Főkép

A múltat nem lehet megismételni. Olyan, magától értetődő tétel ez, amit Jay Gatsby történetével egyszer bizonyított már F. Scott Fitzgerald, utolsó, befejezetlen regényében mégis újra elővette a témát, hogy némileg átgyúrva, kissé más megközelítésből és egészen eltérő környezetbe helyezve újrajátssza a self-made man – vagyis az amerikai álmot saját karrierjével megtestesítő, lényegében a nulláról a hierarchia csúcsára felkapaszkodó férfi – és a hamvaiból feltámasztott szerelem mélységesen romantikus, eleve elbukásra ítéltségében is felemelő tragédiáját.
 
A két nézőpontból – egyrészt Cecília Brady meglehetősen szubjektív és részben töredékes információdarabkákból összeálló megközelítéséből, másrészt egy egyes szám harmadik személyű mindentudó narrátor szavaival – bemutatott cselekmény gyújtópontjában az utolsó filmcézár, Monroe Stahr áll. A mindenesből magát a legbefolyásosabb producerré felküzdő Stahr egy földrengés utáni zűrzavarban összetalálkozik két arra tévedt ifjú hölggyel, akik közül az egyikben elveszített hitvesének és nagy szerelmének, Minna Davisnek a hasonmására ismer. Hirtelen megdöbbenésében természetesen hagyja kicsúszni a kezei közül a lányt, kitartó nyomozása eredményeként végül mégis sikerül rátalálnia. Hirtelen felvillan előtte a remény, hogy ismét élhet és valódi önmagává válhat, nem kell mintegy a hivatása jegyesének, vagy inkább rabszolgájának lennie, a sors azonban nem igazán kegyes az álmodozókhoz – legalábbis nem Fitzgerald történeteiben.
 
A szerelmi szál mellett azonos, ha nem még nagyobb súllyal szerepel a Hollywood aranykorát, a harmincas–negyvenes évek filmiparát ábrázoló kerettörténet. Az utolsó cézárt kulcsregényként felfogó kritikusok szerint a mű Irving Thalbergnek (sok más híres filmalkotás mellett a Gyilkos arany, a Mata Hari, a Tarzan, a majomember és a Lázadás a Bountyn mindig a háttérbe húzódó producerének) állít emléket, ám ennél sokkal fontosabb az a fajta hitelesség és szeretet, amivel Fitzgerald bemutatja a felvirágzás mögött munkálkodó, néma erőket. És éppily tanulságosak a szakszervezetek és a kommunisták hatalmi törekvéseiről szóló jelenetek, melyekben a szembehelyezkedő két oldal – a régi, paternalista stúdióirányítás, és az ellenállhatatlanul előretörő kollektivizmus – képviselőit egyaránt megértéssel mutatja be a könyv, még ha hamar egyértelművé válik is, szerzője éles helyzetben ki mellett állna ki.
 
Ám akárhogyan is közelítjük meg a regényt – a legésszerűbb és legszerencsésebb megoldás persze egyértelműen a minden cselekményszálának és vetületének megadott azonos figyelem –, Az utolsó cézár mindenképp emlékezetes olvasmány, az életműben pedig szinte csak A nagy Gatsbyvel összemérhető, még akkor is, ha végül csonka maradt, a befejezést pedig csupán vázlatosan, Fitzgerald jegyzeteiből és barátaival folytatott beszélgetéseiből rekonstruálva ismerhetjük meg. Néhol a törzsszövegben is találhatunk különös megjegyzéseket, és az alkotói folyamat közben ismerhetünk meg egyes passzusokat, de egyértelmű, hogy mivel így a legteljesebb a mű, kizárólag ekképp szabadott közreadni is, hogy ne csorbuljon a Bart István stílusos fordításának köszönhetően magyarul is teljes élvezet.
 
Azt pedig, hogy Fitzgeraldnak mennyire filmszerűen, szinte a szemünk elé varázsolva – vagyis a témához tökéletesen illő modorban – sikerült megírnia a regényt, jól mutatja, hogy épp a módszer-színészet egyik legjelentősebb propagálója, Elia Kazan készített belőle filmet a később irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Harold Pinter forgatókönyvének felhasználásával. Sosem szabad elfeledni viszont, hogy a filmverzió csupán a legritkább esetben múlja, vagyis múlhatja felül az eredetit, ezért inkább Fitzgerald nagyszerű regényét olvassuk el, ha némi romantikára és a két világháború közötti Hollywood hiteles korrajzára vágyunk.