FőképMulti-kulti hajó útra kél, fedélzetén a legkülönfélébb múlttal, eredettel rendelkező emberekkel, akikben egy a közös: szinte kivétel nélkül mindegyik ellenszenves, bosszantóan szánalmas, a maga nemében patetikus, már-már komikus, az emberiség szatirikus lenyomatai.

Katerhine Anne Portert saját, a Vera Cruz fedélzetén 1931-ben tett útja inspirálta a Bolondok hajója megírására. Ez azonban nem ment egyik napról a másikra. Porter, az elismert novellaíró és esszéista egyetlen terjedelmes regénye 20 év alatt készült el.

Sok író esetében az írásra szánt időszak hosszúsága nem érződik a végterméken, sőt. A Bolondok hajója esetében azonban az az érzése támadhat az olvasónak, mintha a hosszú évek során Porter elvesztette volna a rálátását a könyv egészére.

A történetvezetést elsősorban maga a három hetes utazási időkeret befolyásolja. Ezen belül Porter hármas tagolást alkalmaz, amely során az előkészítésben bemutatja a különböző országokból származó, első osztályon utazókat és a főbb konfliktus lehetőségeket.

A második részben növeli a feszültséget, kibontja az utasok közötti ellentéteket. A tetőpontban az utazás során megrendezett ünnepség alatt kiteljesednek az összeütközések, potenciális szenvedélyek, hogy aztán a regény végén, a partra szállást követően mindenki újra visszasüllyedjen a passzív, néma ismeretlenségbe és folytassa saját életét.

Porter mesterien rajzolja meg az 1930-as évek prototípusoknak mondható alakjait és ismerteti a hozzájuk fűződő elvrendszereket.
A hajón utaznak többek között merev, konzervatív, távolságtartó, magukat felsőbbrendűnek tartó, különböző mértékben antiszemita német utasok; frivol, mindenen és mindenkin átgázoló spanyolok; naiv, gyökértelennek tűnő amerikaiak; sótlan svájciak; gondtalan, felületes kubai diákok; egy, a keresztények elleni előítéletektől nem mentes zsidó vallású férfi és egy anarchista svéd.

A szereplők gondolatait, érzéseit, főbb személyiségjegyeit Porter úgy mutatja be, hogy az olvasó szinte az ő fejükkel gondolkozhasson.
Ezáltal az írónő nem csak az általunk is jól ismert sztereotipikus megközelítésben engedi láttatni az egyes népcsoportok képviselőit, hanem szembesít minket az utasok személyes vágyaival, egyéni, ijesztő kisszerűségével.
E technikával némi részvétet, empátiát is kicsikar belőlünk, felismerjük cselekedeteik indítékait, ha nem is feltétlenül azonosulunk velük.

E felismerés pedig ijedelmet és undort válthat ki belőlünk. A szereplők mindegyike mintha valami én-központú, elszigetelt világban tengetné mindennapjait, amelynek korlátait nem tudják átlépni.
A másságot zsigerből elutasítják, képtelenek nyitottan közelíteni egymás felé. Ez igaz még azokra a szereplőkre is, akik némi emberi vonással is rendelkeznek, mint az amerikai Jenny, Mrs. Treadwell, vagy a német hajóorvos, Dr. Schumann.

A tökéletes karakterábrázolások, az adott történelmi időszakot meghatározó eszmék kiváló ismertetése azonban mintha túlsúlyba került volna a tényleges történésekkel szemben.

Ez egy korrajzot közvetítő novella, kisregény esetében semmiképpen sem probléma, azonban egy ilyen hosszú regénynél bizony letöri a vállalkozó kedvűek kezdeti lelkesedését, és komoly hibaként is felróható, hogy hiányzik az igazán lebilincselően izgalmas cselekmény.

Az elbizonytalanodó olvasó számára csak azt tudom javasolni, hogy tartson ki, mert bár a könyv nem tartogat nem várt fordulatokat, végül összeáll egy teljes, hátborzongató egésszé.

Porter a II. világháborút megelőző évek uralkodó eszmeiségét oly módon vázolja, hogy allegorikus jelentést hordozó könyve segítségével érteni véljük a passzivitással vegyes lappangó gyűlölet, és hogy az irigység mily módon tette lehetővé a 40-es évek világégését.

A kérdés csupán csak az marad, hogy manapság különbek vagyunk-e, és hogy a számos a másság elfogadását célzó mozgalom vajon mennyiben éri, érte el kitűzött céljait.