Leonie Swann: Glennkill

Annyira súlyos ez az alaphelyzet, hogy az olvasónak néha már szinte fáj. Meghökkentő, hogy valakinek egyáltalán ilyen ötlet gyökeret eresszen az agyában: egy meggyilkolt pásztor ügyében a saját nyája kezdjen el nyomozni. Elsőre hihetetlen, mégis rendkívül kreatív koncepció, amely olyan kíméletlen őszinteséggel tolja bele az orrunkat saját emberi gyarlóságainkba, hogy az már szinte zseniális. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az írói álnév mögött rejtőző elsőkönyves szerző filozófiát, pszichológiát és angol irodalmat tanult, talán nem is csodálkozunk annyira ezen a többrétegű látásmódon.

De lássuk csak, mi is itt a tényleges fennforgás. A történet ott indul, hogy a birkák egy reggel holtan találják a pásztorukat, George-ot. Rövid, de alapos tanakodás után megállapítják, hogy az ember az ásóba halt bele, sőt arra is gyorsan rájönnek, hogy az ásó nem egyfajta betegség. Vagyis George nem egyszerűen elhalálozott, hanem megölték, az elkövető pedig nagy valószínűséggel egy ember, esetleg egy nagy majom lehet. Bár ez utóbbira a realitások talaján maradva nincs sok esély, a lehetőségek latolgatása közben a birkák ezt sem zárják ki teljesen.

Ezek a főszereplők ugyanis nem mindennapi állatok, még ha meg is maradnak valódi birkáknak. Ott van közöttük Miss Maple, a nyáj legokosabbja – aki talán nemcsak Glennkill, de az egész világ legintelligensebb birkája –, továbbá Mopple the Whale, a páratlan memóriájú emlékezőbirka, Othello, a titokzatos múltú fekete négyszarvú kos, vagy Sir Ritchfield, a sokat látott vezérkos. Mellettük még számos különleges egyéniség színesíti a csapatot.

Lehetnek olyan felületes szemlélők, akik Leonie Swann regényét esetleg párhuzamba állítják a klasszikus állatregényekkel, például az Állatfarmmal, ám közelebbről megvizsgálva gyorsan kiderül, hogy itt egészen másról van szó. A szereplők valóban birkák, nem pedig emberi tulajdonságokkal felruházott, allegorikus figurák. Lehet, hogy egy kicsit mások, mint az átlagos fajtársaik, de éppen csak annyira, hogy egyáltalán felmerüljön bennük a kérdés: ki ölte meg a pásztort? Emellett pedig úgy érzik, George igazán megérdemel annyit, hogy kiderítsék, mi is történt vele valójában.

A nyomozáshoz persze nem árt, hogy elkezdenek odafigyelni a körülöttük zajló eseményekre, beszélgetésekre, meg úgy egyáltalán mindenre. Hátha ki tudnak hámozni valami számukra is értelmeset ebből a fene nagy zűrzavarból. Mire végül összeáll a kép és azonosítják az elkövetőt – miközben számos egyéb titokra is fény derül –, következik az igazi meglepetés: az a mód, ahogyan megpróbálják a tudásukat a közösség és az emberek értésére adni. Na erre aztán végképp nem számít az gyanútlan olvasó.

Éppen ezektől az eredeti és váratlan ötletektől válik zseniálissá a regény. A történet remek ütemérzékkel játszik az olvasó érzelmeivel: az ember néha az oldalát fogja a nevetéstől a birkák logikáját látva, máskor meg csak néz maga elé bután, próbálva felfogni az események mélységét. Ez a kettősség teszi igazán szerethetővé Leonie Swann alkotását.

Olvasás közben óhatatlanul felmerülhet a kérdés: vajon hogyan festene mindez a moziban? Szerintem egy ilyen adaptációhoz olyan látásmódú rendező kellene, aki érti a vidéki Írország melankóliáját, de nem ijed meg az abszurdtól sem. A képi világnak a legelők nyugalmát a nyomozás feszültségével kellene társítania, miközben a birkák belső logikája vizuálisan is életre kel. Nagyon remélem, hogy lesz valaki, aki meglátja a fantáziát ebben a különös, egyszerre fanyar és szívmelengető történetben, és vászonra álmodja...