FőképAz 1925-ben született William Styron érdeklődése a Duke Egyetemen fordult az írás felé, de csak négy évvel később, egy New York-i novellaírási kurzuson terelgette valaki (tanára, az író és kritikus Hiram Haydn) aktívan a regényírás felé. 1951-ben jelent meg első regénye (Feküdj le sötétben), amely azonnal nagy sikert aratott. Ezt követte 1953-ban A nagy menetelés című, önéletrajzi ihletésű kisregénye, amit az 1960-ban megjelenő Házam lángra gyullad követett. Ez utóbbi kilenc évvel az első, sikeres regény után, óriási várakozások közepette látott napvilágot.

És a kritika annak rendje és módja szerint ki is kezdte. Azt állították róla, hogy túlírt, és igencsak elmarad a szerző korábbi műveinek színvonalától. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a regény az elzüllesztett értékek, a megvalósulatlan álmok, az elszalasztott vagy ki nem használt lehetőségek, az öröklött történelmi és titkos lelki terhek, a felelősség és a bűntudat, valamint a szabadulási és önmegvalósítási próbálkozások szatirikus története. A regény részletei úgy illeszkednek egymáshoz, mint a mozaik darabkái, amelyek végül létrehozzák a Styronra olyannyira jellemző lidérces, már-már rémregénybe illő groteszk valamit, amivel első látásra nem is nagyon lehet mit kezdeni. Csak alaposabb mérlegelés, gondolkodás után tudja azt mondani az ember: igen, valamint megértettem a könyvből. Valami olyat olvastam, amitől többnek, gazdagabbnak érzem magam. Lehet, hogy nehéz volt, de semmiképpen sem hiábavaló.

És hogy miről is szól valójában a regény? Emberekről. Egészen pontosan olyan férfiakról, akik magukkal hurcolják múltjukat, élik jelenüket, és nem foglalkoznak a jövővel. Egyikük milliomos, aki teljesen természetesnek találja, hogy bármit megvehet és megtehet, amit csak akar. Iszik, orgiákon vesz részt, és „kínozza” embertársait. A másik egy négygyermekes kiégett festő, aki önmaga és a világ elől az alkoholba menekül. Nem tudja, mit akar, nem találja a helyét, ezért országról országra vándorol, és magával hurcolja családját is. Szépen lassan egy önmagát gyűlölő, szánalmas ronccsá válik. A regény harmadik „főszereplője” maga a mesélő, aki a milliomos régi ismerőse, bár sokáig azt hitte, barátok. Aztán rájött, hogy nem minden úgy van, ahogy ő azt hitte. Hármójuk találkozásának díszlete egy festőien szép olaszországi falu. Itt él az a csodaszép fiatal lány is, aki miatt bekövetkezik a tragédia, ami egyszerre bolygatja fel a falucska álmos nyugalmát, és a főszereplők lelki békéjét.

Sok mindenre figyelmeztet a regény. Számomra elsősorban vészjelzés: ha így haladunk tovább, szép lassan felépítjük magunk körül azokat az áthatolhatatlan falakat, amiken aztán senkinek nem lesz sem kedve, sem energiája, sem kitartása áttörni. Akkor aztán ott maradunk összezárva saját magunkkal.