Főkép Gulag. Egy szó, amely éppoly mérvű rettenetet sejtet, idéz, mint Dachau, Auschwitz vagy Sobibor. A Szovjetunió második világháború után hírhedtté vált haláltáboraiba sajnos nem egy magyar, köztük e kötet szerzője is elkerült.
 
A Fények a vaksötétben dokumentumértékű, mégis teljesen szubjektív beszámoló a politikai fogolyként Kazahsztánban töltött öt évről, a trilógia első kötetéből pedig a deportáció viszontagságairól szerezhetünk tudomást.
E második kötet viszont, ahogy talán a címe is sugallja, némiképp derűsebb képet vázol fel a lágeréletről.
 
Galgóczy, a botcsinálta rajz- és festőművész egyre nagyobb népszerűségnek kezdett örvendeni a lágerben raboskodó rablók és gyilkosok körében, így a portrékért kapott fizetségnek – a szalonnának, a plusz kenyéradagoknak, a cukornak, és a szintén élelemre becserélhető, vagy akár más szívességekért cserébe adható cigarettának – köszönhetően, barátaival együtt szép lassan kikerekedett, kezdett igazi emberformát ölteni a csont és bőr kényszermunkások között.
 
Ezzel párhuzamosan egyik honfitársa, Berkes Bandi, az Amerikát és még sok más országot megjárt, ezért kémnek kikiáltott cigányprímás úgyszintén komoly karriert csinált a lágerben, amikor Repülj, fecském! címmel saját, ám Bartók- és Kodály-féle népdalegyvelegként tálalt koncertdarabot komponált, amit a táborban raboskodó művészi tehetségek tudását összemérni hivatott, varieté számokkal tűzdelt hangversenyen (amolyan foglyoknak szervezett „ki mit tud?”-on) adott elő. E megmérettetésből, szinte természetes módon, győztesként került ki.
 
Aki pedig nem művészként érvényesült, az orvosként, szakemberként bizonyította, mennyire életrevaló fajta is a magyar.
 
Mindeközben alapvető átalakulás indult el a büntetőtáborokban. A köztörvényes rabokat, akik a magyarok, elsősorban is az író kivételezett helyzetét biztosították, fokozatosan más lágerekbe szállították át, hogy elkülönítsék őket a politikai foglyoktól.
 
Az átszervezés várható negatív hatásait a megszokott konspirálással igyekeztek kivédeni a kis magyar közösség tagjai: ahogy az első időszakban, amikor még a lesoványodott, a hosszú menetelésektől elerőtlenedett hadifoglyok puszta életét igyekeztek megmenteni, az orvosok újfent egészségi állapotukról kiadott hamis igazolásokkal próbálták a kórházban, de legalább a táborban tartani barátaikat.
 
Az így kialakult állapotok már-már idillinek tűnhettek. Ahogy Galgóczy maga is megfogalmazta: „Az isten kebelében érezhettük magunkat. Fürödtünk, nárdiztunk, hegedűszót hallgattunk, rabtársainknál lényegesen többet és jobbat ettünk, egyszóval jól ment a sorunk. Állapotunknak egyetlen hatalmas, kardinális hibája volt. Rabok voltunk.”
 
A rabság tényén pedig semmi sem változtathat. Aki akár még évtizedekig várhat a szabadulásra, az a lelke mélyén keserűnek érzi még a legfinomabb kenyeret is.

És ha mindezt idegen földön, egy még saját fiaival is sanyarúan bánó rendszer kényének köszönhetően, hazájától távol kell elszenvednie valakinek, hiába a látszólagos – és ne feledjük, pusztán viszonylagos – jólét, mindennap azzal kell szembesülnie, hogy a felhőtlen, felszabadult öröm még várat magára.

A kötet itt is megvásárolható