részeg volt. Nem hinném, hogy pont te ne tudnád, mit jelent az.
Oliver ezúttal Jarretnek vágott vissza.
— Hát persze, te viszont józan voltál, és mégis hagytad...
— Ne Jarretet hibáztasd — szólt közbe Gabe. — Chetwin provokálta ki az egészet. Gyávának kiáltott volna ki, ha visszakozom.
— Gyávának lenni valamivel kellemesebb, mint halottnak. — Oliver nem állhatta az efféle ostobaságot. Semmi sem ért annyit, hogy az ember kockára tegye az életét — sem egy nő, sem a becsület, különösképpen nem az ember hírneve. Sajnálatos, hogy az ostoba öccseivel ezt még nem sikerült megértetnie.
Ha valakinek, hát Gabe-nek lehetett volna ennyi esze. London legveszélyesebb helyén száguldott végig. Az utat egy helyütt két egymáshoz olyan közel álló hatalmas kőtömb szegélyezi, hogy csak egy fogat csusszanhat át köztük, arra kényszerítve a hajtót, hogy az utolsó pillanatban lelassítson, nehogy szétloccsanjon a köveken. Sokszor megtörtént már, hogy a hajtók csak későn kaptak észbe.
A fogathajtás szerelmesei imádták az ehhez hasonló életveszélyes mutatványokat. Oliver szemében azonban az ilyesmi az őrültséggel volt határos. Chetwin persze visszarántotta a fogatot. Gabe járműve azonban súrolta az egyik kő peremét, ennek következtében az egyik kerék leszakadt a helyéről, s így az egész kocsiból csak szilánkokra hulló fatörmelék, szakadt bőr és elgörbült fémrudak furcsa elegye maradt. Hála istennek, a lovaknak nem esett különösebb bántódásuk, és csodával határos módon egyszerű kulcscsonttöréssel Gabe is megúszta a történteket.
— Tudod, Chetwin nem érte be azzal, hogy engem inzultál — jegyezte meg Gabe állát dacosan előreszegezve. — Azt mondta, nem merek kiállni vele, mert ugyanolyan gyáva vagyok, mint a vaktában lövöldöző anyám. — Hangjának haragos színezete volt. — Halstead Hall gyilkosának nevezte.
Az ismerősen csengő vád hallatán egy pillanatra valamennyien megmerevedtek, Oliver a fogát csikorgatta.
— Anyánk már évek óta halott. Nincs rá szüksége, hogy megvédd a becsületét.
Gabe jéghideg pillantást lövellt felé.
— Valakinek muszáj. Rád hiába is várna.
Még szép, hogy hiába, az isten verje meg! Az anyja tettére nem volt mentség. Képtelen volt megbocsátani neki, akárcsak magának, mert hagyta, hogy ez megtörténjen.
Ekkor nyílt az ajtó, és a család ügyvédjének, Elias Boggnak a kíséretében nagyanyjuk lépett be. Egy pillanatra mindannyiuk lélegzete elakadt. Az ügyvéd feltűnése rosszat sejtetett.
Miközben Bogg helyet foglalt, nagyanyjuk, akinek arcvonásait amúgy is mély barázdák szigorították, most a szokásosnál is fáradtabbnak tűnő ábrázattal állt meg az asztalfőn. A látvány bűntudatot ébresztett Oliverben. Nagyanyja idősebbnek látszott hetvenegy évesnél, mintha a ránehezedő terhek súlya alatt a háta meggörnyedt, ő maga pedig megrogyott volna.
Oliver már számtalanszor próbálta meggyőzni, hogy hagyjon fel a nagyapjuk által alapított sörfőzde vezetésével. Javasolta neki, hogy alkalmazzon egy intézőt, de nagyanyja e kérést minduntalan visszautasította. Mint mondta, szeretett tenni-venni. Különben is, mihez kezdene? Visszavonulna vidéki magányába és hímezgetne? Általában csak mulatott a felvetésen, hogy egy sörfőző özvegye ilyesmivel töltse az időt.
