Főkép

Amikor 1847-ben, Ellis Bell neve alatt megjelent a Wuthering Heights, a könyv első ítészei közül kevesen gondolták, hogy Emily Brontë (hiszen az írói álnév a ma szintén romantikus történeteikről híres Charlotte és Anne testvérét fedte) első és egyetlen regénye nem „egyszerűen” irodalmi klasszikus, középiskolai és egyetemi kurzusok kötelező olvasmánya lesz, hanem számtalan filmes és televíziós adaptációt és dalt is ihlet majd, mely utóbbiak közül talán Kate Bush szerzeménye válik sokáig a legszélesebb körökben ismertté. Pedig lényegüket tekintve a korai kritikák jogosnak tűntek, és voltaképp ma is azok. Ahogy a bizonytalan származású és korú, még civilizált nevet sem kapott Heathcliff kakukkfiókaként kitúrja otthonukból az őt felnevelő család tagjait, csak hogy bosszút álljon a sokszor valós, ám többségében mégiscsak vélt sérelmekért, inkább mutatja őt ellenszenvesnek, mint szimpatikusnak.

Heathcliff nem Twist Olivér, aki a gyermekkori viszontagságok ellenére rátalál valós, jóságos és nemes lelkű önmagára, hanem egy ténylegesen ördögi figura, aki rendkívüli kegyetlenségével aligha lophatná be magát a jóérzésű emberek szívébe. Az a hideg számítás, az a kizárólag sátániként jellemezhető érzelmi manipuláció, amivel Heathcliff megtorolja gyermekkori pajtása és szerelme, Catherine Earnshaw „árulását”, aki helyette a gazdagabb és finomabb Edgar Lintont választotta élete társául, inkább a romantikus rémregények tipikus sötét gonoszainak rokonának, mintsem hős szerelmesnek mutatja őt. Ezt a képet erősíti nemcsak a nevelőapa unokájának szolgasorba süllyesztése, megalázása, hanem Szelesdomb, a civilizációtól távoli, yorkshire-i otthon barátságosnak még véletlenül sem nevezhető atmoszférája, és Catherine megszállott szerelmét kísértő szelleme is.
 
Irodalmi tradíciók tekintetében igazából nem nehéz párhuzamokat felfedezni Heathcliff és a 18. századi, klasszikus angol gótikus regények (hogy csak a legeklatánsabb példákat említsem, Horace Walpole Otrantójának és Ann Radcliffe Udolphójának) birtokbitorló várurai között, akik házasság (általában egy szép, szőke, a csapdába teljesen gyanútlanul belesétáló ifjú hölggyel kötött frigy) révén igyekeznek aljas módon minél nagyobb hatalomhoz és vagyonhoz jutni, bizonyos természetfeletti erők azonban visszasegítik a jogos tulajdonost az őt megillető pozícióba.

Ám Heathcliff olyasvalamire képes, amire mind a regényekben, mind a valóságban csak nagyon kevesen: minden porcikájával, teljes szívével és lelkével szeret. Ez a több szempontból is földöntúli szerelem menti-váltja meg őt. A kibírhatatlannak tűnő kín, amit Catherine halálos ágyánál kell elszenvednie, és a kétségbeesett odaadás, az önmarcangoló gyötrődés, miközben a szeretett lényt ugyanúgy kemény vádakkal halmozza el, olyan momentumok, melyeket nehéz részvétlenül megismerni-megélni. És ki ne örülne együtt Heathcliff-fel, amikor a regény végén végre elérhető közelségbe kerül a kétszemélyes mennyország, a boldogság ígérete.
 
Hogy ténylegesen mi az Üvöltő szelek maradandó sikerének titka, meg nem mondhatom. Valószínűleg ugyanúgy hozzájárul ehhez a kegyetlen machinációk lélektani hitelessége, mint a minden rosszat felülíró, profánul szent, és a társadalmi szabályok rendszerébe beilleszthetetlen szerelem ellenállhatatlan eszménye, a legfontosabb mégis az, hogy a regény a mai napig érvényes olvasatokat kínál, és többé vagy kevésbé, de biztosan azonosulhatunk egy-egy, vagy akár több szereplőjének helyzetével is. Egyszóval időtlen alkotás, valóban alapregény, amit mindenkinek ismernie kell.

 

Az Európa Könyviadó 2023-ban nem csupán új fordításban jelentette meg ezt a klasszikust, hanem kiegészítette Currer Bell, vagyis Charlotte Brontë 1850-ben írt utószavával, amelyben az a regény keletkezéséről és utóéletéről, illetve a szerzőről mesél.