FőképFülszöveg:
Jon Roberts igaz történetén keresztül olyan mélyen ismerhetjük meg a szervezett bűnözés világát, hogy olvasás közben az ember szinte várja, hogy kopognak az ajtón, vagy telefonál az ügyvédje.
Jon Roberts élete könyörtelen történet drogról, erőszakról és erkölcsi romlásról. 1992-ben emeltek vádat ellene az Egyesült Államokban. Bűnlajstromán 56 tonna, mintegy 2,3 milliárd dollár értékű kokain csempészete, valamint több ember kegyetlen meggyilkolásában való közreműködés szerepelt. Kétszer szökött meg a hatóságoktól és 5 évet bujkált, mielőtt sikerült rács mögé dugni. Még az előzetesben sem tagadta meg magát: egy fagylaltos pálcikával súlyosan megsebesítette két rabtársát, egyet pedig megvakított. Az ellene felhozott vádak alapján 300 év fegyházbüntetésre számíthatott. Vádalku alapján azonban csak 3 évet kellett leülnie.
Az Evan Wrighttal folytatott beszélgetéseiből az amerikai társadalom kiváltságosainak és a periférián élők több szálon összefonódó, kegyetlen világa bontakozik ki. Az őszinte vallomásokból az is kiderül, hogy a szervezett bűnözés miért és hogyan ágyazódik be a gazdasági és politikai elit mindennapjaiba.

Részlet a regényből:
EVAN WRIGHT (E. W.): A Heat–Pistons-meccs szünetében az American Airlines arénában a kommentátor arról tájékoztatja a szurkolói tömeget, hogy „egy igen különleges híresség” van közöttük. „Hölgyeim és Uraim! Ma este itt van velünk Jon Roberts, Miami első kokain cowboya!” Az óriás kivetítők ebben a pillanatban a lelátón ücsörgő Robertset mutatják. Egy jó karban lévő, 60 éves ember képe jelenik meg, aki ezüstös haját hátrafésülve hordja. Ő észre sem veszi, hogy filmezik, csak bámul maga elé, kifejezéstelen arccal. Mélyen ülő szemei teszik talán, hogy arca olyan, akár egy farkasé – igazi ragadozó arc. A körülötte lévők előkapják kamerás mobiljukat és őfelé fordítják. Roberts végre észreveszi saját arcképét a kivetítőn. Megereszt egy bánatos: „Oké, lebuktam” mosolyt. Átkarolja a mellette ülő, nyolcéves fiának, Juliannek a vállát. Julian apja vállába fúrja az arcát, de néha vigyorogva kikukucskál mögüle, amikor villannak a vakuk. Az ő apukája a legnagyobb sztár az egész stadionban.
Kicsit több mint 15 évvel korábban Roberts még szökevény volt. A képe ott díszelgett az FBI körözési listáján minden postahivatalban, szerte Észak-Amerikában. Azután menekült el Miamiból, hogy az Egyesült Államok kormánya a Medellín drogkartell első számú „amerikai képviselőjének” titulálta, és több milliárd dollár értékű kokainimport bonyolításával gyanúsította meg. Roberts és maroknyi amerikai partnere valóságos drogcsempész futárszolgálatot hozott létre. Titkos reptereket használtak, tudták, hol és hogyan hallgathatják le a parti őrség vonalát, kifinomult nyomkövetőiknek köszönhetően pedig mindig tudták, merre jár a kokain, és ezzel közel egy évtizeden át tudtak keresztbe tenni a kormánynak. Roberts történetének ezt a részét – valamint az 1980-as évek Miamijában, a kokainüzletnek köszönhető fellendülés mértéktelenségéről keresztmetszetet adó, kicsapongó életmódját – dolgozta fel a 2006-ban készült, nagy sikerű dokumentumfilm, a Kokain cowboyok (Cocaine cowboys).
Roberts egészen rendkívüli bűnös életének kulcsmomentumai azonban rejtve maradtak. Arról nem szólt a film, hogyan nevelkedett a nagy hatalmú, New York-i maffiaklán szárnyai alatt; hogy milyen gyilkosságok miatt száműzték Miamiba; és arról sem, hogyan ismerkedett meg egy CIA-ügynökkel, amely ismeretség végül a kormánnyal kötött, titkos vádalkuhoz vezetett.