Talán volt is min derülnie. Az emberek többsége számára Hester „Hetty” Plumtree csak egy „közönséges teremtés” volt. Szülei működtették azt a kocsmát, ahol a férjével megismerkedett, és ketten együtt virágoztatták fel a Plumtree Sörfőzdét olyan jövedelmező vállalkozássá, amely aztán lehetővé tette, hogy Oliver anyja, Prudence, a lehető legjobb iskolákba járhasson. Olyan jövedelmezővé, amelynek segítségével Prudence kivethette a hálóját egy elszegényedett márkira, és jól ment férjhez.
Nagyanyjuk örömmel hangoztatta, hogy leánya házassága révén az angol arisztokrácia egyik legősibb családjával került rokoni kapcsolatba. Ugyanakkor bármennyire is igyekezett, a saját neveltetéséből fakadó, kevéssé szalonképes megnyilvánulásait soha nem sikerült levetkőznie. A legváratlanabb helyzetekben bukkantak a felszínre: amikor vacsorájához jóízűen sört kortyolgatott vagy egy trágár viccen harsány kacajra fakadt.
Mindazonáltal eltökélt szándéka volt, hogy unokáit azzá neveli, amivé ő sosem válhatott: hamisítatlan arisztokratává. Gyűlölte, hogy semmibe veszik a társadalom velük szemben tanúsított elvárásait, azét a társadalomét, mely nemes egyszerűséggel csak egy botrányos életviteléről elhíresült házaspár mihaszna ivadékainak titulálta őket. Minden energiáját annak szentelte, hogy családja minél magasabb társadalmi elismertségre tehessen szert, így aztán feljogosítva érezte magát, hogy fáradozásai gyümölcseként unokái rangjukhoz méltó házasságot kössenek, és előkelő dédunokákkal ajándékozzák meg. Épp ezért rendkívül bosszantotta, hogy egyikük sem igyekszik a kedvére tenni.
Oliver szerint a dolognak volt is némi jogalapja. Bár gyermekkorukban gyakran hagyta magukra őket, mivel férje halála után igencsak lefoglalták a Plumtree Sörfőzde irányításával kapcsolatos teendők, a kisebbek életében mégiscsak afféle anyaszerepet töltött be. Ezért is csodálták annyira mindnyájan.
Akárcsak Oliver, már amikor éppen nem szólalkozott össze vele anyagi kérdésekben.
— Ülj le, Oliver! — Metsző kék pillantását a férfira szegezte. — Idegesít a mászkálásod.
A férfi erre abbahagyta a járkálást, de nem ült le.
Hetty haragos tekintetet vetve rájuk, kihúzta magát.
— Döntöttem felőletek, gyermekeim — mondta, mintha azok még mindig gyámkodásra szorulnának. Vizslató pillantását körbehordozta, hangja ridegen csengett, ahogy megszólalt: — Legfőbb ideje, hogy megállapodjatok. Adok nektek egy évet, amelynek során marad minden a régiben. Azután azonban megvonom tőletek a járandóságaitokat. Mindegyikőtöktől. Ezenkívül a végrendeletemből is kizárlak titeket. — Nem igazán törődött vele, hogy elakadt a lélegzetük. — Hacsak... — Itt a hatás kedvéért rövid szünetet tartott.
Oliver fogcsikorgatva tette fel a kérdést:
— Hacsak mi?
Az asszony a férfi felé fordult.
— Hacsak meg nem házasodtok.
Sejthette volna. Harmincöt éves fejjel már jócskán túl volt azon a koron, amikor a ranggal rendelkező férfiak feleséget választanak.
Nagyanyjuk gyakran hangoztatta abbéli aggodalmát, hogy a családi cím örököst kíván, de ki az az elmeháborodott, aki egy ilyen sötét vérvonalat tovább akar vinni? A szülei házassága anyagi érdekből köttetett, és katasztrofális véget ért. Nem számít, pénzügyileg milyen mélyre süllyed, Oliver nem szándékozott hasonló hibát elkövetni.
