FőképJogos panasz
Robert Capa írása

Egyáltalán nem vagyok boldog. Tíz éve, amikor elkezdtem azzal keresni a kenyeremet, hogy embereket fényképezek, akiket kis horogkereszttel díszített repülőgépek bombáznak, láttam kis vörös csillaggal díszített gépeket, amelyek lelőtték a horogkereszteseket. Ez Madridban, a polgárháború idején történt, és nagyon örültem neki. Akkor határoztam el, hogy elmegyek megnézni azt az országot, ahonnan a pisze orrú gépek és pilótáik jönnek. El akartam látogatni a Szovjetunióba, és fényképezni akartam. Akkor adtam be az első kérelmemet. Az elmúlt tíz évben gyakran találtam bosszantónak, sőt lehetetlennek orosz barátaimat, de amikor komolyra fordult a lövöldözés, valahogy mindig azon az oldalon kötöttek ki, ahol én is küzdöttem, úgyhogy nagyszámú további kérelmet nyújtottam be. De sosem érkezett rájuk válasz.
Tavasszal az oroszoknak sikerült látványosan népszerűtlenné válniuk az én oldalamnál, és jelentős küzdelem folyt annak érdekében, hogy ezúttal inkább egymást lőjük. Mivel a repülő csészealjak és az atombombák nagyon rosszul fényképezhetők, úgy döntöttem, megpróbálkozom még egy beadvánnyal, mielőtt túl késő lenne. Ezúttal némi támogatásra leltem egy széles körben ismert, meglehetősen szomjas férfiú személyében, aki megértő rokonszenvvel fordul a jókedvű elnyomottak felé. John Steinbecknek hívják, és igazán eredeti módon készült az utazásunkra. Először is megmondta az oroszoknak, hogy nagy tévedés a világproletariátus oszlopának tekinteniük őt, valójában sokkal jobban illik rá a nyugati dekadencia képviselője minősítés, mi több, annyira nyugati ez a dekadencia, hogy a legócskább kaliforniai lebujokban kell keresni. Ezenkívül elkötelezte magát amellett, hogy csak az igazat fogja megírni, és amikor udvariasan megkérdezték tőle, mi az igazság, így válaszolt: „Azt nem tudom.” Ezután az ígéretes kezdet után pedig kiugrott az ablakon, és térdét törte.
Ez hónapokkal ezelőtt történt. Most nagyon késő van, sötét éjszaka, egy irtózatosan komor hotelszoba közepén ülök, és 190 millió orosz, négy fényképezőgép, néhány tucat exponált és sokkal több nem exponált film, valamint egy alvó Steinbeck vesz körül, és egyáltalán nem vagyok boldog. A 190 millió orosz ellenem van. Nem tartanak vad gyűléseket utcasarkokon, nem gyakorolják látványosan a szabad szerelmet, külsőre nincs rajtuk semmi új, nagyon tisztességes, erkölcsös, dolgos emberek, a fényképész számára unalmasak, mint a bűn. Ráadásul úgy látszik, szeretnek orosz módra élni, és utálják, ha fényképezik őket. Háborúkhoz, forradalmakhoz szokott négy fényképezőgépem fel van háborodva, és valahányszor kattintok velük, valami félresikerül. És a tetejébe három Steinbeckem van, nem csak egy.
Hosszúak a napjaim, és a nappali Steinbeckkel kezdődnek. Amikor felébredek, és óvatosan kinyitom a szemem, látom, hogy az íróasztalnál ül. Nagy füzete nyitva fekszik előtte, úgy tesz, mintha dolgozna. Valójában csak vár, lesi, hogy mikor mozdulok. Rettenetesen éhes. De a nappali Steinbeck nagyon félénk ember, teljességgel képtelen fölemelni a telefonkagylót, és akár a leghalványabb kísérletet tenni arra, hogy artikulált beszélgetést folytasson orosz pincérnőkkel. Úgyhogy megadom magam, fölkelek, fogom a telefont, és megrendelem a reggelit angolul, franciául, valamint oroszul. Ettől Steinbeck jókedvre derül, és egészen elszemtelenedik. Olyan képet vág, mint egy túlfizetett falusi filozófus, és kijelenti: „Van néhány kérdésem számodra ma reggel.” Az elmúlt három órát nyilván azzal töltötte, hogy miközben korgott a gyomra, kiagyalta átkozott talányait, melyek az ókori görögök étkezési szokásaitól a halak nemi életéig terjednek. Én rendes amerikai módjára viselkedem, és jóllehet egyszerűen, világosan