Főkép



A fordításirodalom mindig is meghatározó erőként működött, különösen a kisebb nyelvek költészetének és prózájának alakításában. Másképp hogyan hatottak volna az igazán jelentős vagy a kevésbé fontos, mégsem elhanyagolható szerzők és alkotások úgy az alkotókra, mint az olvasóközösségre? Hatványozottan igaz ez magukra a fordítókra, ha ők maguk is egy nemzet irodalmának identitásformáló egyéniségei. Weöres Sándorban pedig efféle nagyságot tisztelhettünk – olyan költőt, akinek zsenialitásához egyetlen pillanatra sem férhet kétség. És ez tökéletesen megmutatkozik fordításaiban is.
 
Igaz ez annak ellenére, hogy néha nehéz elsőre felfedezni a magyarra áttett szövegben az eredetit. Felismerjük-e rögtön e versszakban: „Vajjon lehet felejteni / sok fény és árny után, / ki jóbarát, jóismerős / volt hajdanán?” a skót Robert Burns „Auld lang syne” című költeményét, melyet az újesztendőt köszöntendő szokás elénekelni angolszász vidékeken? Vagy, hogy egy másik ünnepi éneket hozzak fel példaként, címe nélkül is tudnánk-e vajon, hogy az „Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, / Hűséges a te lombod! / Te zöld vagy nem csak nyáron át, / De télen is, ha hó leszállt. / Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, / Hűséges a te lombod!” sorokban az „O, Tannenbaum” kezdetű német népalt tisztelhetjük? Az utóbbi esetében talán igen, a burnsi költemény kezdőstrófája azonban komolyabb fejtörést okozna, ha szerzője nélkül, úgymond kontextusából kiragadva találkoznék vele.
 
No de valóban probléma ez? Gond, ha a lefordított szavak némileg új értelmet nyernek a magyarításban? Nyilvánvalóan az lenne, ha az alapvetően gondolatok, eszmék közlésére hivatott prózáról, és nem a magukat a formában, a szavakkal való játékban kiteljesítő versekről lenne szó. Az epikus költeményeken, a drámákon viszont ténylegesen jóval kevésbé észrevehető bármiféle torzulás, noha meglehetősen furcsának tűnik a műválasztás William Shakespeare I. Erzsébetet jószerével leplezetlenül dicsőítő színdarabja, a VIII. Henrik, és még inkább Cyril Tourneurnek az angol irodalmi kánonon kívülről tekintvén klasszikusnak aligha nevezhető darabja, A bosszúálló tragédiája esetében.
 
Felülmúlhatatlanul jól sikerült viszont Lewis Carroll híres halandzsaversének, a „Szajkóhukk”-nak a magyarítása. Talán maga a vers állhatott legközelebb Weöres saját, kísérletező beállítottságához, talán a feladat látszólagos megoldhatatlansága sarkallta őt arra, hogy efféle, briliáns megoldásokkal álljon elő, mint: „Bal, jobb! Bal, jobb! és át meg át / Nyüsztő penge nyekdes, nyikol, / Fejét veszi, máris viszi, / S eldiadalogol.” Ugyanakkor bármily jól sikerültek is a konkrét és képversek átültetései, Edward Estlin Cummings „M(A L(A”-jának (eredetiben: „l(a”) semmi pénzért nem veselkedtem volna neki, hiszen a vertikálisan olvasva többnyire értelmetlennek tetsző költemény szimmetrikussága és egyedüllétre utaló, sűrű képei az angolon kívül bármely más nyelven egyszerűen átadhatatlanok.
 
Érdekes megfigyelni azt is, mennyire átitatja az angolszász költészetet a keresztény örökség, mely időnként a klasszikus hagyománynak feszül. William Blake „Európa: jövendölés”, különösen pedig „Jeruzsálem” című látomásos költeményeinek szövege még magyarul is megrendítő és megteremti azt a misztikus hangulatot, melyről szerzőjük oly könnyen felismerhető. Hasonlóan tökéletes Percy Bysshe Shelley A láncaoldott Prometheus című allegorikus drámájának magyar szövege, melyből ugyanezen tradíció meglehetősen kemény bírálata is kiolvasható. Még határozottabb a szembehelyezkedés Walt Whitman szabad verseiben, melyek úgyszintén kifejezetten hitelesnek hatnak Weöres nagyszerű fordításában.
 
Külön kategóriát képvisel a német költészet, melyről rögtön a középkori lovagversek olvasásakor kiderül, hogy alapvetően érettebb és színvonalasabb az elszigetelten fejlődő angolszász poézisnél. A német vers sokkal természetközelibb, sokkal mesterkéletlenebb és emberibb, mindenféle magasztos és elvont eszmék helyett sokkal inkább összpontosít a magánvalóra, a közvetlenül meg- és felfoghatóra. És mintha Weöreshez is közelebb állna – a végeredményből ítélve legalábbis úgy tűnik nekem.
 
A vaskos és minden kétséget kizáróan rendkívül értékes kötet éppúgy tekinthető a weöresi életmű jelentős alkotórészének, mint a nyugati (angol, holland-flamand és német) költészet reprezentatív tárának, válogatásának. Ám bárhogyan tekintsünk is rá, mindenképp ott a helye a könyvespolcokon.