És mindeközben volt egy olyan fegyvere, amely jellemzően nem sajátja a hírhedt gyilkosoknak: a sármja. Roberts egykori üzlettársa, aki még a New York-i időszakban működött együtt vele, majd ezen élmény hatására papnak állt, azt mondta: „Jon elképesztően rokonszenves ember. Öröm volt vele lenni. De a kedélyes felszín alatt egy olyan ember rejtőzik, aki borzalmas dolgokra képes. Benne ott él az abszolút jó és az abszolút gonosz. Ő egy igazi Dr. Jekyll és Mr. Hyde típusú ember.”
Roberts általában szerényen, gúnyos humorral fűszerezve, és őszintén beszél magáról. Amikor első találkozásunk előtt telefonon arról egyeztettünk, mikor és hol meséli el nekem a teljes élettörténetét, figyelmeztetett: „Lehet, hogy szociopata vagyok. Időm java részében úgy éltem, hogy az emberi életet nem tekintettem értéknek. Ez volt sikereim kulcsa.”

2008 TAVASZÁN érkeztem meg Dél-Floridába, hogy elkezdjem a könyv anyagát adó interjúfolyamot Robertsszel. Ragaszkodott hozzá, hogy hollywoodi házában szálljak meg, ahol a családjával – feleségével, Noemivel és fiával, Juliannel – élt. Azt is kikötötte, hogy ne béreljek autót, majd ő értem jön, és elvisz mindig mindenhova. „Soha többé nem akarok úgy kocsiba ülni, hogy valaki más vezet” – magyarázta.
 Jon New York-i akcentussal beszél, de nem az utcai kemény fiúk dialektusában. Azt a fajta urbánus New York-i angolt beszéli, amilyet, például, Michael Douglastől hallhattunk a Tőzsdecápák (Wall Street) című filmben, Gordon Gekko szerepében. Sokórányi interjú készült Jon kocsijában, miközben a régi törzshelyeit – kocsmákat, a csempészek dokkjait, gyilkosságok helyszíneit – jártuk sorra, meg-megszakítva utunkat, amikor Julianért kellett menni az iskolába, és elvittük őt a játszótérre vagy hokiedzésre.
Amikor a fia is a kocsiban ült, Jon mindig betartotta a sebességkorlátozást, és, mint bármely más szülő, az iskolai dolgairól kérdezgette a fiát. Majd amikor újra kettesben maradtunk, visszatért régi szokásaihoz. Úgy tűnt, az új típusú Cadillac csak két sebességet ismer: alsóbbrendű utakon 120 kilométerrel, autópályán meg 180-nal száguldott. Jon úgy cikázott a forgalomban, és olyan tempóban söpört ki a parkolókból, hogy mellette egy ’70-es évekbeli akciófilm autós üldözéses jelenetében éreztem magam. Bele-belenéztem a visszapillantó tükörbe, azt várva, hogy tömeges karambolt és villogó szirénák fényét látom, de Jon higgadt száguldozó, sohasem meggondolatlan. Egy parkolóhely felé tépve egy kézzel félrerántja a kormányt és betolat. Mindig orral kifelé parkol, készen arra, hogy esetleg gyorsan el kell tűnni a helyszínről.
Jon háza – egy spanyol stílusban épült, modern villa – a belföldi vízi úthálózat mentén, egy tó partján áll. Mielőtt beléptünk, lecsippentett egy jázminvirágot és vázába tette a hallban. Egy New York-i barátjától tudom, hogy Jon mindig is szerette a virágokat. „A lakásában mindig állt egy tál víz, amelyben gardéniavirág úszkált.”
 Jon vendégszeretete nem ismer határokat. Érkezésem előtt egyik reggel épp áfonyát ettem, amikor hívott. Erre tessék, a hűtőben egy kosár friss áfonya várt. És utána bármikor mentem, mindig volt otthon áfonya.
Robertséknél Jon főz. Reggelire bundás kenyeret, vacsorára tésztát és sült halat kaptam. Ha nincs kosármeccs a tévében, vagy új része kedvenc sorozatának, a „Két pasi – meg egy kicsinek” (Two and a Half Men), akkor a hosszú ebédlőasztal körül gyűlik össze a család. A terítés Noemi feladata.
