Főkép A Felesküdöttek saga második kötete ez, és ami pozitívuma az első résznek (A bálnák útja) volt, az erre is áll. Ugyanakkor az az érzésem, Robert Low most lendült csak bele igazán a mesélésbe, függetlenül attól, hogy minden eseményt, ami ebben a kötetben történik, előre meghatároztak az előzmények – valamint az, hogy történetünk elején mesélőnk, az ifjú Orm Ruriksson hovatovább ostobán elveszíti azt a csodás kardot, amit az előző részben megszerzett...

Eddig is rájárt a rúd a Felesküdöttekre, ezekre a viking tengeri rablókra, akiknek immáron Orm a vezére, ám Odin, az északi istenek atyja most minden korábbinál alaposabban próbára teszi őket és esküjüket. Miután a Rúnakígyót, ezt a különleges kardot ellopja régi ellenségük, a társaság a nyomába ered, s útjuk egyre távolabb viszi őket szeretett hazájuktól. Miklagardból (vagyis Konstantinápolyból) Ciprus felé indulnak, Aleppónál részt vesznek egy újabb csatában, amihez semmi közük nem volna, majd egyre tovább űzik a kardot, valamint az első részben tőlük elszakadt társaikat is próbálják felkutatni, s végül eljutnak Jorsarilba, vagyis Jeruzsálembe, s azon is túl. Mindeközben rengeteg kaland és váratlan esemény történik, Orm pedig jobbára felnő a feladathoz, noha sokszor rosszul viseli a jarli nyakpánt, vagyis a vezetői poszt súlyát.

Robert Low egy kevéssé dokumentált, kaotikus időszakról írta ezt a sorozatot, a 900-as évek második feléről, ráadásul derék (avagy kő tahó, véres kezű, ám sajátos erkölcsi kódexükhöz jobbára a végletekig hű) vikingjeit olyan helyre viszi, ahol kb. mindmáig tart a forrongás. Low nem enged az első részben megszokott realizmusból, de továbbra is kerüli a direkt sokkolást. Sem a kalandokat nem feszíti izgalmasabbra, sem a különféle borzalmakat nem ábrázolja brutálisabban, mint ahogy valójában megeshettek. És bár a néha harmincat is meghaladó létszámú Felesküdöttek közül jó, ha tizet ismerünk meg egy kicsit is jobban, és azok jellemábrázolása sem feltétlenül megy mélységekbe (mint ahogy talán nem is kell, a legtöbb efféle nép nyilván igen egyszerű ember volt), fontosabb szereplőinél jellemfejlődést is tapasztalhatunk.

Low, szintén híven a realizmushoz, épp oly` vígan gyilkolássza Orm embereit, ahogy ők ölik a különféle arabokat, szóval nem nagyon érdemes megkedvelni a szereplőket. Pedig itt több arra érdemes is akad, mint az első részben, így például a mindig ölésre kész Lófejű Finn, az egyre nagyobb mágikus tudásra szert tevő Sighvat, a vörös hajfonataira büszke, hegynyi Nagy Botolf, vagy János testvér, az ír szerzetes, akivel itt találkozhatunk először. Nem beszélve Ormról, aki már az első részben is küzdött a kéretlenül jött hírnév és megbecsülés és az azzal járó irigység okozta terhekkel, s most, a csapat vezéreként sokkal nehezebb dolgok nyomják a vállát, s mégis, minden vívódása, küzdelme és az egyre újabb sorscsapások közepette is kiváló jarllá válik.

Low most is óvatosan bánik a természetfelettivel. Ez alkalommal is van részünk némi mágiában, boszorkányságban, és a Felesküdöttek is olyan helyzetekbe kerülnek, ahol megmérettetik hitük Odinban és a többi viking istenben. Ugyanakkor Low képes ezt úgy átadni, hogy hihető maradjon, ettől még ez történelmi regény, és nem vált át fantasy-be. Bármint volt is, ennyi más módon megmagyarázhatatlan dolog, esemény biztosan volt abban a korban a legtöbb ember életében. És ahogy Odin meg az északi hitvilág megjelenik a regényben illrzbr a szereplők életében, az egészen példaértékű, úgy leírása, mint szerepe tekintetében. Low nagy erénye, hogy sosem patetikus, képes mindent tisztánlátó, józan módon a helyén kezelni, és épp ettől olyan erős része a Felesküdöttek sagának ez a vonal. De az sem mellékes, hogy némi humor is akad a regényben.