Nagyanyjuk tisztában volt azzal, milyen érzések kavaroghatnak benne, és azt, hogy Oliver testvéreit használja fel arra, hogy a férfi úgy táncoljon, ahogy ő fütyül, fájdalmas árulásnak érezte.
— Képes volnál a fivéreimet és a húgaimat nincstelen földönfutóvá tenni, csak hogy engem megállapodásra késztess? — tört ki a férfi.
— Félreértettél — jött a hűvös válasz. — Amit mondtam, mindannyiótokra vonatkozik. — Tekintetét lassan végigjártatta a társaságon. — Mielőtt az év lejár, mindegyikőtöknek meg kell házasodnia, különben búcsút inthettek az örökségeteknek. Mi több, felmondom a városi házam bérleti szerződését is, hiszen csak a lányok miatt szoktam ott tartózkodni. Lemondhatnak a hozományukról, és nem fizetem tovább Gabe és Jarret londoni legénylakásának költségeit sem, a lovaiknak fenntartott istállókéról nem is beszélve. Ha ti öten nem szánjátok rá magatokat végre, hogy megállapodjatok, minden támogatást megvonok tőletek. Onnantól Olivernek egyedül kell a gondotokat viselnie.
Oliver felsóhajtott. A hatalmas birtokból, amelyet örökölt, csurrant-cseppent ugyan valami, de korántsem volt önfenntartó.
Gabe felugrott a székéről.
— Nagymama, ezt nem teheted! Hol fognak élni a lányok? Na és Jarret és én hová költözzünk?
— Felteszem, ide Halstead Hallba — válaszolta a megszólított, s a hangjában cseppnyi lelkiismeret-furdalás sem érződött.
Oliver haragos pillantással meredt a nagyanyjára.
— Te is nagyon jól tudod, hogy ez lehetetlen. Ahhoz újra meg kell nyitnom a házat.
— Isten őrizz! — jegyezte meg Jarret gúnyosan. — Ezenkívül neki ott van a birtokból származó jövedelem, amelyből vígan megélhet. Vagyis, ha mi többiek eleget is teszünk a kérésednek, ő még mindig nemet mondhat, az ő visszautasításának azonban mi leszünk a szenvedő alanyai.
— Ezek a feltételeim — érkezett a hűvös válasz. — Nem képezik vita tárgyát, gyermekem.
Bármit gondolt is azonban Jarret, nagyanyjuk tisztában volt vele, hogy Oliver sosem okozna szántszándékkal szenvedést a testvéreinek. Végül hát mégiscsak megtalálta a módját, hogy engedelmességre bírja őket: kihasználta az egymás iránt érzett feltétlen szeretetüket, az egyetlen dolgot, amely mindig is meghatározta az életüket.
Az elgondolás lenyűgöző volt. Mi több, ördögi. És valószínűleg az egyetlen működőképes megoldás.
Jarret, ha csak magáról lenne szó, elküldhetné a nagyanyját a pokolba, de sosem vinné rá a lélek, hogy húgait a nevelőnők vagy vénkisasszonyok sanyarú sorsára juttassa. Minervának a könyveiből, ha nem is sokat, de volt mit a tejbe aprítania, így hát fittyet hányhatna nagyanyja feltételeire, és megpróbálhatna megélni csekélyke jövedelméből, de ő sem hajszolná a többieket szegénységbe.
Mindegyik a másik miatt aggódna. Ami azt jelenti, hogy mindannyian, beleértve Olivert is, készek lennének vakon engedelmeskedni a parancsának.
— Ha akarnád, könnyedén jövedelmezővé tudnád tenni ezt a birtokot — mutatott rá az asszony. — Ha ti öten esetleg megosztanátok egymást közt a birtok körüli teendőket... — Hatásszünetet tartott, ravaszkás pillantást vetve Oliverre. — Ha a folytonos bujálkodás és dorbézolás helyett a fivéretek kicsit nagyobb érdeklődést mutatna a birtok ügyei iránt, és a teendőket nem az intéző gondjaira bízná, akkor az mindannyiótok számára kényelmes megélhetést biztosíthatna.