A feleség energikus jelenség, 30 évvel fiatalabb Jonnál. Apai ágon afrikai, anyai ágon magyar felmenőktől származik. Jon és Noemi nem sokkal azután találkoztak, hogy Noemi Amerikába érkezett. Épp Miami egyik parkjában edzett egy triatlonra. Atletikus ruganyossággal mozog, és olyan ízes, dallamos akcentussal beszél, hogy néha alig érteni, mit mond. Első közös vacsoránk előtt félrevont, és azt mondta:
– Én csodálom Jont, de aznap, amikor találkoztunk, és először megérintett, szinte lebénultam, mert az ő aurája fekete. Jon nem emberi lény. Szeretem őt, de úgy élek itt, mint egy fogoly. Képtelen vagyok elhagyni őt, mert a benne élő gonosz mágnesként vonz.
Hallva felesége „vallomását”, Jon megeresztett egy nagy kacajt, és csak annyit fűzött hozzá:
– Kérlek, Noemi! Ne vedd el a vendégünk étvágyát!
Jon nővére, Judy, aki a közelben lakik, gyakori vacsoravendég náluk. A nővér, miután diplomát szerzett az Emerson College-ban, egy nagy New York-i cég HR-igazgatójaként dolgozott, miközben öccse a bűnözői ranglétrán lépegetett felfelé. Miután – Jon előző feleségétől – megszületett Julian, Judy Floridába költözött, hogy segítsen a gyereknevelésben. A hatvanas évei közepén járó Judy karcsú és elegáns. Vacsora közben megnyugtató hangon beszélt Juliannel, aki motyogva magyarázott valamit az iskolai munkájáról, majd ugyanilyen nyugodt hangon szólt Jon-hoz is, aki letorkolta Juliant, amiért motyog:
– Hadd beszéljen úgy, ahogy akar! – korholta.
Jon a fejét ingatva, nagy sóhajtással kísérve adta meg magát a nővérének.
Julian mosolygott. Úgy tűnt, tetszik neki, ha bosszanthatja az
apját.
Vacsora után a fiúk kimentek egy kicsit kosarazni a garázs elé. Amikor Julian kosárra tört, Jon megfogta, felkapta, a gyűrűhöz lendítette, Julian bedobta a labdát, aztán az apja letette. Jon büszkén mondta nekem:
– A fiam egy szörnyeteg. Nálánál kétszer nagyobb srácokat ver meg.
Három kutya is van a háznál. „Ők alkotják az első számú védelmi vonalat a betolakodókkal szemben” – magyarázta Jon. A legnagyobb, Shooter, egy 70 kilós, masztiff típusú harci kutya, ún. kanári-szigeteki kutya, amilyet az ország egyes részeiben tilos tartani. (Köszönhető ez annak, hogy az ilyen kutyák már nem egy esetben okoztak halálos sérüléseket, és ezzel méltán kiérdemelték rossz hírüket.) Shooter mindenhová követte Jont, és minden hirtelen mozdulatra rám morgott.
– Védelmez engem – mondta Jon. – Meg ne próbáld magasra emelni a kezedet! Shooter azt nem szereti.
– Mit csinálna, ha felemelném a kezem?
– Ne próbáld ki! Higgy nekem, haver!
Amikor bekísért a nekem kijelölt vendégszobába, történt egy kis kellemetlenség. A szőnyegen egy másfél méteres, véres, húscafatokkal, csontdarabokkal teli paca éktelenkedett. Jon káromkodott egy nagyot. A szomszédja macskája volt az, amit Shooter megevett, majd kihányt.
– Kár érte! – mondta, miközben próbálta diszkréten eltüntetni a macskamaradványokat. – Szeretem a macskákat.
Shooter már két környékbéli kutyát is megölt, egy pitbullt és egy csaucsaut. Legutóbb pedig egy haiti kertészt kergetett fel a fára, mert az utána füttyentett Noeminek. Napnyugtakor sétálni vitték Shootert; a szomszédok fagyos mosollyal köszöntek rájuk, majd visszavonultak a házaikba.
– Sajnos, amelyik kutya kikezd Shooterrel, azt megöli. Ilyen a természete – mondta Jon.
