Főkép A népszerű Showtime sorozat második évadjában VIII. Henrik és Boleyn Anna lángoló szerelmének újabb fejezeteibe tekinthetünk be, miközben a viszonyuk keltette egyre hevesebb vallási és politikai feszültségek azzal fenyegetnek, hogy újra polgárháborúba taszítják Angliát. 
 
1532-t írunk. Woolsey bíboros az életével fizetett, amiért nem tudta a pápánál elérni, hogy Aragóniai Katalin és Henrik király házasságát nyilvánítsák érvénytelenné. Hiába kerültek hatalomra az egykori főpap ellenségei, nincs okuk diadaluk ízlelgetésére, ugyanis a király eltökélte, hogy Boleyn Annát nőül veszi még akkor is, ha szembe kell fordulnia Rómával, a teljes katolikus egyházzal, valamint a keresztény Európával.
 
Az udvar és az angol társadalom ismét két pártra oszlik, amikor az új pápa, III. Pál, érvényesnek mondja ki Henrik első házasságát. Boleyn Anna és az „új házasság” ügye végleg összefonódik a reformációval, míg Aragónia Katalin, a „boldogtalan királyné” mögé a mindenre elszánt katolikusok sorakoznak föl.
 
Az immár 41 éves Henrik, hogy a válása körüli vitákat végleg eloszlassa, az angol egyház fejének kívánja nyilvánítani magát, hogy saját maga dönthessen házasságáról. A történelemben példátlanul radikális reform ellenzőinek élére a király egykori közeli barátja és tanácsadója, Morus Tamás, a világhírű humanista áll. Azonban a becsületes, idealista és sokszor naiv kancellár nem látja be, hogy Katalin ügye már régen elveszett, és Anglia uralkodójának haragja mindenkire le fog sújtani, aki nyíltan ellenzi Boleyn Anna királynévá koronázását.
 
Bár a konzervatív angol országnagyok még nem ismerték föl, a világ változóban van. A középkornak vége szakadt, és a 16. század uralkodói abszolút hatalommal rendelkeztek. VIII. Henrik immár csak Istennek tartozik elszámolással, és lehet, hogy London utcáit holnap már nem a protestánsok máglyái fogják megvilágítani. Isten óvja Angliát, ha a király engedélyt ad kálvinista tanácsosainak, hogy országából kiirtsák a katolikusok sötét babonáit és ördögi bálványimádását! Isten óvja Angliát, ha a kolostorokat felgyújtják, a templomokat kifosztják, a papokat pedig máglyára küldik!
 
A Tudorok második évada számos dologban különbözik az elsőtől. Sokkal nagyobb szerepet játszik benne a belpolitika, a király udvaroncai futó szerelmi kalandjaik helyett immár vallási ideológiákról és teológiai kérdésekről vitáznak. Szerencsére a sorozat készítői közérthetően tálalják elénk ezeket a történet szempontjából kikerülhetetlen témákat, így egy percre sem érezzük száraznak, vontatottnak vagy unalmasnak az epizódokat.
 
A produkció szereplőgárdája is jelentős változásokon ment át. VIII. Henrik most már nem a gondtalan aranyifjút játssza, akit csupán a nők és a vadászat érdekel, hanem Anglia tényleges uralkodójává lép elő. A közügyek irányítását saját kezébe veszi, a vallási, dogmatikai és teológia kérdésekben önállóan alakítja ki a véleményét.
 
A készítők ugyancsak megszabadultak pár „felesleges” karaktertől, akik szemmel láthatóan csupán kallódtak az első évadban. Búcsút intünk az idős Norfolk hercegnek, Sir Anthony Knivertnek, valamint Thomas Tallisnak. A helyükre vitathatatlanul sokkal érdekesebb és gazdagabb szereplők kerülnek, mint például III. Pál pápa – aki elindította az ellenreformációt, illetve megalakította a jezsuita rendet –, az első évadban megismert Thomas Cromwell, illetve a kálvinista Thomas Cramnell érsek.
 
Míg az első évadban csupán Henrik, Anna, Katalin és Woolsey bíboros jelleme volt figyelemre méltó, a másodikban gyakorlatilag az összes szereplő kidolgozott, érdekes és egyedi. Ugyancsak újdonság a jellemek páros szembeállítása. A buzgó katolikus, emberbarát, őszinte és naiv Morus Tamás egészen máshogy látja el a kancellári teendőket, mint a machiavellista, cinikus, számító Cromwell, akit politikai éleslátása, kiváló emberismerete és a királyhoz való feltétlen hűsége addig soha nem látott magaslatokba repít.
 
A Tudorok második évadának egyetlen gyenge pontja a szereplőkhöz kapcsolódik, jobban mondva bizonyos karakterek köddé válásához. Érthető, hogy nem mindegyik színész vált be az első szezonban, de az átlagos tévéző azért elvárná, hogy valamilyen minimális szinten utaljanak arra az írók, hogy mi történt velük. Például elég hihetetlen, hogy a politikában otthonosan forgó, gazdag arisztokrata, Norfolk hercege egyszerűen kikerült a képből, és soha többé még egy rövid utalás sem esik arra vonatkozóan, hogy mi történt vele.
 
Véleményem szerint a Tudorok második szezonja méltó folytatása az elsőnek, sok dologban túlszárnyalja elődjét, ezért mindenkinek feltétlenül a figyelmébe ajánlhatom, aki érdeklődik a történelem, a kaland, a politikai ármánykodás vagy a féktelen szenvedély iránt! Biztos vagyok benne, hogy akit az első évad történetei a tévé elé szögeztek, az a második nézése közben sem fog unatkozni.