Olivernek hatalmas erőfeszítésébe került uralkodni magán. Nagyanyja nagyon jól tudta, miért gyűlölte már betenni is a lábát a birtokra. Az apja a pénzéért vette el az anyját, hogy azzal aztán megmenthesse a család felbecsülhetetlen értékű vidéki birtokát, és legyen átkozott, gondolta magában Oliver, ha hagyja, hogy ez az istenverte birtok, és minden, amit jelképez, a szüleihez hasonlóan őt is tönkretegye.
— Tudomásomra jutott — folytatta nagyanyjuk —, hogy Oliver túladott már a családi ingatlanok utolsó, elidegeníthető darabján is, hogy azt az igen jelentős összegre rúgó adósságot, amelyet a támogatásom megvonása óta eltelt időszakban ti ketten, fiatalurak, voltatok szívesek felhalmozni, valahogy kiegyenlíthesse. Nemigen van már tehermentes örökrész, amelytől meg lehetne szabadulni. Ha továbbra is gondtalanul akartok élni, szükségetek lesz az általam folyósított apanázsra.
Ha a pokolba kívánta is, Oliver tudta, hogy a nagyanyjuknak igaza van. A városi ház és fivérei legénylakásának a felszámolásával testvéreinek nem lenne választása, kénytelenek volnának ideköltözni. Jelen helyzetben azonban magának Olivernek sem volt hova mennie, ugyanis az actoni házból, amelyről az asszony említést tett, a férfi nem olyan régen kiköltözött. Addig, amíg megoldást talál a problémára, a fivéreinél lakott. De az meg sem fordult a fejében, hogy a birtok valamennyiük boldogulását szolgálhatná, a fivérei jövendőbeli feleségeiről és gyermekeiről már nem is beszélve.
Nem csoda, hogy nagyanyjuk az elmúlt huszonkét évben ilyen sikerrel igazgatta a sörfőzdét. Egy Machiavelli volt, szoknyás változatban.
— Na és a Plumtree Sörfőzdét kire szándékozod hagyni? — kérdezte. — Vagy azt akarod mondani, hogy nem Jarret örökrésze lesz, ahogy azt nagyapa is akarta?
— Az unokatestvéreteknek, Desmondnak szánom.
Jarret sóhaját Minerva kiáltása nyomta el:
— Nem hagyhatod Desmondra! Azon nyomban csődbe vinné.
Nagyanyjuk megrándította a vállát.
— És ez miért érdekelne engem? Akkor én már halott leszek. És ha ti vonakodtok megtenni a megfelelő lépéseket, hogy családi tulajdonban maradhasson, akkor egyáltalán nem számít, mi lesz a sorsa. Vagy igen?
Most már Celia is felemelte a szavát.
— Nagymama, te is tudod, hogy Desmondnak mi lenne az első dolga. Gyerekeket venne fel, és aztán halálra dolgoztatná őket. — Celia korábban önkéntes munkát vállalt egy olyan jótékonysági szervezetnél, amely a gyermekek foglalkoztatására vonatkozó törvények szigorításáért munkálkodott, s azóta az ügy szószólójává vált. — Nézd csak meg, mit művel a malmaival. Nem hagyhatod rá!
— Arra hagyom, akire csak akarom — válaszolta nagyanyjuk kifejezéstelen tekintettel.
Egyértelmű, hogy csak blöfföl. Éppúgy nem szenvedhette Desmondot, ahogy a többiek sem.
Viszont sosem volt az a blöffölős fajta.

— Gyanítom, már házastársat is választottál számunkra — mondta Oliver, hangjában keserű beletörődéssel.
— Nem, azt rátok bízom. De ha nem kötöm meg a kezeteket, ti soha az életben nem állapodtok meg; túlságosan sokáig kényeztettelek titeket. Itt az ideje, hogy ti is tegyetek valamit a családért, amihez csak annyit kell csinálnotok, hogy utódokat produkáltok, akik továbbvihetik az örökségem.
Celia összetörten roskadt le a székére.
— Minerva és én nem puszta szeszélyből nem találtunk eddig még férjet. A házassági ajánlatot a férfinak kell megtennie. Mi van, ha nem akaródzott még egynek sem?