Aztán késő éjjel nekiállt, és a pincétől a padlásig kitakarította az egész házat. Judy elmondta, hogy Jon mindig is szerette a tisztaságot. A szövetségi börtönben róla készült jelentések is kiemelték, hogy „messze túlteljesítette a körlet és a konyha tisztántartására vonatkozó kötelezettségeit”.
Egyik este, felmosás közben azt magyarázta, mitől lesz a padló fénye tökéletes – a módszert a börtönben tanulta.
– Töltsd meg a vödröt jéggel, és amikor még majdnem teljesen fagyott, akkor tedd rá a viaszt! Ettől fog csillogni a padló.
Viccesen megjegyeztem, hogy úgy takarít, mintha gyilkosság nyomait akarná eltüntetni. Hátravetett fejjel nevetett, de közben a szemét rajtam tartotta. A szeme nem nevetett. Jon ijesztő jelenség, még így 60 évesen is. Nincs egész 180 centi magas, de szűk szabású ingeket hord, amelyek kiemelik szálkás alakját és mindig barna bőrét. Néhány évvel korábban, miután kiszabadult, belekeveredett egy piti kis utcai veszekedésbe. Kihívták a rendőrséget, és Jon hirtelen ott találta magát egy rendőrautó hátsó ülésén. Kezeit hátrabilincselték, de ő kifejelte a hátsó ajtó üvegét, és megszökött. Amikor a két rendőrtiszt megpróbálta letartóztatni, Jon vakmerő módon az egyiket megütötte, mire a másik erősítést hívott, és csak egy sokkolóval tudták megfékezni.
– Néha túlreagálom a dolgokat – magyarázta nekem. – De többé nem tennék ilyet. A fiam miatt.
Jon kerüli, hogy Julian előtt a múltjáról beszéljen. De életének sötét oldala be-betolakszik a hétköznapokba. Egyszer a saját kocsijával küldött el engem tejért a boltba, és amikor a könyöklő alatt napszemüveget kerestem, egy töltött 45-ös pisztolyt találtam. Később megmutatta, hol van a két hangtompítós fegyvere: lezárt műanyag zacskókban, nem messze a házától, a szomszéd telkén elásva.
– Nem azt mondom, hogy ezek az én fegyvereim, de most legalább már tudod, hol találod, ha egyszer azt mondanám, szükségem van rájuk. Puszta kézzel is ki tudod ásni őket.
Jonnak vannak ugyan titkai Julian előtt, de azt nem rejti véka alá, hogy milyen pozitív következményei vannak bűnöző múltjának. A hollywoodi sztárügynök, Ari Emanuel gyakran hívogatja, hogy megbeszéljék a Paramount Picturesszel és a Mark Wahlberggel kötendő szerződés részleteit. Utóbbi fogja alakítani Jont egy róla szóló filmben. Az egyik ilyen telefonhívás alkalmával Noemi azt mondta nekem:
– Látod? Az emberek azért keresik Jont, mert gonosz. Emanuel és a filmsztár Mark Wahlberg tisztelik a férjem hatalmát, erejét. Gonoszságban Jon kislábujjáig sem érnek fel, pedig nagyon szeretnének.
Julian pedig így büszkélkedett:
– Mark Wahlberg eljön hozzánk! Apukám a kokain cowboy.
Akon pedig írt egy dalt apuról.
És énekelni kezdte: „Stone cold killer with a pocket full of triggers, movin’ that shit by the pound, boy. Better watch out, my dad’s the Cocaine Cowboy.”
Pár nappal később arra léptem be a házba, hogy Akon ott ül a tévé előtt, és Juliannel videojátékozik. Jon azt állította, hogy Snoop Dogg, 50 Cent és Lil Wayne is mind „elzarándokoltak” hozzá. Julian szerint azért, mert „az apukám egy igazi gengszter”.
