Főkép

 
„A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben” – mondja József Attila. Ám könyvünkben az angol királynő – a fenti hasonlatnál maradva – éppen öltözködni készül (hiszen a kifogástalan megjelenés elengedhetetlen egy királynő esetében). Vadul beleveti magát az olvasás rejtelmeibe, s bár eleinte csupán a jómodora és az eltökéltsége hajtja, lassanként, akár a gyerekek, egyre komolyabb műveket vesz a kezébe, és egyre nagyobb örömét leli az olvasásban.
 
Ő maga az „(un)common reader”: egyszerre kedvtelésből és kötelességből rágja át magát a világirodalom jelentős és kevésbé jelentős kupacain. (Ó, egy lelki társ!)
 
Segítője és vezetője e nagy küzdelemben az egyébként homoszexuális szolgáló, Norman, aki persze hasonló irányultságú szerzők műveit részesíti inkább előnyben. (A politikai korrektségen érdemes eltűnődni, bár hozzátenném, hogy szegény Normant mindenki fúrja az udvarban, természetesen nem emiatt…) De gustibus non est disputandum.
 
A tanácsosok és udvaroncok döbbenettel vegyes undorral tekintenek Őfelsége legújabb hóbortjára, és mindent megtesznek azért, hogy a királynő felhagyjon ezzel a botorsággal – ami nyilván már az időskori leépülés jele.
 
Meg is fogalmazhatjuk hát a könyv alapgondolatát: vajon manapság hol áll az olvasás a ranglétrán? Valóban olyan különcség, mint ahogy azt a könyvben látjuk? Lássuk be, az.
 
Még értelmiségi körökben is előfordul (elsősorban nem a bölcsész beállítottságúakra gondolok), hogy az ember elkap egy-egy sanda pillantást, mikor megemlíti, hogy (mit) olvasott legutóbb, ha egyáltalán lehetősége nyílik arra, hogy ezt megtegye. Szomorú. És akkor még a nem értelmiségiekről egy szót sem szóltam.
 
Elgondolkodtam, mintha csak én lennék a könyvbéli Erzsébet királynő, és meg kellene védenem furcsa szenvedélyem az egész világgal szemben, vajon mit hoznék fel érvnek, miért jók a könyvek?
Nem ugyanolyanok, mint bármely más hobbi? Miért jobb olvasni, mint a gép előtt ülni, vagy sportolni, főzni, esetleg mániákusan vásárolgatni?
 
Mert a könyvek szélesítik a látókörödet! – hangzik a dörgedelmes válasz, és a jól nevelt kisgyerek csendesen tovább olvas. De nem jobb megtapasztalni valamit, mint olvasni róla? Nos, van, amit nem. Csakhogy az nem viszi előrébb a kérdést.
 
Mi jobb, kedves Olvasók, elolvasni egy útikönyvet Angliáról, vagy elutazni oda? Persze, hogy utazni. Az útikönyvünk viszont attól lesz különleges, hogy valaki más szemével láthatjuk a világot.
 
Igenis úgy gondolom, hogy a sokat olvasott emberek általában nyitottabbak a világra, megismernek sok nézőpontot és véleményt.
És a szórakozás sem elhanyagolható szempont. Legyen szó szépirodalomról, történelmi vagy romantikus regényről, ismeretterjesztő írásról vagy útinaplóról, képregényről vagy lexikonról, mindennek megvan a maga szépsége, illetve haszna.
 
Ha pedig az ember úgy érzi – legyen szó akár az angol királynőről, vagy bárki másról –, hogy már szétfeszíti a mondanivaló és a tettvágy, akkor üljön le és írjon! Írjon a barátainak, írjon a szerelmének, vagy csak úgy a fiókjának – persze nem mindenkinek van olyan tehetsége, hogy azt rászabadítsa a világra, de akkor is, saját magával csak jót tehet, ha megfogalmazza gondolatait, és szép lassan kiírja magából őket.
 
Mindent összevetve, ez a regény tulajdonképpen egy kedves kis dicshimnusz az irodalomnak, egy leheletnyi angol humorral és némi betekintéssel egy királyi család mindennapjaiba. Tolle, lege!

Részlet a regényből