Nagyanyjuk a szemeit forgatta.
— Mindketten bájos ifjú hölgyek vagytok, bárhová is mentek, megfordulnak utánatok. Ha te, Celia, nem akarnád folyton céllövőversenyben legyőzni fivéreid barátait, egyikőjük valószínűleg azonnal megkérné a kezed. És ha Minerva felhagyna azoknak a rettenetes rémregényeknek az írásával...
— Soha — tiltakozott Minerva.
— Akkor legalább használj írói álnevet. Fel nem foghatom, miért kell úton-útfélen hangoztatnod, hogy e gyalázatos irományoknak, amelyek mindenkit, akik ismernek téged, megbotránkoztatnak, te vagy a szerzőjük.
Tekintete Jarretre és Gabe-re siklott.
— Ami kettőtöket illeti, hébe-hóba talán eljárhatnátok egy-egy bálra. Jarret, neked nem kellene minden éjszakát játékbarlangokban töltened, és te, Gabe... — Ajkát unott sóhaj hagyta el. — Ha ellen tudnál állni a kísértésnek, hogy versenyre kelj minden ostoba alakkal, aki párbajba hajszol, talán maradna időd a megfelelő arajelölt kiválasztására. Tisztességes nő nálatok jobb partit nem is kívánhat magának. Miért nehezebb ez, mint szajhákat vagy színésznőcskéket csábítani az ágyatokba?
— Atyaisten — motyogta Gabe, a füle tövéig elvörösödve. Egy dolog ágyba vinni egy szajhát, és megint más, ha az ember tulajdon nagyanyja ezt megjegyzi.
Nagyanyjuk ezután állhatatos pillantással meredt Oliverre.
— És azt is mind tudjuk, hogy a fivéreteknek van egy rendkívül vonzó tulajdonsága: a rangja.
— És azt is mindannyian tudjuk, hogy a rang pénzre váltása milyen jó vásár volt a szüleink esetében — csúfolódott Oliver. — Most már értem, milyen hasznot remélsz, ha én is hasonló csereügyletbe bonyolódom.
Oliver bűntudattól sebzett lelkének gyógyír volt, amikor az asszony arcán a fájdalom árnyékát látta átsuhanni. Ha valóban erre akarja kényszeríteni őket, hát számolnia kell döntése következményeivel.
Anyja utolsó szavai még ennyi idő után is tisztán csengtek a fülében. Te vagy a család szégyene...
Jeges fuvallat bénította meg. Hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz lépett, és kitárta.
— Nagymama, válthatnánk néhány szót négyszemközt a hallban?
Az asszony egyik deres szemöldöke az égbe szökkent.
— Ha óhajtod.
Mihelyt magukra maradtak, Oliver a nagyanyjára meredt.
— Ha férjként egy szerencsétlen teremtés nyakába varrsz, nem változtat semmin.
— Biztos vagy ebben? — Nagyanyja rezzenéstelen tekintettel viszonozta unokája pillantását, kék szemébe gyengédség költözött. — Te sokkal többre volnál érdemes, Oliver, mint hogy ilyen céltalanul élj.
Istenem, bárcsak tudná!
— Ez vagyok én. Ideje lenne végre elfogadnod. Anyám megtette.
Az asszony elsápadt.
— Tudom, hogy nem szeretsz beszélni az aznap történtekről...
— Nem — szakította félbe. — És nem is fogok. — Se vele, se mással.
— Azért nem beszélsz róla, mert engem hibáztatsz.
— A pokolba is, ez nem igaz! — Egyedül saját magát hibáztatta. Bárcsak rögtön az anyja után lovagolt volna, amikor az elvágtatott. Bárcsak erőszakosabban kérlelte volna a nagyanyját. Bárcsak, bárcsak, bárcsak...
— Ami a múltat illeti, semmiért sem hibáztatlak. De ezért foglak.
— Azzal bizonyára magad is egyetértesz, hogy ez nem mehet így tovább.
