Főkép A magyar történelmet végigkísérő regényfolyam első kötetében Szentmihályi Szabó Péter eddig ismeretlen, misztikus mezőkre kalauzolja az olvasót. Történelmünk nyitányának sokan a Honfoglalást tekintik, azonban az író szokatlan módon nem ezt az eseményt választotta az Avarok gyűrűjének témájául. Természetesen játszódhatott volna ez a regény Etelközben, Levédiában vagy a magyar őstörténet homályba vesző korábbi állomásain, Szentmihályi Szabó Péter könyve mégis a Kárpát-medencében játszódik, azonban a Honfoglalás előtt.
 
Jogos a kérdés; hogyan játszódhat a magyarság történetéről szóló a könyv a Kárpát-medencében, ha még évtizedekkel a Honfoglalás előtt járunk? Szentmihályi Szabó Péter regénye László Gyula kettős honfoglalás elméletén alapszik, amely szerint az avarok és a magyarok egyazon nép. A regény írásakor új elmélethez új megközelítés is társult, az Avarok gyűrűje tehát a címben szereplő nép végső megpróbáltatásairól szól.
 
A könyv egy fiatal avar vitéz, Becse életéről szól, az ő szemén és gondolatain keresztül mutatja be az avarokat, a környező népeket, ugyanakkor a hányatatott sorsú ifjú az író szócsöveként is szolgál. A történet elején a frank csapatok fogságába kerül, ahol egy püspök pártfogásának köszönhetően ízelítőt kap a nyugati, keresztény civilizációból. Annak ellenére, hogy alig egy évet raboskodott, hazatértére már teljesen más emberré vált, csak hosszas erőfeszítések után tud beilleszkedni a Varsány-törzsbe. Ő az egyetlen, aki felismeri népe hanyatlásának és lassú széthullásának okait, ezért megfogadja, hogy életét Avarország felvirágoztatásának szenteli, azonban népe foggal-körömmel ragaszkodik a régi szokásokhoz, és Becse még maga sem biztos benne, hogy avarként meghalni jobb-e, vagy valami egészen másvalamiként élni tovább.
 
Szentmihályi Szabó Péter Becse személyében látja az avarok utolsó esélyét; a regény főszereplője számos dologban megelőzi korát. Jellemében az író által fontosnak tartott erkölcsi és morális értékek csapódnak le, a fiatal vitéz kétségbe vonja a vallási diszkriminációt, valamint a háborúskodás létjogosultságát. Becse legbelül tudja, hogy kortársai soha sem fogadnák el elveit, ezért nem is próbálja meggyőzni a tőle egyre nagyobb szakadék által elválasztott népét.
 
A regény legfontosabb vonása a bizonytalanság és a misztikusság. Az író nem ad nekünk rövid történelmi ismertetőt, vagy dátumokat a történet elején, minden apró információmorzsát nekünk kell összegyűjteni. Az olvasó bizonytalan tapogatózásait csak még izgalmasabbá teszi, hogy a leíró részek is egy hétköznapi avar szemszögéből íródtak, és nincsenek magyarázó beiktatások. Ez a homályos és misztikus légkör az egész történetet végigkíséri, és összhangban áll a történelemtudomány számára a korszakról rendelkezésre álló információk hiányosságával.
 
Az Avarok gyűrűjében részletes leírást kapunk Becse népének szokásairól, életmódjáról és szájhagyomány útján megmaradt történelméről. Különös kettősséget észlelhetünk az író szavaiban. Egyrészről csodálja az egyre fogyó nép életének tisztaságát, egyszerűségét valamint a természethez fűződő szoros kapcsolatukat, másrészről ítéletet mond tudatos bezárkózásuk, valamint az idegen és új dolgoktól való félelmük felett. A jobbára lakatlan Kárpát-medencében elszórva élő avar törzsek már nem elég erősek ahhoz, hogy visszaverjék az egyre erősödő szomszédok támadásait, azonban már a menekülés, a tovább vándorlás sem lehetőség, ugyanis a közeli, szervezett államok egyre szűkülő gyűrűje bezárult Becse népe körül.
 
Az avar nép történelmében az a tragédia, hogy az elszigeteltségben élő törzsek nem hajlandók felismerni, hogy össze kell fogniuk, és változtatniuk kell szokásaikon, mert amikor frank, morva, besenyő és bizánci katonák tűnnek fel a láthatáron, már késő lesz a fegyverekhez nyúlni.
 
Összességében az Avarok gyűrűje a Honfoglalás előtti Kárpát-medencéről fest élethű képet, eddig soha nem látott perspektívában mutatva be letelepedésünk okait és hatásait, párhuzamot vonva a késő avarok, valamint Magyarország története között. Mindenkinek ajánlom ezt az olvasmányt, aki új megvilágításban szeretné látni a magyarság korai történelmét, és irodalmunk történetében először a Honfoglalás előcsarnokában nem Etelközt, hanem a még vad és megszelídítetlen, mégis gazdag és termékeny Kárpát-medencét szeretné látni.