Főkép

A francia Alfred Jarry (1873­-1907) nem csupán termékeny költő, író, drámaíró és fordító volt, aminek művei a szürrealista, az avantgarde és az abszurd előzményeinek számítanak, hanem a patafizika nevű áltudomány kitalálója is, melynek művelésére 1946-ban megalakult a Patafizikai Társaság, aminek tagja volt – egyebek mellett – Raymond Queneau, Eugene Ionesco, Marcel Duchamp, Joan Miró, Umberto Eco és a mindössze 39 évet élt Boris Vian is, akit a világháború utáni francia regényirodalom egyik legeredetibb képviselőjének tartanak, emellett jazz-muzsikusként, zeneszerzőként és festőként is ismert.
 
A krónikus szívbetegsége miatt fiatalon elhunyt Boris Vian (1920-1959) sajnálatosan kevés könyvet hagyott hátra, azok azonban egytől-egyik magukban hordozzák mindazon sajátosságokat (meghökkentő stílus, szürreális helyzetek és cselekmény, abszurd humor, elegáns cinizmus, meglepő szófordulatok, polgárpukkasztó tartalom), amelyektől egyszerre furcsák, lázadók, varázslatosak és botrányosak.
 
Vian úgy bánik a nyelvvel, mintha abban sem szabályok, sem kategóriák nem lennének. Ha úgy tartja kedve, mintegy tökéletes és teljes szabadsága fitogtatásaképpen új szavakat, szókapcsolatokat teremt, és bármit kiparodizál, legyen az akár az egzisztencializmus pápájának tartott Jean-Paul Sartre filozófiája, vagy éppenséggel bármiféle társadalmi konvenció. Műveiben olyan világot teremt, amelyben bármi megtörténhet, ahol minden furcsaság, vagy minden, ami furcsaságnak látszik, megfelel valaminek a valós életből.
 
Bár Vianról első lépésben nem éppen a szerelem jut eszünkbe, bizonyos műveiben, így például a Queneau által a huszadik század legmeghatóbb szerelmi regényének titulált Tajtékos napokban is ez az érzés szerepel központi témaként. Az első látásra furcsa, sokszor meghökkentő, hihetetlenül ötletes és szemtelen, mélységesen érzelmes és dacosan szentimentális mű az átlagos olvasó számára minden bizonnyal zagyvaságnak, érthetetlen és értelmetlen mondatok és gondolatok kupacának tűnik, a nem átlagos olvasó azonban képes meglátni a szavak által kifejezett gondolatokat, a szimbólumok mögé rejtett gúnyt, a lépésről-lépére kibontakozó szörnyű tragédiát.
 
A szavak, mondatok úgy peregnek egymás után, mint a homokszemek, aztán egyszer csak történik valami, ami megakasztja a folyamatosságot, majd minden halad tovább a maga útján. Ez a módszer tökéletesen alkalmas arra is, hogy a szóképekben olvasókat rákényszerítse a figyelmes olvasásra, hiszen a lankadó figyelem egyenesen aránylik a szöveg értelmetlenné válásával.
 
A Boris Vian életműsorozat kilencedik köteteként megjelenő regény nem csupán a szerző legismertebb, és egyben legnépszerűbb műve, hanem az első, amelyet magyar nyelve lefordítottak. A fordításról jut szembe: fordító legyen a talpán, aki tökéletesen vissza tudja adni az eredeti szöveg jelentését és hangulatát. Bajomi Lázár Endre annak idején ügyesen megbirkózott ezzel a rendkívül nehéz feladattal, ám most, a 21. században elérkezett az ideje annak, hogy a szöveget megtisztítsák az apró pontatlanságoktól, és összefésüljék az életmű korábban, ugyanebben a sorozatban megjelent darabjainak nyelvezetével. Ha megnézzük az eredeti és az új kiadás közötti különbségeket, egyértelmű, hogy az „igazítást” végző Takács M. József remek munkát végzett. Köszönet érte.
 

Részlet a regényből


Kapcsolódó írás:
Boris Vian: 1959–2009