Főkép Előrebocsátom, viszonylag kevés történelmi regényt olvasok (pedig szeretem az olyat is), így nem tudom azt mondani, hogy a Felesküdöttek saga jobb vagy rosszabb, mint mondjuk Saylor-tól a Gordianus-sorozat, vagy Bernard Cornwell Sharpe regényei. Az viszont tény, hogy a négy kötetes saga a középkorban játszódik, és vikingekről szól, ami az említettekről nem mondható el.
 
Ez persze önmagában nem fokmérő, hacsak nem a vikingek megszállottja az ember, mindazonáltal Robert Low könyve szerintem jó. Egyik legfőbb erénye, hogy a szerző látnivalóan sok munkát fektetett abba, hogy amennyire csak lehet, hitelesen ábrázolja a korabeli viszonyokat és életet. S teszi mindezt úgy, hogy nem esik túlzásba a leírások terén. Izgalmas cselekményből, megfejtendő nagyobb és apróbb titkokból épp úgy elegendő van, mint a véres csatajelenetek vagy az innen nézve közel kínkeserves mindennapi középkori élet részletezéséből. Ugyanakkor maga Low is elismeri, hogy számos olyan pontja van a történetnek, amihez nem volt elegendő, amit a történelemkönyvekben meg múzeumokban fellelhetett, és ilyenkor a fantáziájára támaszkodott. Emellett vannak határozottan fantasztikus, avagy legendás elemek is a regényben, épp csak leheletnyi, és csupán ott, ahol a történészek tudománya is megáll. Így A bálnák útja nem az ősi északi sagák újraírt verziója, nem egy hősi eposz, hanem az a részint elképzelt, részint restaurált valóság, amiből emezek kialakulhattak.
 
Főszereplő-mesélőnk egy Orm Ruriksson nevű tizenéves fiú, aki a Medveölő nevet kapja, miután, úgymond, megöl egy jegesmedvét. Az ő verziójából persze kiderül, hogy nem egészen úgy volt ám az, de a Fjordszarvas nevű hajó legénységének jobban tetszik a legendákba illő verzió. Orm, részint kényszerből, csatlakozik ehhez a csapathoz, a Felesküdöttekhez, akik közé tartozik kicsi kora óta nem látott apja is, és akiket a nagy vágyálmokat kergető Fekete Einar vezet. Varjazik ők, olyan, papíron félelmet nem ismerő, hajós harcosok, akiket ha jól megfizetnek, akár a pokolba is elmennek megbízóik parancsára – és bizonyos értelemben épp ez vár rájuk… A még csak épp alakuló Oroszországba vezet útjuk, hogy megkeressék Attila, a legendás hun uralkodó kincsét – amiről a Völsunga sagában illetve az Edda énekekben is szó van. Magyarán Low nem légből kapta az ötletet, hogy vikingeket zavarjon ki a pusztába az elátkozott ezüst után kutatni.
 
Mindehhez hátterül, illetve alapul egy forrongó korszakot választott az író. 965-ben kezdődik a történet, amikorra már két skandináv királyság is kialakult (Dánia és Norvégia), viszont Svédország még nem létezik, ott még minden változófélben van, és a legkülönfélébb népek (pl. rusz, szláv, germán, finn) képviselőivel találkozni kereskedővárosaiban. A Fehér Krisztus vallása egyre erősödik, mind római katolikus, mind konstantinápolyi hittérítőkkel találkozni északon – ezzel párhuzamosan hanyatlanak a régi északi istenek kultuszai, ahogy maga a portyázó viking életforma is.
 
Low soraiból megtudhatjuk, hogy milyen lehetett abban korban élni. Milyen volt a fagy szárazon és vízen, milyen büdösek és piszkosak voltak a házak és az emberek maguk, mit ettek-ittak, mint dolgoztak és mint szórakoztak. És különösképpen, hogy milyen borzalmas és minden fennköltség híján való is a háború, a harc. Milyen, ha kard mar az ember oldalába, milyen ott állni egy nálánál jobban felfegyverzett, erősebb és ügyesebb ellenséggel szemben, milyen belepusztulni a sebekbe vagy épp a betegségekbe, amik a csatamezők és a mocsok kivédhetetlen velejárói voltak. Low nem kendőz el semmit, de nem is akar sokkolni. Egyszerűen csak leírja, hogy ilyen volt, és kész.
 
Ugyanígy kezeli a szereplőit is, ami pár helyen engem zavar, pl. nem értem, hogy a kis faluban, apja testvérénél „kölcsönben” felnövekvő Orm mitől lett ennyire éles eszű, de végül is születhetett így, és kész. Vagy hogy ki is ez a hírhedt Einar, akitől mindenki fél, de nem derül ki, miért, vagy honnan jött, mit csinált, akármi. De ezek nem annyira fontos részletek, plusz előttünk van még a Felesküdöttek saga további három kötete, szóval esélyes, hogy mérhetetlen kíváncsiságomat majd azok kielégítik. Alig várom!