Főkép

Minden az idei, 82. Ünnepi Könyvhéten kezdődött, ami, mint azt bizonyára mindenki tudja, a kortárs magyar irodalom és a kortárs magyar írók ünnepe és seregszemléje, ahol néhány nap alatt számtalan könyvet fedezhetünk fel és jó sok szerzővel találkozhatunk. Egymást érik a dedikálások, az irodalomkedvelő pedig nem győzi kapkodni a fejét a számos híresség láttán.
 
Jó, hogy van ilyen esemény, jó, hogy sokan szeretik, jó, hogy minden évben találok valamit, amire nem is számítottam. 2011-ben ez Kembe Sorel-Arthur első könyve, a Gulyásleves négercsókkal volt. Igazából a rendkívül találó cím, valamint a kitűnő, nagyon ütős borító vonzotta a tekintetemet. Szinte mágikus hatással volt rám, és nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy megszerezzem. Pedig nem volt rá szükségem, hiszen ekkorra már annyi elolvasásra váró könyvet halmoztam fel, hogy rágondolni is fájt. Nagyjából úgy érzetem magam, mint a pofa abban a bizonyos autóreklámban…
 
Az meg csak ráadás volt, hogy a Könyvhétnek hála lehetőségem nyílt találkozni a könyv szerzőjével, aki a rettentő kánikulának megfelelő kényelmes ruhában, mosolygósan beszélgetett mindenkivel, aki odament hozzá. Kedves volt és közvetlen, ugyanakkor valamiféle határozottság, eltökéltség, céltudatosság és erő sugárzott belőle. És miután elolvastam élete első könyvét, már tudom, hogy jól éreztem. Lehet, hogy nagynak tűnnek a szavak, de a szememben Kembe Sorel-Arthur követendő példa lett, aki hiszi és komolyan is veszi a könyve mottójául választott mondatot.
 
„Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.” (Muhammad Ali)
 
A Gulyásleves négercsókkal cím olyan, egymástól tökéletesen eltérő kultúrák találkozását ígéri, melyek mégis békésen megférnek egymás mellett, jelen esetben a főszereplő, S személyében. A mű egyértelműen önregény, az egyes szám harmadik személyű elbeszélő alkalmazása azonban mégis némi távolságot tartva meséli el egy kongói férfi és egy magyar nő gyermekének történetét; a szerkezeti felépítés (egy kis történet, egy kis összegzés, vagy ha úgy jobban tetszik, a fejezet tanulságának levonása) pedig lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy elmondja a személyes véleményét, hogy feltegyen bizonyos kérdéseket, hogy gondolkodásra ösztönözzön.
 
A könyv mindeközben mégsem didaktikus, sokkal inkább egy okos, szellemes, ironikus keretbe foglalt fura tükör, amit Kembe Sorel-Arthur tart elénk, bemutatva, hogy milyenek is vagyunk mi, magyarok, illetve milyenek az afrikaiak. Na meg persze mindenki más, aki nem tud, vagy nem akar toleráns lenni a tőle eltérőkkel szemben, legyen a különbség oka a származás, a bőrszín vagy bármi más. A stílus könnyed ugyan, a szavak mögött olykor mégis ott lappang a szomorúság és a fájdalom – egy olyan ember érzései, akit mindkét hazájában kívülállóként kezeltek. De ő nem adta fel, nem hagyta magát, hanem megerősödött, és megtanulta saját javára fordítani mindazt, amiért annyi atrocitás érte. Így lett a kongói vívószövetség megalapítója (aki eljutott az athéni olimpiára is), modell, táncos, színész, televíziós és rádiós műsorvezető, és ha éppen nincs más dolga, hazai sztároknak készít videoklipet.
 
Kembe Sorel-Arthur könyve végén megköszöni az olvasónak, hogy elolvasta a könyvet. Az ő szájából ez egy magától értetődő, kedves, őszinte gesztus, ami engem, az olvasót arra ösztönöz, hogy én is köszönetet mondjak, amiért megírta ezt a könyvet. Köszönöm!