Az interjúkat mindig reggel fél kilenckor kezdtük, azután, hogy Jon iskolába vitte a fiát. A nappaliban ültünk le, a medencére néző ablak mellett. Lenyűgözött, hogy Jon milyen pontosan emlékszik nevekre, párbeszédekre és az egyes emberekkel kapcsolatos apró részletekre is. És mivel meglehetősen hírhedt családból származik, illetve ő maga is szép bűnözői karriert futott be, életének főbb eseményeit tekintélyes méretű újságarchívum őrzi. Először, nem sokkal a 21. születésnapja után, a The New York Times hasábjain jelent meg a neve – egy gyilkossággal kapcsolatban. Úgy terveztem, hogy ebben a kötetben csakis Jon saját szavaival elmesélt élettörténete szerepel majd, de amikor a sztorik – például az, hogy gyakran lógott együtt Jimi Hendrix-szel; vagy az, amikor részletesen elmesélte, hogyan ölt meg valakit egy olyan fickóval közösen, aki később magas rangú CIA-tiszt lett – lassan már az én hiszékenységemet is kikezdték, kénytelen voltam egyéb forrásokhoz is nyúlni. Így mások elbeszélései is olvashatók itt, amelyek többnyire megerősítik, néha viszont cáfolják Jon verzióját.
Jon egyenesen és egyszerűen fogalmaz. Általában egészen választékosan fejezi ki magát, de amikor felidézi a múltat, gyakran használja a kettős tagadást, és jellemzően olyan nyelvezetre vált, amely közelebb áll az utcai zsargonhoz. Mint sokan mások, Jon is úgy mesél a múltról, hogy az akciódús jeleneteknél gyakran jelen időre vált. A könyv írásakor alkalmanként megváltoztattam az elbeszélések sorrendjét és azokat rövidebbre vágtam, de soha nem adtam Jon szájába cirkalmas kifejezéseket vagy hamis mondatokat. Egyes esetekben még a helytelen nyelvtani szerkezeteket is meghagytam, hogy megőrizzem stílusának hitelességét. Mert ez az ő története.
A popkultúrában a durva külsejű, de érző szívű gengszter szinte sztereotip szereplőtípussá vált. Jon azonban nem felel meg ennek a képnek. Erőszakos, ragadozó természete túlságosan is nyilvánvaló. Története lerombolja a tiszteletre méltó gengszter mítoszát, és közben alaposan megtépázza az amerikai ártatlanság idealizált képét. Jon azért lehetett sikeres bűnöző, mert mindig alaposan megfigyelte az embereket. Elbeszéléseiben hajszálpontos képet fest a korrupt politikusokról, mocskos zsarukról, bukott celebekről, bűnös CIA-ügynökökről és a dekadens uralkodó osztály többi tagjáról, akik benépesítették világát. Története végső soron nem más, mint nyugtalanító társadalmi korrajz az 1960–1990-es évek Amerikájáról, egy megátalkodott bűnöző szemszögéből elmesélve.
Jon biztosított arról, hogy ő nem akar moralizálni, de beszélgetései során végül mindig saját énjének erkölcsi darabkáival bíbelődött. Azzal kezdte az első interjút, hogy „Ha meg kéne neveznem, hogy mi az az egy dolog, amiről az életem szólt, azt mondanám, hogy az a gondolat, amit apám ültetett el a fejemben még gyerekkoromban: A gonosz erősebb, mint a jó. Kétséges helyzetben mindig a gonosz oldalra állj! Ezen erkölcsi tanítás szerint éltem az életem. Eszerint döntöttem a különböző helyzetekben. És bevált: a gonosz mindig megsegített. Az életem a bizonyíték arra, hogy apámnak igaza volt. De a fiam érdekében remélem, hogy tévedett is. Nem úgy akarom nevelni őt, ahogy engem nevelt az apám.
Nem tetszik, hogy a fiam miket hall rólam másoktól. Szerintem furcsa az, hogy egy Miami Heat-meccsen a kommentátor bemondja, hogy ott vagyok, és erre mindenki tapsolni kezd, mintha valami hős lennék. Vajon az emberek akkor is megtapsolnának, ha tudnák az igazat rólam?
Amikor én születtem, Amerika még egy tisztességes ország volt. Akkor egy magamfajta fickót nem tapsoltak volna meg. De hallom, hogy a fiam miféle zenéket hallgat. Az csupa szemét, gagyi gengszterkedés, az énekes meg még angolul se tud rendesen. Ma ez az érték, ezért tapsolnak meg engem is. Nem érdekel, hogy mások mit csinálnak. A lényeg, hogy a fiam megtudja rólam az igazat.”

A Kiadó engedélyével.