— Miért? Minerva és Celia végül úgyis férjhez mennek, és előbb vagy utóbb Gabe-nek és Jarretnek is benő a feje lágya. Idővel ők is megállapodnak.
— Te viszont nem.
— Az teljesen más.
— Mitől volna az?
— Miért lett egyszeriben olyan fontos, hogy kiházasíts mindannyiunkat?
— Válaszolj a kérdésemre, és aztán én is válaszolok a tiédre.
Szóval ezt akarta... a bűnei bevallására rávenni. Nos, sosem fogja kiszedni belőle.
— Egy szép nap, Oliver — folytatta, amikor unokája hallgatásba burkolózott —, kénytelen leszel majd elmondani, mi történt aznap, ha másért nem, hát azért, hogy egyszer s mindenkorra lezárhasd magadban a dolgot.
— Már lezártam. — Azzal sarkon fordult, és hosszú léptekkel az ajtóhoz vonult.
Ahogy az ajtót feltépte, nagyanyja még utána kiáltott:
— Nem változtatom meg a véleményem sem az örökséggel, sem mással kapcsolatban. Vagy megházasodsz, vagy elveszítesz mindent.
Oliver még mindig dermedt kézzel markolászta az ajtógombot, amikor nagyanyja az ajtónyílásban megállva tekintetét végighordozta a szobában várakozó testvéreken.
— Belefáradtam már, hogy a pletykalapok hasábjain nemes egyszerűséggel csak Halstead Hall-i semmirekellőként emlegetnek titeket, gyermekeim. Hogy arról kell olvasnom, hogy a legkisebb leányunokám ismét azzal borzolja a társasági élet résztvevőinek kedélyeit, hogy holmi céllövőversenyen vesz részt. — Pillantása végül Gabe-en állapodott meg. — Vagy hogy a fiúunokám majdnem életét vesztette egy versenyben. Ebből elég.
— És mi van, ha megígérjük, hogy a jövőben megpróbálunk józanabbul viselkedni? — csattant fel Oliver.
— Az nem elég. Talán ha mind az ötötöknek lesz valakije, aki tőletek függ, akár egy társ, akár egy gyermek, akkor végre megtanuljátok értékelni mindazt, amitek van.
— A pokolba is, nagymama...
— Felesleges átkokat szórnod a fejemre, Oliver. A beszélgetésünknek ezennel vége. Mr. Bogg majd elmagyarázza a további részleteket, és aztán szívesen válaszol a kérdéseitekre. Nekem a sörfőzdébe kell mennem, van még egy másik találkozóm is.
Sétapálcája ütemesen koppant a padlón, ahogy végigvonult a hallon.
Egy perccel azután, hogy Oliver visszatért a szobába, testvérei Mr. Boggot kezdték ostromolni.
— Ugye ezt nem gondolta komolyan? — kérdezte egyikük.
— Hogy képes ezt tenni? — helyeselt a másik.
— Erről le kell beszélnie — közölte a harmadik.
Bogg hátradőlt a szebb időket megélt székében, amely gyászosan megnyikordult a mozdulatára.
— Sajnálom, de nem tehetek semmit. Lord Gabriel sérülése után a fejébe vette, hogy nem nézi tovább tétlenül, mint hajszolják unokái a halálba magukat, még mielőtt eleget tennének a családdal kapcsolatos kötelezettségeiknek.
— Látod, mit műveltél, Gabe? — kiáltotta Celia. — Mindent tönkretettél!
— Gabe-nek ehhez semmi köze — ismerte be Oliver fásultan. — Nekem viszont annál több. Nagymama nem akarja elveszíteni a fáradságos munkával megszerzett címet és a rangot. Biztos akar lenni benne, hogy legalább az egyikünk továbbörökíti azokat.
— De akkor miért akar engem és Celiát is erőnek erejével rávenni a dologra? — kérdezte Minerva.
— Bocsássa meg méltóságod — szólt közbe Bogg —, de téved. Mindannyiuk sorsa aggasztja. Biztosítékot akar arra nézvést, hogy a halála előtt valamennyien megállapodnak.