meg tudnám válaszolni a kérdéseket, ragaszkodom állampolgári jogaimhoz, megtagadom a választ, és hagyom, hogy a legfelsőbb bíróság hatáskörébe utalják az ügyet. Ő nem egykönnyen nyugszik bele, tovább henceg az egyetemes műveltségével, provokálni próbál, azt mondja, segít nekem, és tanít, mire kénytelen vagyok száműzetésbe vonulni. A fürdőszobába menekülök, pedig egyszerűen utálom azt a helyet, és kényszerítem magam, hogy a csiszolópapírral bélelt, hideg vízzel teli fürdőkádban maradjak, amíg meg nem jön a reggeli. Ez néha jelentős időt vesz igénybe. Reggeli után segítséget kapok. Megérkezik Csmarszkij. Csmarszkij jellemében nincsenek nappali és esti fázisok, ő mindig szörnyű.
A nap folyamán meg kell küzdenem a 190 millióval, akik nem akarják, hogy fényképezzék őket, Csmarszkijjal, aki lenézi a fényképezést, és a nappali Steinbeckkel, aki olyan piszkosul ártatlan tud lenni, hogy a hőskultuszban szenvedő, kíváncsi orosz népesség minden kérdésére ugyanazzal a barátságos dörmögéssel válaszol: „Azt nem tudom.” E nagy horderejű kijelentés után borzasztó kimerültség vesz rajta erőt, becsukódik, mint egy kagyló, és kövér verejtékcsöppek gyöngyöznek méretes Cyrano-arcán. Ahelyett, hogy fotóznék, ilyenkor kénytelen vagyok Mr. Steinbeck furcsa hallgatását okosan kitérő válaszokra fordítani, aztán valahogy véget ér a nap, megszabadulunk Csmarszkijtól, és hazamegyünk a szállodába.
Egy rövid lelki vetkőzőszám után megkezdődik az esti Steinbeck. Ez az új személyiség tökéletesen fel tudja emelni a kagylót, és a legostobább pincér számára is érthetően ki tud ejteni olyan szavakat, mint vodka vagy sör. Bizonyos folyadékmennyiség után igen világosan beszél, jól forog a nyelve, és nagyon határozott véleménye van mindenről. Ez addig megy így, amíg össze nem találkozunk olyan amerikaiakkal, akiknek elfogadható feleségük, cigarettájuk és hazai italuk van, de ennek ellenére még hajlandóak szóba állni velünk. Ekkor már a vidám fickó szavakkal jellemezhető az esti Steinbeck. Ha csinos lány van a társaságban, kész nyomban a védelmemre kelni, és úgy választja meg a helyét, hogy feltétlenül kettőnk közé üljön. Most már remekül megy neki a társalgás, és ha megpróbálom megmenteni az ártatlan lányt, például úgy, hogy felkérem táncolni, nincs az a lábtörés, ami meggátolná, hogy szinte azonnal lekérje.
Éjfél után ártatlanságához erő társul. Ezt egyetlen ujjal képes megmutatni. Gyanútlan férjeket kérdez meg, hogy ismerik-e az ujjpárbaj nevű játékot. A két férfi leül egymással szemben az asztalhoz, jól megtámasztják a könyöküket az abroszon, majd összeakasztják a középső ujjukat. Némi csavargatás árán rendszerint Mr. Steinbecknek sikerül lenyomnia a férj kezét az asztalra, amit bőbeszédű mentegetőzés követ. Késő éjjel megesik, hogy nem válogat, akárkivel játszik. Egyszer még egy orosz úrral is megpróbálkozott, akiről ordított, hogy tábornok, és ezt mindenki más észrevette.
Miután kedvesen körbehízelgem, majd hosszan értekezem az emberi méltóságról, hazamegyünk. Elmúlt hajnali három. Az esti Steinbeck fölveszi késő éjszakai alakváltozatát. Fekszik az ágyán, szorosan tartja a kezében a kétezer évvel ezelőtti verseket tartalmazó, vaskos kötetet, amelynek az a címe, hogy A tigrisbőrös lovag. Teljesen ellazul az arca, a halk szavú férfiú most nyitott szájjal, gátlások nélkül, fesztelenül hortyog.
Szerencsére kölcsönvettem egy rejtelmekkel teli bűnügyi regényt Ed Gilmore-tól, éppen azért, mert sejtettem, hogy úgysem tudok majd aludni, és kénytelen leszek olvasni reggelig.
Búcsúzom tőletek, kedves amerikai olvasók, az orosz olvasókat pedig megnyugtatom, hogy minden, amit Mr. Csmarszkij ír majd rólunk a Pravdában, az utolsó szóig igaz.

PANASZ VÉGE

A kiadó engedélyével.