Oliver hirtelen felkapta a fejét.
— A halála előtt? Talán beteg? — A gondolattól még a gyomra is görcsbe rándult. — Van valami, amit elhallgat előlünk? — Ez megmagyarázná, mire föl e légből kapott ötlet.
Bogg elhallgatott, majd megrázta a fejét.
— Egyszerűen csak belefáradt, hogy önök öten nem hajlandók megajándékozni egy dédunokával.
Ez már sokkal inkább tűnt hihetőnek Oliver számára.
Bogg megköszörülte a torkát.
— Van még kérdésük?
— Csak egy — felelte Oliver. — Azt valóban nem kötötte ki, kivel kell házasságra lépnünk? — Támadt egy ötlete, hogyan lehetne meghiúsítani nagyanyjuk eszement elképzelését.
— Erre vonatkozóan nagyanyjuk nem rendelkezett. De van itt még néhány szabály, amelyet be kell tartaniuk.
Oliver figyelmesen végighallgatta a részletekbe menő magyarázatot, amelyek közt szerepelt az is, hogy a házasságot Angliában kell megkötni, és hogy számításba sem jöhet egy sebbel-lobbal tető alá hozott eljegyzés, amelyet aztán Gretna Greenben szentesítenek. Szemmel láthatólag nagyanyjukat aggasztotta, hogy az efféle házasságokat arisztokrata körökben nem nézik jó szemmel. Szerencsére a Bogg által említett szabályok egyike sem érintette a fejében körvonalazódó tervet.
Miután Bogg eleget tett kötelességének, és otthagyta őket kétségek közt vergődve, Minerva Oliverhez fordult.
— Meg kell győznöd a nagymamát, hogy ez őrültség. Nem értem, miért kellene elviselnem egy férjet, amikor a jelenlegi életemmel is tökéletesen elégedett vagyok.
— Én pont annyira égek a vágytól, hogy megházasodjam, mint te, Minerva — zúgolódott Jarret. — Ezek után már csak az jöhet, hogy annak az átkozott sörfőzdének a működtetését is a nyakamba varrja. És az a legutolsó dolog, amire vágyom.
— Amondó vagyok, költözzünk ide mindnyájan, és mutassuk meg neki, hogy nincs szükségünk az anyagi támogatására — jelentette ki Celia. — Fogadjuk meg a tanácsát, és próbáljuk együtt igazgatni a birtokot...
— Hát persze, mert olyan sokat tudsz egy birtok igazgatásáról — vágott vissza Gabe.
— Celia nem beszél butaságot — vitatkozott Minerva. — Ha bebizonyítjuk neki, hogy tökéletesen boldogulunk magunk is, talán meggondolja magát. Egyébként meg, ha végül így is, úgy is itt kötünk ki, nem árt, ha elkezdjük szoktatni magunkat a gondolathoz.
— Istenem, segíts! — Jarret komor pillantást vetett Oliverre. — Ugye te magad sem akarod, hogy valamennyien ideköltözzünk?
Oliver felsóhajtott.
— Sohanapján lássam megint ezt a helyet. Sajnos azonban Celia ötlete ésszerűnek tűnik. Ha ideköltözünk, talán eltéríthetjük nagymamát a nevetséges szándékától. Meghívhatjuk látogatóba, és meggyőzhetjük róla, hogy ha mindenáron véghez akarja vinni a tervét, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Nagyon kellett koncentrálnia, hogy magában tartsa a Halstead Hallba való visszaköltözéssel kapcsolatos ellenérzését. De az egész csak addig tartana, míg az általa kigondolt tervet nem sikerül megvalósítania; aztán az élet újból visszatérne a régi kerékvágásba.
— De addig is, van még néhány trükk a tarsolyomban — folytatta. — Kockázatos, de megköthetjük vele a nagymama kezét. Ezt az egészet nem gondolta végig alaposan, és mindent meg fogok tenni, hogy erre rádöbbentsem. Az utolsó ingatlanom eladásából maradt még valamennyi pénzem, és íme a javaslatom...

A Kiadó engedélyével.